A Jobbik Lelke már 2013-ban sem viselni, hanem simizni akarta az oroszlánt

 

 

  

Nem vagyok benne biztos, hogy célba ért Vona kedd esti facebook-esszéjének üzenete, mint ahogy abban sem, hogy sokan végigolvasták ezt a bizarr filozófiai eszmefuttatásokkal megspékelt “kínzóan őszinte írást”, amelyben a néppártásodás során elbizonytalanodott jobbikosoktól kér bizalmat, megértést, türelmet és változást! És nem csak azért, mert kínzóan hosszú.

Inkább azért, mert a „csalódottak” egy hataloméhes áruló olcsó magyarázkodásának vélik és a második bekezdés után elkattintanak. S leginkább azért, mert azoktól a nemzeti radikálisoktól kér változást, akik kurvára nem akarnak megváltozni. Sőt: ők érzik magukat rosszul attól, hogy a Jobbik vezetése megváltozott.

Nem is nagyon érhető, nehezen kibogozható az a (lelki) folyamat, ami arra sarkallta Vona Gábort, hogy ezt a kissé nehezen behatárolható műfajú posztot megírja. De megírta, így oka kell, hogy legyen! És józan ésszel csak azt az egy okot tudjuk megjelölni, hogy a párton belül tényleg nagy a baj. Sokan csalódtak, még többen lázonganak és fejezik ki értetlenségüket a Jobbik néppártosodása, cukisodása, változása láttán. És igazából más magyarázatot nem is lehet találni a vallomás megírásának céljára…

Hacsak nem azt, hogy Vona teljesen meghibbant, ami egy Evola-rajongótól nem is lenne meglepő húzás.

Amit azért nem vetnénk el élből, mert az utóbbi időben hallgatag, a napi ügyeket a susnyásban „megvívó”, nem cukisodó, inkább cumisodó (valami szóviccest akartam, nem sikerült) Volner Jánosra, vagy a mindig felkészült, de színtelen-szagtalan Mirkóczki Ádámra bízó pártelnök legutolsó politikai teljesítménye is “how bizarre!” volt. Vona a földügyi minisztert kérdezte hivatalosan meg arról, hogy tervezik-e az állatkerti állatsimogatás szabályainak felülvizsgálatát. (Azta kurva! Micsoda nemzetépítő ötlet!) Ez egyébként – hogy pro-kontra megvédjük a pártelnök józanságát – azért érdekelte Vonát, mert állítása szerint egy nagycsaládos anya kereste meg a pártot azzal, hogy a gyöngyösi állatkertben már nem lehet megsimogatni a kis oroszlánokat…

Kissé nehezen, de azért kiolvasható a metaüzenet: az eddig oroszlános mellénykében minden politikai kérdést egy biztonsági őr cizelláltságával megoldani kívánó Jobbik készen áll arra, hogy a választók széles tömegeinek doromboljon, cserébe csak simogatást kér.

De hagyjuk a cicákat! Próbáljunk úgy belekukkantani a leadben említett kínzóan őszinte vallomásba, hogy elhisszük azt, hogy a pártelnök még nem bolondult meg teljesen és véresen komoly dolog miatt írta le azt, amit leírt! Vona így figyelmeztet a poszt elején:

“akiben zsigeri ellenérzések vannak a párt vagy akár irántam, aki képtelen a továbblépésre, a változásra, az inkább menjen máshová, mert neki kellemetlen lesz végigolvasni ezt a néhány bekezdést. Nem hozzájuk szólok.”

Meg kell hagyni, igaza van, hisz ezek után egy olyan hosszú, kissé zavaros, de fájdalmasan felszínes filozófiai fejtegetésbe kezd bele, amit tényleg csak az olvas végig, aki bárhogy is, de maradni akar a Jobbikban meg kedveli Coelho mély bölcsességét. Vona egyfajta felekezeti nagymesterként kijelöli a kommunista kollektivizmus és a liberális individualizmus szélsőséges nézetei között megbúvó modern konzervativizmus egyetlen útját. Azt az utat, melyet szerinte senki más nem tud bejárni, csak és kizárólag ő. (A kiválasztottság-tudat szintén elég vicces.) Mivel nem szeretne ezen az úton egyedül járni (ezért is írja meg az üzenetét) változást kér a jobbikosoktól.

