Miért bukott meg a Bajnai-projekt?

A visszacsorgatott Közgép-milliárdokból épített zöldövezeti szerkesztőségünkben élénk vita bontakozott ki – Birnbaum és Finkelstein útmutatását kivételesen nélkülözvén – hogy Bajnai vajon az MSZP tudatosan felépített sidekickje vagy egy önálló tudattal bíró entitás. Az A-variánst már részletesebben kitárgyaltuk, mint egy magyar-szlovák vízügyi vegyesbizottság, így most nekiveselkedünk a B-nek. Kisebbségi vélemény, a Tutiblog Együttműködés Rendszerén (TER) kívül eső gondolatok, az egyharmad következik!

A szocialistáknak, hogy 2002-ben és 2006-ban is képesek legyenek lenyomni a gonosz Kaijut, kívülről kellett kompetenciákat vásárolni. Bajai elvtárs, az akkori MSZP akkori pártigazgatója, megértve az  idők szavát, ráébredt arra, hogy a párt modernizációja nem merülhet ki a művirág és a pogácsa ásványvízre cserélésében a kongresszuson, új arcokra (és némi értelemre) is szükség lehet. Így került az élcsapat mellé a kiváló szónok cukin ostoba Medgyessy, az árnyékék szerepében Gyurcsány és a baloldal Richeliu bíborosává nemesült Szigetvári. Könnyen adná magát az a magyarázat, miszerint a törzsfejlődés következő lépcsőfokára lépő M. Szocialista Párt már nemcsak vásárolja a szükséges kompetenciákat, hanem megfelelő időben outsourcingeli és az SZDSZ megüresedett helyére is brandel egy brandet. Branden kívül. Bonyolult? Igen, szerintem is! Ez pedig kizárja a tudatosságot. Az MSZP története során még egyszer sem adta tanúbizonyságát annak, hogy két lépésnél tovább látna, így csak a mindenben összeesküvéseket és háttérhatalmakat kereső félkegyelmű jobber kollégáim fejében  létezhet ez a forgatókönyv.

A valóság ezzel szemben messze triviálisabb. Az MSZP egy buta robothadsereg, akinek elméletben szüksége van egy SZDSZ Együtt 2014-re, hogy agyközpontkéntfunkcionáljon, mint a Power kapitány és a jövő katonáiban a főgeci. A főgecinek meg szüksége van robothadseregre, amelynek az élére állva, azt vezetve, végre lenyomhatja a gaz lázadókat, az ellenprogresszíveket. Ez egy win-win játékelméleti szituáció – öklözne boldogan a levegőbe Hankiss Elemér.

A probléma ott kezdődik, hogy az E14 nem agyközpont és a legyőzhetetlen szocialista robothadsereg is a múlté. Így Bajnai és Mesterházy csapatai közötti tárgyalások inkább hasonlítottak két vadnyugati hamiskártyás endgame-ére, ahol a cinkelt lapok mellett még keményen blöffölnek is.

Bajnait annak a reményében hívták vissza az eke szarvától Amerikából, hogy ha sikerülne hamarjában megbuktatni a Kaijut, akkor kéznél legyen egy minden szempontból IMF-kompatibilis végrehajtó. Egyszer már volt beugró és hellyel-közzel jól eljátszotta a szerepét. Kicsit sokat pislogott a színpadon, de a szöveget nagyobb hiba nélkül felmondta, valamint az Internacionálét is egészen jól elmotyogta.  Az addig lopakodva építgetett-szépítgetett Bajnai-mítoszt tehát idő előtt burokrepesztették a bábák és világra hozták a tökéletes miniszterelnök-jelöltet  (torzító, terpeszállás, szélgép). Rögtön össze is hívták a rokonságot, hogy a gyermek szuverén fogadhassa hódolatukat, de nem jöttek. Akik jöttek azok sem szívesen, így áthívták a szomszédokat. Bajnai tehát kilépett a rivaldafényre a lehallgatásmentes titokszobák egymást feltétel nélkül tizező világából és abban a pillanatban megszűnt támadhatatlan imázsfigurának lenni.  A szemtelen politikai ellenfelei nem átallották rögtön lekaraktergyilkolni, nevetségessé tenni, alapjaiban megkérdőjelezni autoritását, saját hívei pedig (még) nem voltak. Azokat a szocialistáktól kapta csak kölcsön. Azoktól a szocialistáktól, akik a kivárásra játszottak. Bekkeltek és vártak az agresszív támadófocit nyomó Kaijuék hibáira. A szocialista talpasok pedig szívesen ugrottak át eközben némi előszezonban szokásos átmozgató tréningre egy-egy Bajnai happeningre unalmukban.

Az addig hibátlanul irányító Szigetvári (és társai) ekkor követte el első nagy hibáját. A valóság felmérése, megismerése helyett a wishful thinking eszközéhez nyúlt. Szent (khmm) meggyőződésévé vált, hogy Bajnaira nemcsak az országnak, hanem az ellenzéknek is elemi szüksége van. Nincs más, aki képes lenne összefogni, irányt mutatni, önbizalmat adni a szétaprózódott Kaiju-ellenes erőknek. Egyfajta mágnes-szerepet szánt neki, egy amolyan különleges anyagból gyúrt mágnes szerepét, amely a legkülönbözőbb, sokszor ellentétes polaritású csoportokat is képes magához vonzani.

A Véleményvezér/HVG/Galamus háromszögének kínosan didaktikus világa; az MSZP látszólagos teszetoszasága, tetszhalott állapota; a megfelelő irányt permanensen kereső, önmagával állandóan vitázó LMP és a formálódó, de vezér nélküli kis ellenzéki tűzfészkek alkotta percepcióba dobták be Bajnait, aki rögtön felkapaszkodott az uborkafára és maga alá hívta a seregeket. De a seregek nem jöttek. Az LMP tovább kereste önmagát, az MSZP pedig egy kedves félmosoly kíséretében elegánsan átlépte az együttdübörgést követelő kisegeret. Maradtak a „civilek”, egy kétségbeesetten kivásárolt fél LMP-frakció és az öntudatára ébredt Bajnet teljes csődje. 

A két egymással versengő elmélet közül egyik sem állta ki a valóság próbáját. Bajnai nem az MSZP sidekickje, hanem egy öntudatára ébred, saját fontosságáról, megváltói mivoltáról meggyőz(őd)ött rögeszme. Az MSZP-nek pedig (már) nincs szüksége agyközpontra. A jobbról-balról egyaránt semmibe vett Mesterházy olyan politikai teljesítményt tett le az asztalra, amilyet eddig egyetlenegy agyonsztárolt szoci vezetőnek sem sikerült. Domesztikálta a Pártot. Évek óta nem hallani veszekedő platformokról, egymást kibeszélő, kigyilkoló szocikról. És eközben a támogatottságukat stabilan megőrizték, még ha már nem is az az minden településen háztömbbizalmival rendelkező legyőzhetetlen robothadsereg, mint amilyenek Horn Gyula idejében voltak.

A Bajnai-projekt tehát születésének pillanatában megbukott.