Winston Churchill – avagy az angol Horthy, a magyar Horthy néhány értékelhető tulajdonsága nélkül

 

 

  

Néhány hete nagy hullámokat kavart egy vitagerjesztőnek szánt fogalmazás a Mandineren Horthy Miklósról. A jobboldal Horthy-kultuszt ápoló hívei erős felindultságukban kétségbeesetten tiltakozni kezdtek a tények és valóság ellen, ezért – a közszolgálatiság jegyében – ne feledkezzünk meg a (bal)liberálisok hasonló és érthetetlenül kultivált alakjáról, a tény- és valóságtagadás Picassojáról, korának Oszkó Péteréből korának Bajnai Gordonjává nemesedő Winston Churchillről se!

Kerülve az ismertebb, mondjuk úgy történelmi közhelynek számító pályafutás kínosabb részeit (Gallipoli, sztrájkoló bányászok géppuskával jobb belátásra bírni akarása, Drezda, stb.) próbáljunk meg tágabb kontextusban tekinteni most a korabeli brit közállapotokra, hátha sikerül jobban megértenünk, ki is lehetett ez a bizonyos Sir Wiston Spencer Leonard Churchill!

Az ismert mondás szerint Nagy-Britanniának nem barátai vannak, hanem érdekei.

Nos, mint kiderült, ez nem teljesen így van, mert Nagy-Britanniának bizony vannak barátai, akik időként kisebb összeggel szállnak be Nagy-Britannia felborult pénzügyi egyensúlyának visszabillentésébe. Ilyenkor Nagy-Britannia vezetői annyira hálásak ezen önzetlen jóbarátoknak, hogy a barátok érdekei kissé fontosabbak lesznek Nagy-Britannia érdekeinél is. Ennek értelmében az első világháború végeztével a brit elit – hogy is fogalmazzunk finoman – különösebb hepciáskodás nélkül hajtotta végre koruk sorosgyörgyeinek minden utasítását.

A megtizennégyszereződött államadóssággal a hátukon (lehet tippelni, honnan csorgott ennyi della) az első szóra otthagyták a húsz éve hű szövetséges japánokat, akik nem szokva az európai birodalmi politikát, sajátságos kultúrájuk hatására ezt a legocsmányabb árulások közé sorolták, egy életre megjegyezvén azt, hogy japán ember fehérrel többé nem szövetkezik. A szövetségesi viszony pedig kifejezetten gyümölcsözőnek bizonyult mindkét fél számára, esetleges folytatása is annak ígérkezett, azonban erősen sértette a feljövőben levő Amerikai Egyesült Államokat, főleg annak impozáns terveket dédelgető hadiflottáját. Valahogy meg kellett hát szakítani.

Ez a britek számára kissé meggondolatlan lépés meglehetősen komoly szerepet játszott Japán későbbi radikalizációjában és agresszív, nyugatellenes fellépésében.

Miután külpolitikailag megvoltak, következett a brit gazdaság, amelynek meghatározó tényezője az akkor világszinten is vezetőnek számító hajógyártás. Mivel az örök jollyjoker, a százezer éve haldokló oktatásegészségügy egész véletlenül épp a húszas évek Nagy-Britanniájában is tűrhetetlen állapotban volt és azonnali reformokra szorult, ezért némi költségvetési súlypont-áthelyezéssel sikerült végre az ajvékoló világjobbítók számára is elfogadható szociális hálót szőni az addig szörnyű acélmonstrumokra költött állami pénzekből.

Apróbb problémának bizonyult a világjobbítás szempontjából, hogy még ez a csodálatos háló se tudta megtartani a hajógyárak és a kiszolgálásukra szakosodott egyéb ipar – hajók híján – futószalagon gyártott Szegényembereit, akik az éppen pangó gazdasági környezet hatására sajnos nemigen juthattak munkához.

Miután pedig ezzel is végeztek, nem volt más hátra, minthogy a hajóik után maguk a hajókon szolgáló vagy inkább szolgálni akaró tengerészek is átgondolják ezt, esetleg kitántorogjanak valami modernebb nyugati országba. Lettek tehát furcsa módon kurtított tiszti fizetések, elmaradt modernizációk, bezárt támaszpontok, állandó ellátmányhiány, hiányos kiképzés. Nem csoda, hogy a szent őrülteken kívül az élelmesebb tisztek leléptek jóval nagyobb fizetésekért polgári hajókra (általában véletlenül pont amerikaiakra).

Na, és mit tippelünk? Ki volt ezidőtájt a zseniális pénzügyminiszter, aki ezt a sok remek kis gazdasági csodát elhozta a ködös szigetországnak? Igen, ő!

További gazdasági döntései csak tetézték a bajt, és lassacskán Nagy-Britanniában is felrémlett valamiféle totalitárius forradalom rémképe. Leváltása után persze a rossz súgókra, meg arra hivatkozott, hogy ő tulajdonképpen nem is közgazdász. Ennél a pontnál látni, mekkorát is hibázott Surányi György és Vértes András, pedig mennyivel könnyebb lett volna ilyesmivel védekezniük.

