Utcai antiszemitizmus ugyan nincs, de igény az lenne rá. A baloldalon

 

 

  

Antiszemita plakátokat vett észre Panyi Szabolcs, a haladó baloldal neves újságírója és politikai aktivistája a körúton. (Hogy belül vagy kívül, az nem derült ki.) A plakátokból csak egyet mutatott, de azt rögtön mindenkinek. Úgy lett megint Budapest a világ antiszemitáinak fővárosa, ahogy a szivárványos zászlót égető ukrán nácik vendégjátéka után az Aurórából zsidó kulturális központ. Régi recept új köntösben.

Ahogy 2004-ben Bácsfi Diána látványától bújtak rémültem a menstruációs kanapé mögé a haladó skriblerek, úgy rémüldöznek most egy plakáttól, ami az Index két újságíróját ábrázolja egy izraeli zászló előterében. Ha eltekintünk attól, hogy magát az ominózus plakátot senki nem látta az egy szem Panyi Szabolcson kívül, még a plakátok azonnali felszámolását kilátásba helyező Karácsony Gergely is hiába kérdezgette, hogy akkor hova kell menni helyreállítani a rendet, akkor is inkább tűnik lábszagú provokációnak az egész, mint valódi, kipaleverős zsidózásnak. Onnan a sejtés, hogy a valódi nemzeti radikálisok és/vagy az ütődött antiszemita nyilasok nem pontosan úgy néznek ki és úgy viselkednek, mint ahogy baloldali fejecskékben lévő fantáziarajz. De legalább 2004-ben még összekukáztak egy félbolond bölcsészlányt, aki pár suhanc kíséretében bejelentette, hogy ő Szálasi nemzetvezető elvtárs örökségének birtokosa, a kormány azonnal adja át neki a hatalmat. 2019-ben már senki nem emeli magasba a hamis zászlót, csak egy ügyetlenül photoshoppolt, otthon nyomtatott, korlátozott ideig megtekinthető A4-es plakát hivatott bizonyítani, hogy csak a haladó baloldal és személyes Karácsony Gergely áll a hazai zsidóság és a legrosszabb vészkorszak között.

Antiszemiták voltak, vannak és lesznek, de ezek nem az ő évtizedeik.

Nyugaton akkora hiány van belőlük, hogy egyenesen a Közel-Keletről importálják a zsidógyűlöletet. Magyarországon pedig a Jobbik néppártosodásának során a Spinoza ház kelléktárában maradt a proletár gyűlöletből táplálkozó utcai antiszemitizmus. Az igazi nácik nem nagyon mutogatják magukat egy ideje, kb. azóta, mióta az első Orbán-kormány alatt felpofozták az összeset a Vikingben. Az elmúlt években arról szól az életük, hogy zárt csoportokban osztják meg egymással a tapasztalataikat a judeoplutokrata világösszeesküvésről és Marschalkó Lajos könyveket cserélgetnek egymással. Finomkodnak, hallgatnak, félnek, hogy becsukják őket. Egyiknek sem jutna eszébe kimenni plakátokkal a körútra abból a megkapó indíttatásból, hogy „a kurva anyját az összes kilincsorrúnak, most megmutatom nekik, hogy nem csak azért vettem színes nyomtatót, mert le volt értékelve!”

Sőt!

A helyzet, legalábbis a haladó baloldal hazai lerakatának szempontjából, még sokkal rosszabb. Mióta a nemzetközi változatuk átrománkodta magát hettitasimogatóvá, Magyarországon mindenki bajban van. A szélsőjobb kénytelen-kelletlen, de vagy nem szólal meg, vagy kijelenti, hogy tulajdonképpen „ezek az izraeli zsidók elég jó arcok, bezzeg…” A hazai bal meg hamis balalajkán egyszerre játszik kifelé BDS-mozgalmárt, befelé pedig antifasisztát.

Eddig ez normál üzem. Ha viszont az a megbízás, hogy rombolni kell Magyarország nemzetközi renoméját, akkor kerül elő az a vicces fantáziarajz, miszerint a magyar antiszemiták izraeli zászlóval zsidóznak le másokat. Legalább a hagyományos, sima, sárga Dávid-csillaggal dolgoztak volna a derék provokátoraink, akkor maradt volna legalább egy pici bizonytalanság bennünk abban a kérdésben, hogy akadnak-e 2019-ben ennyire hülye szélsőjobboldali polgártársaink. Már tudjuk, nincsenek. Csak aljas kommunistáink.