Viták és emlékművek

Nagy a felháborodás, hogy a kormány úgymond tárgyalás nélkül képes emlékművet állítani a német megszállásnak: olyat, ami le kívánja tagadni állítólagosan, hogy Magyarország is kivette a részét a borzalmakból. És tárgyalás nélkül volt képes újjáépíteni, balosból jobbosra csinálni a Kossuth teret.

Nos, az a helyzet, hogy nem annyira vagyok híve a konszenzusmániának: oké, hogy konzultálni meg egyeztetni kell, no de mikor a fenébe lesz itt konszenzus bármiről is, és mikor fogják úgy látni a történészek és egyéb értelmiségiek, hogy eléggé fel van homályosulva a nemzet, bocs nép, sőt inkább lakosság? És mikor fognak egymás közt is egyetérteni?

Elkészült a Kossuth tér: egyáltalán nem úgy néz ki mint 1944-ben, bár a kriptokomcsi Károlyi szobra el lett pucolva a széléről és még van pár szoborügyi változtatás, s azok tényleg mintha ott folytatnák, ahol a háború végén abbamaradt vagy eltérítődött a tér története.

Nem mondom, hogy nem fontos, amit a művészeti szakmák, szobrászok, esztéták, történészek mondanak. Az viszont bizonyos, hogy ha erre jár a Béla bácsi, a Dezső meg a Tóth Ottó – és az női kvóta jegyében ne feledkezzünk meg Mari néniről se – tíz év múlva, nem azon fognak felháborodni, hogy Kossuth másik szobrát akarják, Tiszának meg más kompozíciót tudtak volna elképzelni, meg hogy ronda-e a megszállási emlékmű. Dezsőék valószínűleg semmi ilyesmin nem fognak elgondolkodni, csak annyit fognak látni, hogy szebb a tér, mint 2014-ig volt, jó ott lenni, van fű kiülni, és a szobrokat akkor fogják szépnek találni, ha azok tisztán lesznek tartva: elviszik a kocsmárost, ha leszarják a legyek Tisza orrát. A pázsitot is akkor fogják szépnek és kellemesnek találni, ha nem lesz tele kutyamaradékkal, nem csomósodik a fű és rendben lesz tartva – ebben mondjuk kérhetnénk segítséget az angoloktól.

Végképp így van ez a hétvégén nálunk legénybúcsúztató Johnnak és Smithszel, akik örülnek, hogy tudják, melyik országban vannak, és ha belőtték, hogy Budapest, akkor legtöbb idejüket a romkocsmákban fogják tölteni, esetleg fél napot szánnak rá, hogy körberohanjanak a városban, megállapítják, hogy vannak nagy terek sok szoborral, mint minden városban. Nem valószínű, hogy emlékezetpolitikai vitákra lesznek kíváncsiak. Szóval szép dolog a szakmai egyeztetés, a konszenzus és a kiérlelt, mindenki megelégedésére művelt emlékezetpolitika, valamint a sznobok ízlését is kielégítő szobrok készítése, de a magaslati levegőt kerülő többség számára, valljuk be, másodlagos. Lehet, hogy ez nem felemelő, de így van, és mindig imigyen is lesz. Fontos, fontos, hogy milyen az emlékmű meg a tér, de ahogy belemegyünk a részletekbe, úgy egyre kevesebbeket érdekel. A turisták hazamennek, az itteniek meg a levegőzés után beülnek sörözni vagy hazamennek tévézni. Mi is extra szereket szedünk, hogy ébren tudjunk maradni és követni tudjuk, hogy mikor éppen kinek mi baja van valamelyik tervvel.

De hogy legyen valami intellektuálisabb kitekintés is, jegyezzük meg: a nyolcvanas évek közepén Ronald Reagan amerikai elnök (ő nevezte a Szovjetuniót a „gonosz birodalmának”) Helmut Kohl német kereszténydemokrata kancellár meghívására egy német kisváros, Bitburg temetőjébe látogatott a szövetségesek győzelme negyvenedik évfordulóját megünnepelni. Nos, a kiengesztelődés eseményének szánt dologból megosztó botrány lett, ugyanis kiderült, hogy a temetőben nem csak amerikai és Wehrmacht-katonák nyugszanak, hanem SS-tisztek is. Azaz: úgy tűnhetett, mintha a náci párt magánhadseregének katonáit ugyanúgy ítélnék meg, mint a két szembenálló hivatalos, állami hadsereg katonáit. Tiltakoztak balos történészek, szocdem arcok, zsidó szervezetek. Kohl, a hűdeszalonképes mérsékelt nyugati konzerv és Reagan mégis ragaszkodott Bitburghoz, a megemlékezést megtartották. 

Oké, nem állítottak szobrot, csak egy esemény volt. De az ilyen megosztó, nem mindenben elegáns dolgok mindenkivel megeshetnek. Maradjunk ennyiben.