Lábjegyzet Ferenc pápa októberi üzenetéhez

Elszomorító, hogy a 21. század elején a pápának még ilyen témában kell gatyába rázni az egyházát. Én egészen mostanáig abban reménykedtem, hogy túl vagyunk már ezen. Azért is érint ez érzékenyen, mert jómagam is átmentem a lelkipásztori vámon, és nem volt vicces.

Mint a rendszerváltás gyermeke, az elsők között jártam úttörőzés helyet a cserkészekhez, el is tiltottak a versmondástól március 15-én, amikor kiderült… Mindegy, a cserkészet sokkalta izgalmasabb volt mindaddig, amíg Bárány atya (ez nem kitalált név) a rendszeres hittan egyik alkalmán ki nem jelentette nyilvánosan, hogy engem nem keresztel meg a többiekkel együtt, mivel a szüleim elváltak. Meg különben sem házasodtak össze normálisan. Szóval, hogy abnormálisak, és én is az vagyok. Hát így. Akkor persze sírtam, míg a többiek nyugtatgattak, hogy valahogy biztos lehet még másképp is katolikusnak lenni, de én ebben már akkor sem voltam biztos… Amikor aztán apámat a Terézvárosi Templomból hasonló indokokkal küldték el, már inkább dühös voltam, mert azért annyira szarnak nem tartottam magunkat. Aztán harmadjára egy budaörsi Matya atya, egy szelídebb forma ember, aki ismert is bennünket, egyszerűen csak megkeresztelt. Hát így lettem én katolikus. Ezt a tortúrát aztán sok baráti sörözésen fölemlegettem még, mert utólag mérhetetlenül fájlaltam, hogy az én katolikus (értsd egyetemes) vallásom ilyen lutriszerűen osztogatta a belépőkártyát.

Érettebb fejjel aztán megértettem, hogy ennél azért bonyolultabb a helyzet, és hogy a kor, amelyben élek, és a lassan kopni látszó szocializmus háttere erőteljesen meghatározza a viszonyt az egyház és a hívek között.  Arról a szocializmusban gyökerező hagyományról beszélünk, ahol a Ferenc pápa által lelkipásztori ellenőrzésnek nevezett valami, bevett gyakorlatnak számított. Származhatott a hatalom zaklatásától megviselt, a maga konzervativizmusába csontosodott atyától, de olyan békepaptól, aki a hatalom titkos kiszolgálójaként keresett indokot az egyház tagjainak csökkentésére, forrásainak elapasztására. Mindegy, erről nem szeretünk beszélni. Lényegében mégis az Egyház (ha nem is az Isten) az ő szájukon keresztül mondott nemet, az ő lábuk vetette a gáncsot, az ő karjuk mutatta a templomból kivezető utat.

Arról a korról beszélünk, ahol az Egyház világi tagjai a maguk esendő módján próbálták gyakorolni a vallást, titokban esküdve össze, nagymamák praktikái révén megkeresztelve, vagy a retorzió félelme miatt távol maradva a misétől, eltiltva a gyereket a hittantól. Arról a korról, amikor a népi demokrácia bűnnek nyilvánította a vallásosságot, és mindent megtett, hogy senki ne maradjon büntetlenül. Sokáig nem értettem, miért került olyan sokszor szóba, hogy nagyapám csizmában ment az oltár elé, mert úgy lógott ki valahonnan, de most már értem. Bonyolult, összetett, nehéz időszak volt, tele titkos hittel, reménnyel és szeretettel, és sok csalódással, szenvedéssel. És sok gyűlölettel. És ezen a rendszerváltás sem segített túlságosan.

Hálistennek a haragot és az értetlenséget időközben fölváltotta a megértés szándéka. Hogy legyen ennek az én személyes történetemnek is valami értelme. Hogy ebből a sérülésből – ahogyan Pál Feri szemléli a sérülést, mint lehetséges eszközt – származzon valami jó. Tanulság, ami továbblendít. És ez a tanulság van Ferenc pápa szavai közé berejtve. Hogy jobban megérthessük, hagy idézzek Umberto Econak, Szent Ferenc filozófiájáról írott gondolataiból. (Bár Eco nem számít a katolikus írók közé, a Rózsa Neve sem példabeszéd-gyűjtemény) Íme, így mesél Vilmos: „A nyáj egy része pedig kiszorul. […] A nyáj olyan, mintha egyetlen központú körök sokasága íródnák egymás köré. A nyáj legtávolabbi széleitől egészen a sűrűéig. A leprások mindenféle kitaszítottság szemléltetői. Szent Ferenc tudta ezt. Ő nem egyszerűen a leprásokon akart segíteni, hisz ezzel vajmi erőtlen irgalmaskodássá egyszerűsítette volna azt, amit tesz. Ő ezzel másvalamire akart utalni. […] Csak úgy lehet megváltoztatni Isten népét, ha visszavétetnek kebelébe azok, akik kiszorultak.”

Milyen különös, hogy a nevében és filozófiájában is Szent Ferencet követő pápánk is ezt az utat keresi. A kintrekedtek visszavezetését szorgalmazza, mégpedig úgy, hogy bemutatja a saját egyházának, hogy milyenek a hívei. Hogy milyen vagyok én, vagy milyenek azok, akik e sorokat éppen olvassák…

A pápa üzenete nemcsak arról szól, hogy fölismerteti a lehetséges „szenteket” az egyszerű hívek között, hanem arról is, hogy a hívők mutatják az egyház, de még inkább az Isten arcát, a világ felé. Hogy az Isten a hívek cselekedeteiben is megnyilvánul, és általuk is közvetíti az üzenetét. És hogy lehetünk jó keresztények akkor is, ha pizzázunk, ha sörözni járunk a haverokkal, vagy iPadot veszünk és metált hallgatunk. Ez is belefér. Ezáltal formálódik ki az egyház emberi arca, és ez az arc Jézus arca is, az emberé, aki közöttünk járt, élte az életünket és megértett minket. Jézus a “haverunk” volt, és még most is az.

Most, Krisztus születésének ünnepén, engedjük hát megszületni magunkban (és aztán évről-évre megújulni hagyni) ezt az embersorsú istenecskét. Azt, akit Ferenc pápa is kiszúrt bennünk. És próbáljunk meg hinni minden másképp gondolkodó jószándékában is. Nekem egyszer egy szerzetes úgy mondta, hogy ő nagyon keveset tud. De annyit biztosan, hogy Isten létezik. És hogy az Isten egy hegynek a tetején van és vár. És hogy ő, mármint a szerzetes, csak annyit bizonyíthat az életével, hogy az Istenhez vezető legrövidebb út az, amin ő is kapaszkodik fölfelé. Választhatom az ő útját, de a legfontosabb, hogy mindannyian felérjünk annak a
hegynek a tetejére. És Ferenc pápa után talán azt is hozzá lehet tenni, hogy lehet mindezt derűsen, természetesen. Úgy, ahogyan vagyunk.