Orbán Viktor, az országló fejedelem

Tessék kérem, tessék, csak tessék, itt az instant muníció a baller blogoknak: Orbán Viktor nem is a posztkommunizmusba, hanem egyenesen a XVII. századba kormányozná vissza Magyarországot. Tudják: száz éves háború, törökvész, aztán később Bethlen, Bocskai, Zrínyi, Frangepán stb. Az megint csak más kérdés, hogyha lehet így fogalmazni, Gyurcsány a most következő metaforában maga Borkovics, aki az osztrákok kezére játssza a Wesselényi összeesküvést.

Az biztos, hogy Orbán Viktor országértékelője meglepetés volt mind a bal, mind a jobboldali elemzők számára. Valószínű, hogy a jobboldali táboron belül is sokan lesznek, akik kapkodják a fejüket: vajon milyen céllal ejtette Viktor a jól feltelepített, és már-már a sulykolásig beágyazott „rezsicsökkentős-jólteljesítős” szólamot, és miért szedte elő a 2010-es időkben elkezdett, majd elhanyagolt „fülkeforradalmár” szöveget, melyet most „második rendszerváltás” címmel hirdetett újra.

E sorok írója nem tud elvonatkoztatni attól az érzésétől, hogy valójában visszaröppentünk a XVII. századba. A félreértések elkerülése végett Fletó is a paposabbik énjét hozta tegnap, s meghallgathattuk, hogyan hangzik, amikor a pedofil Feri atya prédikál Aprószentek ünnepén. A mai Orbán beszédben az eddig azért elég burkoltan jelenlévő vallásos elemek majdhogynem nyílt prédikációvá dagadtak. Latin idézetek, köztük a református jelmondat: „Soli Deo Gloria”, valamint hálaadás a Gondviselésnek, mely szintén református fordulat. Szinte minden 10 percre jutott egy ilyen teljesen egyértelmű református prédikáció-elem, ami csak annak a figyelmét kerülhette el, aki nem járt gimibe. Még csak nem is amolyan laza szentistváni országozás, meg amolyan szentkoronás nemzetegyesítős, XIX. századi szentimentális kereszténykedés volt ez, amit a jobboldal amúgy is szokott, hanem a kardcsörgető, XVII. századi vallási hadvezér lelkesítő szónoklata hangzott el, aki száraz puskaport, nyergelést emleget a hadaknak. Hát, ha Feri fenyeget a gyülekező sokasággal, akkor Orbán fejedelem is hadba szólította a maga „kemény magját”.

Orbán Viktor a magyar államférfiak közül egyértelműen a református erdélyi fejedelmek örökségén jár, és ez a legkevésbé sem meglepő, hisz a posztmodern politika szereti az ilyen történelmi metaforákat. A francia elnökök is előszeretettel azonosulnak forradalmár elődökkel, Dantonnal a bal, Gironde örökségével a jobboldalon. Európa mai térképét azonban jórészt az a konfliktus és időszak rajzolta meg, melyet aztán a Vesztfáliai Béke zárt le. Új, ma sikeres és prosperáló országok, mint Hollandia is ekkor megvívott szabadságharcok eredményéből születtek, míg olyan hatalmas régiek, mint a Német Római Birodalom veszíttették el jelentőségüket. Azok az érdekszférák, kulturális zónák is ekkor rajzolódtak ki, amiket ma „nyugatnak” vagy „keletnek” vagy „Észak és Dél Európának” nevezünk. Minden ennek következménye. Ebben a sorsfordító és véres időben Magyarország belső megosztottsága révén három, de tulajdonképpen két részre volt szakadva. Kelet (ekkor a Török Birodalom) és Nyugat (a Habsburg Birodalom) között őrlődve kereste függetlenségét és őrizte meg identitását, miközben a gyarmati sorba zuhant középső országrészt használta egyfajta pufferzónaként az egymással folyó küzdelemben. A korszak nagy magyar államférfijainak sora is ennek mentén sorakozik fel, melynek alapja is vallási alapú: a Habsburgokkal kiegyező katolikus magyar urak Európa zálogának, az Európához tartozásnak és a túlélés eszközének a Habsburgok uralmát tartják, s ha kell ellene lázadnak, mint Zrínyi és Frangepán. Ezzel szemben Erdély ura a törökökkel köt alkut, hogy Európa térképén megőrizzen egy szintén több nemzetiségű, de határozottan magyar karakterű államot, teszi ezt Bocskai és Bethlen Gábor. Ez a politika csúcsát akkor érte el, amikor a lengyel trónra is Erdély ura került Báthory István személyében, s ezzel újra körvonalazódott a lehetőség egy nagy közép európai birodalom megteremtésére.

Ez lesz a későbbi kuruc-labanc ellentét alapja is, melyet oly nagy előszeretettel emlegetnek a mai napig, de ha nagyon szorosan nézzük a kora újkori magyar történelmet, valójában az 1867-es kiegyezésig a katolikus és a református „állameszmények” ütköztek hazánkban: egy szociális és egy kapitalista álom. Aztán ez a két eszmeiség is kiegyezett 1867-ben, tehát nem lehet véletlen, hogy Orbán, a XXI. századi „hipster-Bethlen” Ferenc Jóskával indította mondandóját: messze még, hogy azt mondhassuk, „mindennel meg vagyunk elégedve.”  Ez a kiegyezés azonban igencsak rövid életű volt, s inkább szült új konfliktusokat, majd Trianon szétszaggatta az ország egységét, és több mint egy évszázadra visszavetett minket a lehetőségeinkben. Ezt követte aztán a megszállások sora, újabb kollaborációk, újabb megalkuvások, újabb kompromisszumok, újabb „legkisebb rosszak” kora, mely már akkor több évszázad óta nélkülözte azokat az álmokat és perspektívákat, amiket az erdélyi fejedelmek egy önálló közép-európai birodalom megteremtésében dédelgettek, ahol Erdély ura lehetett lengyel király, a Baltitól a Fekete-tengerig terjedő hatalmas érdekszféra politikájának első számú irányítója.