Összefoglalva a bántóan sántikáló, a fogyasztói társadalmat és a közösségi oldalak pszichológiai hatásait is belekeverő fejtegetését: az általa kijelölt modern konzervativizmus végcélja a valódi közösség felépítése lenne.

Az ország legyen egy nagy és vidám elmegyógyintézet szekta?

A valódi üzenet viszont csak ezután következik. Mert a kínzóan (ő szerinte) őszinte vallomás, valóban kínzó és valóban vallomás lesz. (hogy őszinte-e, azt döntse el mindenki maga!) Ugyanis miközben megértést, bizalmat és változást kér a hardcore jobbikosoktól, elárulja a nagy titkot is. Így fogalmaz (idézem, mert magáért beszél):

“Mert a helyzet az, hogy a Jobbik lelkét, amelyet 2006 után az én vezetésemmel adtunk ennek a közösségnek, most az én vezetésemmel vettük el. Igen. Ez történt. És ezt én nagyon jól tudom. Sőt, előre tudtam, hogy ez fog történni, mert ennek kellett történnie. Mert az útnak, amelyen járunk, mindez, amennyire fájdalmas, olyannyira természetes mérföldköve.”

És később elismeri azt is, hogy ennek az épületes gondolatban már 2013 birtokában volt, nála már akkor feltelepült a néppártosodás-program.

A vallomás, mint irodalmi műfaj, már régóta használt eszköz arra, hogy egy ember, a saját változásának okait megmagyarázza. És természetesen arra, hogy példájával másokat is erre a változásra sarkalljon. (Szent Ágoston után szabadon…) És Vona is ezen a vonalon (ismét egy szar szóviccelés) indult el. Elismeri hát, hogy a nemzeti radikalizmus, mint ideológia, csak eszköz volt, nem cél. (Így persze a Gárda megalapítása is csak egy ugródeszka, melyet időben el kellett pusztítani… De erről azért nem vall Vona, mert annyira ezért ő sem őszinte.) Mindenesetre elég árulkodó szavak ezek:

“Saját magunk képviselete egy ideig hasznos és fontos, különösen az út elején, de ha egy kezdeti állomásból végső céllá válik, akkor nagy a baj, hiszen a közösség létezése politikai önkielégítéssé válik. Mivel elnökként lehetőségem és kötelességem volt jóval előbbre tervezni, gondolkodni, mint egy átlagos szimpatizánsnak, ezért ezzel a dilemmával sokkal hamarabb is szembesültem.”

Azaz Vona hazudott a nemzeti radikalizmusban hívőknek arról, hogy a Jobbik nemzeti radikális párt lesz a jövőben is. Illetve szembesült azzal, hogy a hatalomhoz vezető úton félre kell dobnia azt az értékrendszert, ami felemelte őt. S mindezt azzal magyarázza, hogy két lehetőség állt előttük (inkább előtte): vagy marad a nemzeti radikalizmus gyűjtőpártja a Jobbik, vagy leszarják az egészet és átváltanak néppárttá. Az előbbi Vona szerint nem vezethet kormányra, az utóbbi viszont igen. Bár fájdalmas és kockázatos.

De hát változni tudni kell! És Vona azt szeretné, hogy a nemzeti radikális szavazók is változzanak. Azaz ne legyenek nemzeti radikálisok, ne hordani akarják az oroszlánt, hanem simogatni, mert azzal lehet választást nyerni. S mindezt coelhoi mélységekben sikerül megfogalmaznia:

“Aki nagy elhatározásra jut, akiben van bátorság a változáshoz, annak hinnie kell a döntése helyességében, abban, hogy a jövő igazolja majd, egyúttal azzal is számolnia kell, hogy a jelen ítélőszéke előtt bűnösnek találják. Sőt, azon sem kell meglepődni, hogy ilyen vagy olyan okok miatt lesznek szép számmal, akik a jövőben sem adnak majd neki igazat. Akik majd nem tudnak, nem akarnak, nem mernek erre az útra lépni. Ez is a változás természetes része.”

Az esszé végére (ha valaki a végére ér) még rálelhet egy gyöngyszemre. Vona ugyanis párhuzamot von a hídépítő Széchenyi és önmaga között. Hol lesz a Primodiális Tradicionalizmus Akadémia?