Titkos társaságok nyomában – a Fekete Logopédia Társaság

 

 

  

Titkos társaságok nyomában!

Szabadkőművesek, illuminátusok, alakváltó gyíkemberek. Megannyi legenda, de alig tudunk róluk valami biztosat, kézzelfoghatót. A titkos társaságok évszázadok óta izgatják a fantáziánkat és uralják a közbeszéd tudatalattijának zónáját, de vajon valóban léteznek? Tényfeltáró riportunkkal ma a belpesti értelmiség eddig alig ismert szegmensébe, a Fekete Logopédia Társaságba engedünk némi bepillantást.

Kriszta fiatal negyvenes családanya. Tolnai lányként szép tiszta magyarja volt. Kislánykorában sorra nyerte a kiejtési versenyeket, de később ez bizony nehézségeket okozott, amikor a gimnázium elvégzése után a pesti felsőoktatásban szeretett volna új ismeretségeket kötni. „Egyszerű vidéki kislányként bizony nem volt könnyű” – emlékszik vissza Kriszta. „Mindig lenyűgöztek a gangos házak, melyeket azelőtt szülőmegyében sosem láttam. Érdekelt, vajon miről tudnának mesélni ezek az ódon falak. Megismerkedtem Párommal, aki történészhallgatóként épp ilyesmi témában kutatott, így keveredtünk el egy vízivárosi háromemeletes csodába, amelyet az ismert Galilei-páholy épített még a századelőn. PAX, LABOR, ezek a gipszstukkók megbabonáztak. Itt kerültem, kerültünk a Mozgalomba! Egy kedves, idős hölgy fogadott bennünket, aki teával kínált, majd felvázolta, hogy ezt a túlságosan mesterkélt, kimunkált kiejtésemet felejtsem el. Ketten együtt rengeteg munkával eljuthatunk vele egy magasztosabb célhoz.” Kriszta hónapokig járt a nyugdíjas beszédtanár-asszonyhoz, aki a Tanúból megismert Botosné elvtársnőhöz hasonlóan rigorózus keménységgel nevelte ki belőle, hogy tisztán ejtse az “sz”-t. A kemény munka pedig meghozta gyümölcsét. Kriszta ma a belpesti értelmiség egyik sztárszerzője és a legismertebb hazai influenszerek egyik legpenetráltabbja. Műveit messzi földön, még Isztambulban is ismerik.

A társaság fősárkánya és páholymestere dr. Májfolt – barátilag megkér, hogy a páholytestvérekhez hasonlóan nyugodtan szólítsuk csak Tamás atyának – az ismert gyermekpszichológus, már a hatvanas években lefektette modern, formabontó tudományos téziseit a gyermekek fejlődéséről, amivel hatalmas megbotránkozást okozott a mértékadónak tekintett gyógypedagógiai körökben. „Gyermekeinket már egészen kiskoruktól kezdve halálra frusztrálták a felnőttek elvárásaival. Gyakorló pszichológusként azt láttam rajtuk, hogy törékeny kis énjünk valósággal satuba van fogva mindenféle ódivatú marhasággal.” Akart egy helyet, ahol végre minden kisgyermek önmaga lehet, és minden felnőtt kisgyermekké változhat. „Köreinkben nemcsak, hogy nem tekintjük betegségnek a normálistól eltérőt, de szinte el is várjuk, hogy valaki ilyen legyen. A beszéd legyen szabad, nem kell mindenféle központi elvárásnak megfelelni vele. Fogszabályozás, logopédus, egyenesen ülj, kisfiam! Ezekkel megfojtjuk a gyerek csodálatos kis belső énjét, amely a kis belső világában nem tud kifejlődni. Azt pedig szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy évtizedes munkásságom igazolta eme tézisemet. Köreinkből kerültek ki a jelenlegi legnevesebb online-portálok szerkesztői, influenszerei, közéleti megmondói. Ők már egy másik minőséget képviselnek, mint a 100 évvel ezelőtti, rigorózusan szabályozott nyilvánosság atyaistene!” – jelenti ki büszkén és affektálva Tamás atya.

Jobbunkon György, a páholymester helyettese, aki fiatal filozófushallgatóként még a korabeli átlagos huszonévesek életét élte. Hatalmas mikrofonfrizurája gyakran feltűnt a korabeli ikonikus helyeken, például a Tabánban. Unalmas, szürke hétköznapjai egyetlen pillanat alatt változtak meg, amikor az ifjú értelmiségi a legendás Egyetemi Színpad egyik előadásán megismerkedett Tivadarral, az ismert közgazdász-humoristával.

„Addig úgy ejtettem az R-hangzót, ahogy bármelyik egyszerű melós, de ő jött, és egyfajta »fohdított-Kelóként« a térdére ültetett és keményen elnáspángolta a hátsómat, amíg nem váltam tökéletessé.” mondja nevetve a ma már hatvan felé járó ismert vallásszociológus. „Úgy éreztem, valami végleg felszabadult bennem. Azóta más irányt vett a karrierem, és ezt a szót rendszeresen használni is szoktam ennek az állapotnak a leírására, hiszen majdnem a felét nem tudom már helyesen kimondani.” – viccelődött tovább lapunknak, oldott hangulatban.

Tamás atya a legújabb kis ösztöndíjasról is szívesen mesél nekünk: „Blanka, gimnazistaként még a pályája elején áll. Ennek ellenére már szép eredményeket értünk el vele, bár ő elsősorban írásban nagyon erős.”  És vajon elérhető-e ilyen orgánummal és tanulmányi eredménnyel a régóta vágyott Színművészeti Egyetem? – kérdezzük némi kétkedéssel a hangunkban. „Miért ne? Véget kell vetni annak az ostoba nézetrendszernek, mely szerint egy színész csakis tökéletesen tiszta beszédű, csodálatosan vonzó testű illető lehet. Ezek a sugalmazások vezetnek végül az egész társadalmat megbetegítő hamis önképeszményhez.” – mondja oly dühösen az idős tudósember, hogy májfoltjai időnként a barnásvörösből picit lilásba váltanak át. „Amíg én élek, azért fogok küzdeni hogy ez az ostobaság megváltozzék, és minél többen ismerjük fel, hogy az aprócska hibák, defektek, botladozások nem is hibák többé, hanem ezek tesznek bennünket igazán nagybetűs eNberré!” – zárja le eme nemes gondolattal beszélgetésünket.