Nem lehet, hogy a mostanság divatosan emlegetett “Legsötétebb órán” ugyanezen súgók nyugtatták meg? „Winston, nyugalom, semmi ok az aggodalomra! Nem kell itt békekötésre gondolni a németekkel. Tisztában vagyunk a problémával, és nagy erőkkel dolgozunk rajta, hogy végre mi is az oldaladon viselhessünk hadat ellenük. Addig is cseresznyézz bátran készleteinkből, leginkább hitelre!”

Egyáltalán hogy, miért és kikben merülhetett fel, hogy egy ilyen sokszorosan bukott örök politikai túlélő majd megfelelő lesz az 1939-ben háborúba induló brit flotta vezetésére?

Részben az ő személyes, de még komolyabb mértékben a hozzá hasonlóan öreg, értetlen, és a világ változásait felfogni képtelen brit vezetők felelőssége, hogy egy átlagos brit közkatona 1939-ben pontosan ugyanazokkal a fegyverekkel szerelt fel, amelyekkel 1919-ben édesapja le.

A később sebtiben előállított brit kézifegyverek pedig a világháború legrosszabbjai közé tartoztak. A brit légierő aggastyán vezetői megmaradtak valahol 1915-18 között, undorral utasítva el az egyfedelű, fémépítésű Hawker Hurricane és Supermarine Spitfire vadászgépeket, mivel azok túl gyorsak és fordulóharcra alkalmatlanok. A britek nagy szerencséjére néhány, az idők szavát értő magánbefektető saját pénzből megmentette a projekteket, mert ha a légierejük vezetésén múlt volna, a pilótáik kétfedelű Gloster Gladiatorokkal szállnak szembe az őket biztosan halomra gyilkoló német Bf-109-esekkel.

A brit hajóépítő ipart olyan szintig sikerült lezülleszteniük, hogy az 1915-ös, trenddiktáló és a világ akkori legjobbjának számító Queen Elizabeth-osztálytól 1936-ra sikerült eljutniuk a második világháború messze legrosszabbjának számító King George V-osztályig, amellyel nemhogy a kortárs japán, német vagy amerikai csatahajók ellen lettek volna esélytelenek, de már francia vagy olasz megfelelőik ellen is igencsak gyászos végeredményt remélhettek volna egy az egybeni összecsapás esetén. Haditengerészetük totálisan alkalmatlan vezetése sorra veszítette el a nagy hajóegységeket teljesen banális okokból, az elhanyagolt rombolófejlesztések miatt pedig képtelenek voltak megfékezni a német tengeralattjárók kereskedelmi hajózás ellen kifejlesztett, Nagy-Britannia számára életveszélyes tevékenységét.

Akkor sem volt jobb a helyzet, ha személyesen Sir Winston ült a kormánykerékhez.

Ilyenkor – állandó bódult állapota miatt – egy alternatív valóságba képzelte magát, ahol Nagy-Britannia még világbirodalom, a levegőből pedig a sirályok bélsara jelenti a legnagyobb veszélyt. Üvöltöző admirálisait leszerelve bátran terelte hajóit a mintegy tizenkétszer nagyobb és ennél még sokszorta ütőképesebb japán flotta elrettentése céljából a Távol-Keletre.

Sajnos sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha a világháború legrosszabb modern csatahajó-tüzérsége a lőtávolba ér, mert már jóval ezelőtt elsüllyesztette egy direkt erre a célra összeállított japán bombázókötelék.

Az ébredés után állítólag különösen agresszív Winston a hírt meghallva természetesen dühöngéssel és ivással reagált.

Gondolhatnánk, hogy legalább a légierő jelentőségét megértette. Valamilyen szempontból meg is, hiszen ezek után sikerült kiépítenie egy olyan stratégiai nehézbombázó-flottát amely a GDP-jük 30-35 százalékába került, és a német városok porig égetésén kívül nem sok mindenben járult hozzá a háború megnyeréséhez, mivel a német GDP-ben 1 százaléknyi kár okozását se sikerült vele kimutatniuk a háború után maguknak a brit szakembereknek.

Ez egyébként a háború azon kései időszaka volt, amikor brit katona kezében jó eséllyel abban az esetben volt korszerű kézifegyver, megfelelő támogató felszerelés, német megfelelőjével versenyképes páncélos, ha azt Amerikában, amerikai tervek alapján gyártották le amerikai munkások, majd amerikai hajókon, amerikai üzemanyaggal szállították át az óceán túlpartjára.

Finoman szólva vitatható, hogy emellett helyes döntésnek nevezhető egy hatalmas összegeket felemésztő, de semmi hasznot nem hozó stratégia kigondolása, majd a hozzá való végsőkig ragaszkodás, kivéve persze, ha az azt fenntartó illető az amerikai pénzügyi és ipari körök legmegbízhatóbb angliai neppere már évtizedek óta. Annyi a minimum, hogy az Oscart is lezsírozzák neki ezek után.