Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
Legyűrtük a múltunkat – mondta tegnap a Viktor. A posztkommunizmus évei valóban véget értek, de kérdés, hogy Orbán Viktor mely történelmi tette az, ami nagyobb elismerést fog kiváltani az utókorból: azok a törvénykezések, intézkedések, melyeket hozott, vagy az a tény, hogy képes volt egy tágan értelmezve majd’ 3 milliós politikai közösséget először létrehozni, majd egyben tartani.
Igen, kedves ballib olvasóink, jól hallották: 3 millió. Antall József „érzésbeli” 15 milliójával szemben áll ugyanis Orbán konkrét politikai tábora, és ez fájhat a baloldalnak épp eléggé. Annak ellenére, hogy a Fidesz szavazóbázisa kettő-két és fél millió közt mozog, a tágan értelmezett, és jobboldalinak csupán a baloldallal szemben meghatározható politikai közösségbe immáron bele van számolva az a sok, állampolgársággal korábban nem rendelkező, de mentalitásban, érzésben ehhez a közösségéhez tartozó nemzettársunk is. Ők azok, akik 95%-ban támogatták a Fideszt, és akikből valószínűleg újabb fél millió fog visszatérni ebbe a közösségbe 2018-ra. És nekik szól a Fidesz összmagyar listája.
Ategnapi beszéd alapján felesleges azon gondolkodni, hogy most egy újabb választás előtt hívja össze egyszer már győzelmet arató seregét a Vezír, bár kétségtelen tény, hogy az elsődleges cél az, hogy legyünk ott elegen május 25-én, hogy lehetőleg a komplett nemzeti brigádot kijuttassuk Brüsszelbe. Brüsszel sajnos az utóbbi években úgy tűnik elvesztette jelentését. Pontosabban jelentőségét, és talán úgy érezzük, hogy nincs is súlya annak, kik veszik föl a combos dollárokat azért, hogy benne üljenek egy gittegyletben, ahol még annál is kevesebb dolog dől el, mint a Pál utcai fiúknál. Viszont a mai beszéd eloszlatta ezeket a kérdéseket. Orbán Viktor üzenete egyenes volt és egyértelmű: nem Európával van a baj, és nem is velünk. A remény szikrája felcsillant ma az utóbbi négy évben elcsüggedt jobbközép szavazók számára, hogy talán mégis van remény, és nem mi lettünk hülyék, és követjük a Vezért tűzön-vízen át vakon, hanem konkrétan arról van szó, hogy nekünk van igazunk.
És most jön a merengős rész: akárhogy is gondoljuk, de nem olyan könnyű ezt a dolgot elhinni, pláne tisztában tartani, mint ahogy azt elsőnek gondolnánk. Ha az embernek igaza van, az nem olyan egyszerű kétbites történet, mint ahogy elsőre látszik. Hisz – ha a saját idealista elképzeléseinkből indulunk ki – akkor annak, akinek igaza van, az törvényszerűen győz is. Hisz ez az Élet és az úgynevezett Demokrácia rendje: a Nép szava Isten szava, és kész is a dolog. Ugyanakkor Orbán Viktor személyes tapasztalata az lehet, hogy őt legyőzte Gyurcsány. Oké, egyszer tette, de akkor is gondoljunk mindannyian bele a ténybe, ami Orbán számára eléggé komoly, emberileg is meghatározó élmény lehet, hogy „engem legyőzött Gyurcsány.” És akkor most rakjuk egybe a dolgot: a mi kétszer kétharmados Orbán Viktorunkat legyőzte az a csávó, aki most a Demokratikus Koalíció fantázianév alatt futó szélsőbaloldali poénpártban hőbörögteti a nyugdíjasokat és csinálja a Gaudi-Nagy Tamás szintű proletár-hergelést. Nos, ez az ember legyőzte őt, és ő volt az, aki aznap is, meg másnap is felkelt ágyából és nekiállt valamit csinálni.
Ategnapi beszéd alapján felesleges azon gondolkodni, hogy most egy újabb választás előtt hívja össze egyszer már győzelmet arató seregét a Vezír, bár kétségtelen tény, hogy az elsődleges cél az, hogy legyünk ott elegen május 25-én, hogy lehetőleg a komplett nemzeti brigádot kijuttassuk Brüsszelbe. Brüsszel sajnos az utóbbi években úgy tűnik elvesztette jelentését. Pontosabban jelentőségét, és talán úgy érezzük, hogy nincs is súlya annak, kik veszik föl a combos dollárokat azért, hogy benne üljenek egy gittegyletben, ahol még annál is kevesebb dolog dől el, mint a Pál utcai fiúknál. Viszont a mai beszéd eloszlatta ezeket a kérdéseket. Orbán Viktor üzenete egyenes volt és egyértelmű: nem Európával van a baj, és nem is velünk. A remény szikrája felcsillant ma az utóbbi négy évben elcsüggedt jobbközép szavazók számára, hogy talán mégis van remény, és nem mi lettünk hülyék, és követjük a Vezért tűzön-vízen át vakon, hanem konkrétan arról van szó, hogy nekünk van igazunk.
