Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
Könyves Kálmán alatt senki nem akart vezérigazgató lenni. Mátyás udvarában nem vágytak filmproduceri karrierre. Ma egyetlen pályakezdő sincs Budapesten, aki főispáni posztra pályázna. Magyarországon egyetlen szakma tudott évszázadokon át folyamatosan újabb és újabb jelentkezőket magához vonzani: a társadalomtudós. Nem is csoda: azt csinálsz, amit akarsz, sőt, ha nincs kedved semmihez, évekig csak kocsmázol, az állam meg dobálja utánad a milliókat.
Ismerek egy csomó magyar társadalomtudóst, és komolyan mondom, senkinek sem ajánlom, hogy a közelükbe kerüljön. Már zseniális bensőjük közelebbi megismerése előtt sokkot lehet kapni, olyan libsi mindegyik.
A magyar társadalomtudósok valahogy kötelességüknek érzik, hogy úgy nézzenek ki, mint a disznók.
Az átlagos magyar szociológusnak zsíros a haja, undorító barna ruhákban jár és a lakásába az ÁNTSZ is csak védőfelszerelésben merne belépni. Az ilyesmi nyugaton már rég ciki. Nem is Jeffrey Weekst említeném, aki direkt sportot űz az eleganciából, hanem mondjuk Judith Halberstamot, aki egy kaliforniai urasághoz méltóan leginkább könnyű, kockás ingben mutatkozik. Vagy vegyük például a filozófusokat! Roger Scrutont mintha skatulyából húzták volna ki, még egy olyan perverz állat, mint Friedrich Nietzsche is órákat töltött a tükör előtt, amíg finom bajsza tökéletesre nem sikeredett.
Nekünk meg mink van? Az a csúnya, öreg, lerobbant, szemüveges Heller Ágens, amint egy harmincöt éves hálós topban pöffeszkedve valami terráriumban éppen szétlopja az állami vagyont, és továbbpasszolja a szintén kénes leheletű haverjainak.
Pedig legalább lopkodáshoz illene rendesen felöltözni.
Tényleg senkinek nem ajánlom, hogy korpa közé keveredjen, úgyhogy inkább magamtól elárulom, hogy mi például a magyar társadalomtudós ünnepnapja. A magyar társadalomtudós annak a napnak az estéjén rúg be a legjobban, amikor a csókosaiból álló akármilyen állami bizottság megdobja valami szép ösztöndíjjal. A magyar társadalomtudós a szakmai sikert az állami apanázs millióiban méri, ami most így leírva nem is tűnik olyan rossz megoldásnak.
Ha már a tudományának nincsenek fogyasztói, legalább valamivel tudja számszerűsíteni a produkcióját.
Egy baj van csak: állami pénznek társadalomtudósnál nincs helye. Soha. Nincsenek kivételek. Soha. Soha. Ne is írjon senki olvasói levelet, mert az összes elképzelhető szcenáriót végiggondoltam, és tényleg SOHA.
Két érvet szokás felhozni, hogy miért is kellene mégis csatahajó-tűzvezetők, harci helikopterek és mikrohullámú radarok helyett genderkutatóknak meg kantológusoknak átutalni az adónkat:
- egyrészt, hogy a biztos anyagi háttérnek köszönhetően ezek a semmirekellők nyugodtan tudjanak alkotni és ne valahol a rendet bontsák meg illegális kommunista pártot alapítsanak;
- másrészt meg hogy vannak olyan tudományos munkák, amely sokba kerülnek, hiszen egyenletet felírni, az ormánsági szivárványcsaládok helyzetét vizsgálni olcsó, az földközi-tengeri embercsempészeket feltérképezni viszont kurva drága.
Az össztársadalmi érdekkel, ami a tudományos műhöz fűződik végképp ne jöjjön nekem senki!
Mert akkor én szeretném a rám eső magyar queer-elméleti kutatásokat átváltani nyolc tonna bombára!
Az első érvet tulajdonképpen hajlandó vagyok elfogadni, akár most azonnal is, egyetlen egy apró kérésem teljesítése esetén. Legyen olyan szíves valaki, és egy számológép segítségével bizonyítsa be nekem, hogy a Platóntól az UCLA-ig húzódó társadalomtudományi évezredek során bármiféle korreláció mutatható ki az alkotó biztos anyagi háttere és stresszmentes életvitele, valamint az általa előállított tudományos munkák színvonala közt.
