Régi bűnnek hosszú árnyéka sem elég az 51 százalékhoz

 

 

  

Kevés szemnek kellemesebb látvány van e földön, mint a haladó sajtó (lásd még: Morál und Szakma) vergődése Lyobbik-ügyekben. Lenyelni nem tudják, kiköpni nem szabad, hiszen minden szavazat számít. Legalábbis így vélik ők, kiszámolták a kockás papíron, legalább annyira pontosan, mint Fekete-Győrék a kampányelszámolást. Ilyen az, amikor egy rosszul feltett kérdésre hibás választ adnak, a célhoz pedig alkalmatlan eszközöket rendelnek.

Az összefogás-diskurzusnak magától értetődően van egy sötét oldala is, ami, ha előkerül, mondjuk kényelmetlen felvételek formájában, rendszerint hisztérikus reakciókat vált ki a perifériális erőtér agytrösztjeiként funkcionáló függetlenobjektív újságírókból. Pedig se okuk, legfőképpen joguk nincs a megsértődéshez, hosszú évtizedeken keresztül ők vették magukra önkéntes másodállásként a lakossági nácivadász nehéz szerepkörét, kiszorítva a Jobbikot a koalícióképes pártok közül. Tették ezt abból a józan megfontolásból (akkoriban még voltak nekik ilyesmik), hogy egyszer úgyis meg fog gyengülni a Fidesz nevű centrális erőtér, és ebben az esetben ne álljon rendelkezésükre tartalék állományként a Jobbik. Gondoltak a jövőre. A haladó újságírók vörös vércseként vetették magukat a legapróbb, legjelentéktelenebb Fidesz-Jobbik együttműködésre, legyen az közös szavazás egy pár száz lelkes faluban, vagy parlamentáris tradícióból következő ellenzéki jelölés elfogadása. Jelentéktelen jegyzőválasztások integettek vissza feltartott mutatóujjként mérvadó amerikai napilapok címoldaláról, jelezve a Fidesznek, hogy a Jobbikkal soha, semmilyen körülmények között nem kormányozhat együtt az elkövetkező pár ezer évben. Kifaragtak tehát egy nem túl bonyolult hatásmechanizmusú politikai bunkósbotot, és most meg vannak lepődve, amikor ezzel őket ütik. Ilyen ez a popszakma.

De a mennyire komilfó a Jobbik?-kérdés alapvetően téves!

A Jobbiktól való teljes elzárkózást a türelmetlenségük miatt dobták félre, nem bírtak lábon kihordani két ellenzéki ciklust, ami – tekintettel a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai triumvirátus tombolására – a minimum pönitencia kellett volna legyen számukra. És ekkor basztak rá végleg (vagyis basztak ki magukkal), mert egy háromszereplős játékot nem érdemes kétszereplősre szűkíteni, mert akkor abban a pillanatban nem a relatív, hanem abszolút többséget kell szerezniük.

Ahelyett, hogy közelítettek volna a vágyott kormányváltáshoz, még távolabb kerültek tőle.

A haladó baloldal nem a centrális erőtérnek, vagy a választási rendszernek, hanem saját széttagoltságának és szervezettlenségének köszönhette minden versenyhátrányát. Szétestek 2010-ben, mert nem voltak képesek felelősségre vonni és elküldeni a halál faszába a 2002-2010 közötti ámokfutás tetteseit, minimumprogramként a Ferit. Nem voltak képesek kihúzni magukat és bocsánatot kérni a szavazóiktól. Ehelyett darabokra estek, amiben szintén ott volt a hosszú évek alatt bekövetkező megtisztulás lehetősége, de ezzel sem éltek. Gyurcsány él és virul, az MSZP még mindig a „voltak jó dolgok, mi legalább jót akartunk” szöveggel bíbelődik, az SZDSZ meg különböző színekben éledt újjá, csak nincs az a monolit politikai erő, amit külső agyközpontként irányíthatnának. Ezt a rengeteg széttartó, egymást hibáztató és egymást gyűlölő kis csoportot kellett volna egy ernyő alá terelni a Fidesz legyőzéséhez, amire képtelennek bizonyultak.

Az eredeti felállásban, ha kivárják a NER gyengülését, simán nyerhetett volna választást az ellenzék.

Egy háromszereplős játékban nem 51 százalékot kell szerezni, elég a legerősebb tömbbé válni, és a választási rendszer győztest jutalmazó elve parlamenti többséget teremt. Erre bőven lett volna lehetősége a mindig újra egyesülni kívánó baloldalnak, de még a pária státuszban lubickoló Jobbiknak is elég lett volna tartania a markát a lepottyanó szavazatokért, amint roskadozni kezd a centrális erőtér.

Tény, hogy nem roskadozott, de nem is azzal foglalkoznak, hogy meggyengítsék, hanem minden erejüket arra fordítják, hogy valami olyan konstellációt hozzanak össze, amiben többségük van. Csak a többség mindig a múltban, az előző választáson volt meg, sosem a jövőben.

Nem megoldás, hanem súlyosbító tényező a szélsőjobbal való haverkodás. Hiába adják össze az előző választáson külön indult pártokra leadott voksokat, az a következőn sosem fog megjelenni. Sőt, összességében kevesebb szavazatuk lesz így, viszont már nem a relatív többségre van szükségük a kormány leváltásához, hanem az abszolútra, miután kétszereplősre szűkítették a háromszereplős versenyt.

Az egyetlen földrengésszerű változás, amit képesek lesznek előidézni a Jobbiktól a DK-ig tartó összefogással, az új pártok létrejötte.

Mert mindig lesznek fintorgók, bármennyire is mosdatják az újonnan bevett erőket a haladó újságírók, és ezeket a fintorgó szavazókat mindig lesz párt, amelyik felszívja, hogy utána 4 évig boldogan éldegéljenek az állami támogatásból. Túl nagy a csábítás és túl alacsonyan lóg ez a gyümölcs (ld. Kétfarkú Kutyapárt legutóbb).

Mert ha úgy szarnak le minden erkölcsi és etikai kérdést, ahogy most csinálják, akkor mindig lesz olyan, aki ebben nem követi őket. Lehet azt mondani Sneider Tamásra, hogy fiatal volt és bohó, ki nem verte a cigányokat huszonévesen, csak hát ez sosem volt igaz. Lehet, a haladó újságírót nem érdekli a múlt, de a választókat igen. Ők, a szerkesztőségekben üldögélő tudós kobakok elhitték maguknak, hogy annyira okosak, hogy még a jobbikosokat is képesek megnevelni, és ha azt mondják Sneidernek, hogy ül, fekszik, akkor Sneider nem lendít, hanem pacsit ad. De ezt azok a választók, akiket évtizedekig az ellenkezőjéről győzködtek, nem fogják elhinni. Csak nyugtázzák, hogy a függetlenobjektív újságíró szeret segget csinálni a szájából.