És most jön a merengős rész: akárhogy is gondoljuk, de nem olyan könnyű ezt a dolgot elhinni, pláne tisztában tartani, mint ahogy azt elsőnek gondolnánk. Ha az embernek igaza van, az nem olyan egyszerű kétbites történet, mint ahogy elsőre látszik. Hisz – ha a saját idealista elképzeléseinkből indulunk ki – akkor annak, akinek igaza van, az törvényszerűen győz is. Hisz ez az Élet és az úgynevezett Demokrácia rendje: a Nép szava Isten szava, és kész is a dolog. Ugyanakkor Orbán Viktor személyes tapasztalata az lehet, hogy őt legyőzte Gyurcsány. Oké, egyszer tette, de akkor is gondoljunk mindannyian bele a ténybe, ami Orbán számára eléggé komoly, emberileg is meghatározó élmény lehet, hogy „engem legyőzött Gyurcsány.” És akkor most rakjuk egybe a dolgot: a mi kétszer kétharmados Orbán Viktorunkat legyőzte az a csávó, aki most a Demokratikus Koalíció fantázianév alatt futó szélsőbaloldali poénpártban hőbörögteti a nyugdíjasokat és csinálja a Gaudi-Nagy Tamás szintű proletár-hergelést. Nos, ez az ember legyőzte őt, és ő volt az, aki aznap is, meg másnap is felkelt ágyából és nekiállt valamit csinálni.
Nem lehet elfelejteni, hogy Orbán Viktor egy ember. Olyan, mint mi, és ha belegondolunk csupán abba, hogy mit tennénk hasonló helyzetben, nem hiszem, hogy sokan maradnak azok közül, akik másnap nem szuicid hajlamokkal küzdenének. És épp ezért kevesen érezzük át azt a részét a beszédnek, ami az elmúlt négy évben rá zúduló személye támadások özönét jelenti. Mert még, az immár még Brüsszelből is nyugdíjba vonuló pedofil papa, Cohn Bendit is kijelentette, hogy neki nem Magyarországgal, hanem Orbán Viktorral van a gondja akkor, amikor válogatott átkait szórja épp széles közönség előtt. Az Orbán-bashing egyfajta európai műfajjá nőtte ki magát, átlépve az országhatárokon. Immár Csehországtól Luxemburgig egyfajta szellemi sporttá nőtte ki magát, nem beszélve a Hillary-hájpolásba és az Obama-care körüli gondok mentegetésébe fulladt New York Times véleményrovatát, ahol egyfajta szellemi muníciót szolgáltat az, ha lehet egy picit Putyinozni. Ennek mintegy csatolmányaként szoktak szőrmentén Orbánozni, de pusztán azért, hogy a jó keleti parti entellektüell érezze, hogy még a demokrácia olyan bástyái mögött, mint Brüsszel, is léteznek ötödik hadoszlopok.
2014. április 6-án ezt a csodás felépítményt a magyar szavazópolgárok szava zúzta szét. Méltán érezheti Orbán Viktor, hogy ez valóban forradalom volt, mert tényleg nem lehet úgy tolni ezt a fölényes szöveget mostantól, ahogy eddig tették a mérvadók. Lehet, hogy nyertünk most egy elnökválasztást az amcsiknak, mindenesetre számos érvelés része lehet a Hillary Clinton imázs felépítésekor, hogy „lám, Hungary-ben is hogy felsültek ezzel a szöveggel, mert….” és ez a félmondat lehet elég is lesz. De mondom: nem szabad előre szaladni, és erre figyelmeztet Orbán Viktor is: becsület, tisztesség, férfiasság, alázat. Ezek a szavak ritkán fordulnak elő politikai beszédekben manapság. Persze nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani a beszédnek, lévén mégiscsak választási év van, és kell is az energia a csapatoknak,akik épp most vannak túl egy mámorító győzelmen.
Orbán Viktor és a Fidesz a baloldali szóhasználattal „konszolidál” a mi szóhasználatunkkal stabilizál éppen. És épp az elmúlt négy év tanulságai miatt mindannyiunk számára nagyon fontos, hogy hol teszi meg ezt a Fidesz: ama bizonyos ajrópai értelemben vett mérsékelt jobbközépen, vagy attól kintebb, valami olyan területen, ahonnan sikeresen tudja befoglalni megint a „nemzeti közép” ígéretét valami baloldali formáció. Érthető, bár nem örvendetes, hogy az elmúlt négy évben erővel kellett szétzúzni egy, a politikai térfelet erőszakkal elfoglaló posztkommunista formációt. Egy olyan baloldalt, amelyikkel nem lehetett vitába szállni, amelyik a „ha te igent mondasz, én nemet, s ha te neme
t, én igent” logikája alapján nem mérlegelt, nem gondolkozott, s épp ezért nem vitte előre az ország egészének ügyét.
A harmadik Orbán kormánynak épp ezért valóban egy különböző, és eltérő stílust kell képviselnie, amibe azonban nem fér már bele többé se a Szabadság tér, se Kishantos, de igazából már Paks se. Egy középre tartó, és ott berendezkedő Fidesz, és egy Charles De Gaulle-ból Angela Merkellé szelídülő Orbán Viktor a magyarok érdeke most. És reméljük, hogy a hazánk érdekei ellen mozduló szélsőségekkel szemben a politikai középen berendezkedő Fidesz ezt az érdekünket is képviselni fogja Brüsszelben és itthon egyaránt.