Orbán jól látja, hogy a magyar politika ezeknek a rabságában nyűglődött, és hogy amíg Nyugaton teljesen természetes, hogy a mai kor posztmodern politikai elitjei történelmi kontinuitásban lehetnek nemzetük dicsőséges múltjával, addig Magyarországon annyiszor szakadt meg és kötözték idegen kezek újra ezeket a szálakat, hogy a jobboldal sem mondhatja el magáról azt, hogy kontinuitásban tudna lenni történelmével. Lehet sokat beszélni ennek a beszédnek az egyéb aktualitásáról, és kollégánk posztjában ezt majd este meg is teszi, de a valódi cél az, hogy a jobboldal elszakadhasson végre a XX. századtól, de még a felemás XIX.-től is, és újra megfogalmazza magát az autonóm és független modern magyar és közép-európai identitás eszméje mentén. Ehhez kell az új állam eszméje, az új társadalmi szerződés, s végső soron egy új viszony egy új eszményhez, végső soron transzcendens hit, Isten.  Orbán történelmi dimenziókkal rendelkező, igazi nagy formátumú politikai egyéniség. Ezt ellenfelei is kénytelenek belátni. A párhuzamot a jelenlegi helyzet, a döglődő és izmozó Német-Római Birodalommal szembe szegülő kis (többnyire protestáns) nemzetek erős összefogása, valamint a magyar szuverenitással szembe
n „Revoco!-t” követelő EU-bürokraták között nem nehéz nekünk is felfedezni.

Az akkori EU-val szemben Hollandia vette fel leginkább a kesztyűt, és döntött úgy, hogy új állameszményt fogalmaz meg, és szembeszáll a világ akkori urával, a spanyolokkal. Új szövetségeseket keresett magának, új érdekszférákat jelölt ki, új, erejéhez mért kulcspozíciókat szerzett meg magának, és így képes volt „gazdag liberális mintaállamot” létrehozni. A maroknyi holland aztán olyan városokat alapított, mint New York New Amsterdam néven, szóval részvételük a Világtörténelemben ahhoz képest, hogy egy dunántúlnyi területen élő magyarországnyi népről beszélünk, nem elhanyagolható.  Persze a hollandok mindig is rohadt gazdag nép voltak, nem mellesleg tengerparti nép, tehát világot hódítani és gyarmatosítani valóban tudtak, szemben Feri tagnapi álmodozásaival, melyben Viktor volt a gyarmatosító.

Az viszont biztos, hogy nekünk is lehetnek reális álmaink, amik már nem arról a trollságról szólnak, miszerint fogjuk a Kárpát-medencét, és rátoljuk az egészet az Alpokra, hanem arról, hogy a Kárpát-medence miként szerezheti vissza önálló, az itt élő szuverén nemzetek együttműködésén alapuló, soknemzetiségű régió mivoltát ahelyett, hogy egymással nem törődő, és egyenként a Nyugat csecsein csüngő „megfelelési kényszeres” rezsimecskék és uracskák térsége legyen. Nincs értelme ebben a vízióban lengyelekről, szlovákokról, románokról, magyarokról beszélni: itt Báthoryk, Bethlenek, Bocskaik, de Vitéz Mihályok, Sobieski Jánosok és Michail Hmelnyickijek vannak egymás mellett, nem pedig olyanok, akik Európa nagyurainak kegyeit keresve próbálnak kicsikarni népeik számára egy-két előjogot, vagy kedvezményt. Az egy másik kérdés, hogy ezek a „közép-európai függetlenségi törekvések” rendre elbuktak, mert a Nyugat, és a Kelet hosszú távon nem nagyon örült annak, ha közöttük volt egy „Közép” is. A lengyel-litván commonwealthet feldarabolták, jelenleg épp Ukrajnában folyik az ország „felosztása”. Mi, magyarok is tudjuk, hogy úgy kell ugrálnunk, hogy ne koppintsanak a fejünkre nagyobbat a kelleténél.

Bethlen Gábor és Bethlen István ma délután egyesült Orbán Viktor személyében, és a Boogieman-teória szerint ez nem lehetett véletlen. Az erdélyi fejedelem és a húszas évek „erdélyi import” miniszterelnöke, a közép- európai fejedelem és a XX. század vesztes helyzetből fordító államférfija egyaránt érvényes történelmi előkép a jelenlegi miniszterelnöknek. És igazából ez egy olyan identitás, olyan történelmi előkép, ahova boldogan követhetjük is. Ez egy olyan identitás, amiért április hatodikán érdemes nyeregbe szállnunk, és nekiveselkednünk a kommunista múlton túli gyökereit keresgélő, s ezt a gyökeret a  „Nyugatra ácsingózó” történelmi kollaboránsaiban megtaláló hazai baloldallal szemben.