Aki pénzt ad egy tudósnak, az megfosztja szegényt attól, hogy átélje Assisi Szent Ferenc, Oszlopos Szent Simeon vagy Giordano Bruno nyomorúságát!
Én nem akarok mindenfelé telezabált párttörténészket meg BMW-vel közlekedő marxistákat látni. Pláne nem, ha tudományos munkáik saját magukon kívül senkinek nem okoztak még egy iciri-piciri zsebkatarzist sem, de erről később.
(holnap folytatjuk)
Tökéletes! Írjatok, sírjatok és rettegjetek szerencsétlenek!
1. A szenvedés a társadalomtudós tapasztalata, szenvedés nélkül nem is tud mondani mást csak hülyeségeket.
2. A társadalomtudós nem azért buta, mert buta, hanem azért mert nem tud más lenni. A tárgya tele van ellentmondásokkal, ezért bármilyen állítása hamis is és igaz is egyszerre. Az ellentmondásos világot rendszerbe foglalni csak időlegesen lehet, egy idő után kicsúszik belőle. Azaz nála és tárgyánál bármi lehetséges és ellenkezője is, azaz semmi. A tapasztalat az egyetlen reménye, de a tanszék épp ettől menti meg.
3. Egyszer majd talán a társadalomtudósnak is lesz tudománya, de ahhoz az emberi logikát kell átállítani egy olyan rendszerre, ami figyelembe tudja venni az összes lehetséges kölcsönhatást, az összes lehetséges önreflexiót, az össze lehetséges előrehatást. Fogalmak hadának olyan új generációjára lesz szükség, melyek még sehol sincsenek, esetleg egy-egy adattároló mélyén szunnyadva várják a felfedezőjüket.
Ezredes úr, szüksége is lesz arra a kilenc tonna bombára, ha ezt a cikket elolvassák a politológusok meg a pszichológusok, jogászok meg közgazdászok.
A szociológusok mellett érdemes még a történészek fejére koppintani.
Habzó szájjal propagálják a Habsburg-párti, uniópárti történelemszemléletet, ami legalább annyira káros, mint a gender.
Végre ! Végre ! Kígyókat melengettünk a keblünkön ! Szerintem egy kormánynak joga van olyan dolgokért fizetni amit helyesnek és hasznosnak gondol ! KORMÁNYOZ amerre zöld utat kapott a választóitól. Nem akarok mélyen belemenni, de szinte nincs olyan társadalomtudomány amit ne lehetne többféle ideológia alapján értelmezni. Egyszerűen fogalmazva, egy kormány amelyik világosan megfogalmazta merre tart, hogyan képzeli el a jövőt és a többség ezt el is hiszi neki, az a kormány ne fizessen milliókat olyan szellemi termékekért vagy oktatási tevékenységért ami aláássa ezt az utat, vagy kifejezetten szembe megy. A l’art pour l’art tevékenységek meg méretessenek meg!
Ne keverjük a dolgokat, az olyan foxi-marxista dolog. Főleg ne keverjük a tudósokat a szociológia, gender studies és egyebek művelőivel. Ha tudósok nem lennének, sem ön sem én nem pötyögetnénk itt mindenféle számítógépeken, szállnánk buszra, autóba, ilyesmi, amit minden bizonnyal ön is hiányolna.
Másfelől Nietsche filozófus volt, Platón, Aquinói Szent Tamás és Kant kollégája, akit egy platformon emlegetni Heller Ágnessel akkor is sértő, ha nézeteivel éppenséggel nem ért egyet.
(És, igen értem az iróniát. De ez most nem vicc.)
Manapság minden tárgykörhöz hozzácsapják a – “tudomány” jelzőt, hogy ezzel a tárgykör presztizsét növeljék,
annak ellenére, hogy az ugynevezett “tudományos.módszer”-hez semmi közük sincs. Ennek alapja ugyanis az volna, ha egy bizonyos hipotézist állitanának fel, s ezt igyekeznének kisérletekkel bizonyitani. Vajon hol látunk iyesmit például a társadalomtudományban?