Ebből bármi értelmeset összerakni, az maga lenne a csoda

 

 

  

Magyar Bálint keze alól kikerülő, büfé-bölcsész-művészszakokat megszálló kreténhorda és a Kierkegaard-kurzusokat az összkreditszámokért tömegesen ellepő, de legalább körzővel rajzolt seggű, habár irritálóan segghülye picsák annyit segítettek az országon, mint az ominózus „sportszeletes csávó”. Ennek következménye meg a pedagógusi szakma elkényelmesedése, alkalmatlan, motiválatlan, alulképzett, suttyó tanárok tömege lett; a pedagógusi hívatás a rendszerváltozás óta a főiskolai, egyetemi tömeg- és selejtszak, a közepes, de dolgozni még nem akaró érettségizők számára „egyfajta” vészmegoldás. A fenntartó állam állapota sem jobb, a (most ismét követelt és elinduló) decentralizációval járó tisztázatlanság, egyenlőtlenség, szegregáció súlyosbodása és az adósságállomány növekedése politikailag vállalhatatlan, a centralizációt meg balfasz bürokráciával csak balfaszul lehet csinálni – mint azt a mellékelt ábrán láthattuk.

[title size=”1″ content_align=”left” style_type=”single solid” sep_color=”#dd9933″ margin_top=”” margin_bottom=”” class=”” id=””][/title]

Na, így állunk most, de pont így álltunk 2010-ben is és pont így fogunk állni 20(szabadon behelyettesíthető szám)-ban is! Mert az alternatíva ugye az „SS” Hoffmann volt, aki a „kis országnak, egy csőcselék” alapon cserélte anno a pártkönyvet kereszt és búzakalászos kamukeresztény bugriskodásra . Hiába, a tehetség nem ismeri az ideológiai határokat (sem). Az „ő” szervilizmusán, komisszár-tempóján és pedellusi-körmözős brutalitásán keresztül beindult a sokat emlegetett, várva-várt centralizáció és leszabályozás – amiből utólag bőven kiolvasható a Fidesz posztpokornista oktatáspolitikai frusztrációja – sem lett egy hosszútávon működő, beállítható, ténylegesen megvalósítható tartalom. Szemét tankönyvek tucatjai, a nemzeti alaptanterv görcsössége, erőszakossága, szemléleti problémái és a lexikális tudás túlsúlya (mert igen, ez tényleg létező probléma), az adósságrendezésből következő pénztelenség.

A Rózsika által belőtt rendszer összes hozadékát még nem, de azt már látjuk: az „emberanyagban” biztos nem lesz „minőségi” változás. A Hoffmann-jugend – hasonlóan a Magyarbálint-nevelésekhez – antipatikus, túlérzékeny, hisztérikus és „hülyeliberális” lesz, ha egyáltalán az országban marad.

De az oktatás folytonos átszervezésével – a korábbihoz hasonlóan – a jelenlegi kormányerő kinevelte direkt politikai ellenfeleit, bár – ha nem is tudatosan – legalább totálisan alkalmatlannak minden feladatra.

Pedig a cél (a feladat) nem volna kicsi úgy önmagában: az ún. kádári kisember folyamatos újra- és újratermelődésének megakasztása, az egészséges nemzettudat helyreállítása. Individualistábban fogalmazva, a normális, önálló, önmagáról gondoskodni képes és akaró emberek kinevelése, ha már a szülőkre a legritkább esetben számíthatunk ebben a modern világ egyik tragikus kísérőjelenségeként.

A nagy ábránd: a tényleges modernizáció végrehajtása, mert abban csak a kevés „kiválasztott” hitt, hogy már a szocializmus során lezajlott. Erre lenne elsődleges és hatékony eszköz egy jól működő közoktatási-köznevelési struktúra. Petri Gyögy brezsnyevi alkohollíráján vagy Wass Albert nyálas, revíziós nyekergésén ámuldozva nem jutottunk egyről a kettőre. A várva-várt eredmény elmaradt, a sok izzadságszagú, messianisztikus próbálkozás a politikai ciklusok végén távozó, szűk réteg agressziójaként csapódott le az választók körében és ebben kivételesen nem is tévedtek olyan nagyot.

Apró hibaként „időközben” az „út szélén felejtettünk” néhány millió cigányt és lecsúszott kültelki buckalakót, de hát más is hibázott már ekkorát…

Pedig elsősorban rajtuk, az ő sikereiken lehetne mérni a „rendszer” hatékonyságát, nem azon, hogy a középosztálybeli gyerek képes bejárni ugyanazt az utat, mint a szülei. Az nem eredmény, azzal csak kárt nem okoztunk.

Az ilyen „nagy” feladatok, lényegi párbeszéd nélkül lezajló, önjáró, konszenzus nélküli ledarálása a politikai felfogás éretlenségét, a honatyák, „honanyák?” (enyhén szólva) rendszerváltás-előtti személetét tükrözi. „Egykor”, a rendszerváltást követő, első „szabad” parlamentben még volt hivatalos, elismert politikai konszenzus, közös cél. Ez az „egység” helyreállíthatatlanul elveszett. Mert kihallható a tüntibünti, kockásing, Pumukli-szolidaritás és az elhaló hangon könyörgő önjelölt rousseau-k akcióinak csatazajából a szocballer agitprop gépezet monoton üresjárata.

Koszlott cigánygyerekek, erodált kórházi ágyak és az azokon elfekvő, ápolás nélkül elpusztuló kisnyuggerek – ez pusztán fedősztori. A lényeg a morális felsőbbrendűség kinyilatkoztatása a „konzikkal”, a „fasisztákkal” szemben.

A kockásingezéssel, a migránsimogatással régi frontok nyíltak meg. A balosok újravívhatják a már ezerszer megvívott, sikerre vitt harcok gyerekes hisztiváltozatát. Politikai akarat, cselekvőképesség az ellenzéki oldalon sincsen az alapvető változtatásokra, mert kevés a „társadalmi” potenciál hozzá. Itt melózni kell és „nyomorogni”. Ez a „történelmileg” adott alaphelyzet. Jelenleg a helyreállíthatatlannak tűnő „közösséget” kellene reménytelenül nagy áldozatok árán megteremteni, hogy esélyünk legyen „megtérni” a Kádár köznépét eluraló agresszív konformizmusról, gátlástalan boldogságkeresésről.

Hogy bekövetkezzen a változás.