Kinek járt ez az EB?

 

Emlékek. Átkelek a biztos, költői kézzel elnevezett Hungária körúton. Magamban mondom: „Utazás a tizenhatos mélyére” (Esterházy). Sport utcai Stadion, a belépő: 400 forint. Két tucat összeverődött, megázott, izgatott szurkoló, egy-két magányosan a lelátó felső harmadában kuporgó, görnyedt hátú, magában őrjöngő, megközelíthetetlen, prófétai figura, a stadionok, sporttelepek kitaszított, őrült szentjei, Jeremiásai.

[rule style=”rule-dotted” ]

A pályamunkás (mint mindig, mindenhol, az összes magyar pályamunkás) dühösen lesétál a gyepről. „Ázott a gyep, verekedős meccs lesz, gyerekek!” – kiabál a kispadok felé. Hűvös, szürke márciusi délután, talán egy vasárnap. A piszoárokban a békebeli, ám csibészes obszcenitással odahelyezett kis kapu, zöld gyep, labda (…a 11-es ponton állok?). A pálya szélén, a büfé előtt lézengő, lődörgő gyanús alakok, néhány partvonalon kívül rekedt, elázott, összeroncsolt, reménytelen férfiarc, a magyar labdarúgás soha be nem érő, elaggott örök-ígéretei. Pletykákért, régi ismerősökért járnak ide.

Felvonulnak a kezdők, sípszó, kezdőrúgás. „A következő meccs mindig a legnehezebb: oh, nem, a legnehezebb, ha nincs meccs.” – hallom a fejem felett, ahogy két öreg esetlenül beszélget, lassú mozdulatokkal adják át egymásnak az egy szál égő cigarettát. „…nach dem Spiel ist nach dem Spiel.” Röhögnek.

A pályán: hosszú indítás Móri (játszott a Videotonban is) irányába a jobboldalon, de sajnos a labda az alapvonalon túlra száll, kirúgás. „Mély a talaj.” – hallatszik a kéretlen magyarázat valahonnan, valakitől. Történik: egy köpésnyire, mégis fényévekre a Hidegkútitól (mondhatnám azt is – megrögzött következetességgel: „árnyékában”).

Konkretizáljunk: BKV Előre – Tatabánya, NBIII. Nyugat, 17. forduló, 2015.

„- …az MTK-s Kanta Józsi, micsoda focista, a válogatottban lenne a helye. – És a nemzet Sanyija? – Öreg már az. Lassú. Figyeld meg – szól nekem, az egyikük, az öregebbik, a borvirágos orrú, „aki ránézésre is a világ összes nagy focistáját ismeri” (régi, de jó vicc: „És azok is őt.”)  – ez a srác a Fradi II.-ből jött, játszott Szegeden is, ez gólt fog rúgni, legalább kettőt, hiába a jó kapus.” Újból szitálni kezd az eső.

Felteszem magamnak a régóta terhelő kérdést: miért vannak itt ezek az emberek? Mitől nevetségesek, mitől látszódnak (sokak szemében) szánalmasnak?

Bolondjai valamiféle értelmetlen, ki- és megmagyarázhatatlan teljesítménynek, ami már senkinek, sehol nem fontos. Olyanok, mint az oxigénmaszk nélkül az Everestet megmászó megszállottak, gyakorló őrültek, azaz magánügyükké, öncélú hóbortjukká vált a labdarúgás. Miért fontos ez?

Egyszerre; váratlan, zaklatott hangzavar a Bányász kispadjánál. A tizennyolcadik percben, Varga klasszikus centergólt lő, a belőtt labda után kilép a védők mögül és szép grundmozdulattal elteszi a zsugát a kivetődő Dombai mellett, (1:0) vezet a BKV Előre. …Mi köti őket ide? Egy biztos: nem a siker, nem a megszokások. Valami mély, misztikus elkötelezettség.

A futball, méghozzá a magyar futball megszállottjai. Megszállottságuk, ami elragadta őket, ha tetszik ez a szerelem. Egészen mostanáig olyannyira nélkülözött minden nagyságot, a beteljesülést, valóságosságot, hogy megkérdőjeleződik az ilyen „állapot” létezése, létjogosultsága.

Látszólag, közéleti szempontból anakronisztikussá vált.

Szurkolónak lenni, annyi, mint menetelés  „…a nincsből a van felé”. Másképp, más szavaival: „…szurkolónak lenni költői létet jelent.” Az irreális, a Móri, a zseniális spíler (a Tatabánya, az NBIII. Kenesei Krisztiánja) távoli góljával (laposan belőtt labda, megpattan egy védőn, a kapus hiába nyújtózik) vezetést szerez a bányász (2:3, hetvenhetedik perc).

Arra gondolok, hogy örülünk a körúti banzájnak, az ugrándozó, hüledező millióknak, a megszállt villamosoknak, de ahogyan felidézem őket, ezeket az ázott, szerencsétlen, kisembereket, akik „mások és másai önmagamnak”, ez az Eb nekik járt. Nem mindenkinek, aki magyar (alanyi jogon), hanem csak – de minimum legfőképpen – nekik.

Azoknak, akik százkilómétereket utaztak, ha kellett, szétrohadt, leélt stadionokban várták, figyelték a soha be nem teljesülő csodát. Ami nekik jár, az az érzés, az a tudat, hogy egyenlők vagyunk; és lesz magyar csapat Európában, akitől félni, tartani lehet.

És hogy többé nem nézhetik őrültnek őket.

Ők századmagukkal (jó esetben) „járatták le” magukat kilátástalan, reménytelen, gyakran borzasztó, sokak számára nézhetetlen meccseken. Férfias, férfiaknak való felvállalás ez. Az identitást, az egykoron csodálatos, lenyűgöző és drámai hatású magyar futball maradék önképét hordozták ők, az egyszerű, lenézett melósok, prolik, minden mocskolódás, sárdobálás, kóklerség, hazugság ellenére is.

Ahogyan a Maradona-egyházban az Iglesia Maradoniana imádsága szól: „Mi Diegónk, ki vagy a focipályán. Szenteltessék meg a bal kezed. Jöjjön el a te országod, legyenek meg a te cseleid. Miként a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi góljainkat ad meg nekünk ma; és bocsáss meg az újságíróknak, miként mi is megbocsájtottunk a nápolyi maffiának. Ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg João Havelange-től.”

Láthatjátok, hogy nem túlzásokról írok, kishitűek. „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.” Most ott vagyunk, a világfutball Colosseumában, ahol a legnagyobbakkal állhatunk szemben, ez öröm, ez tiszta extázis. Történik végre, aminek történnie kell.

A fölöttem ülő öreg a vállamra csap, kiabál: „Mekkora gól lesz ez, basszameg!” Varga kihúzódik a szélre, befelé játszik, a jobb lábára, a kapu elé érve, két védőtől sem zavartatva magát tüzel. Gól, kiegyenlít a hazai csapat (3:3, nyolcvanharmadik perc). A forduló gólja, mindenképpen. A bíró lefújja a meccset. Esőben, megyünk (megyek) a két öreggel villamosmegállóig. Búcsúzásul annyit kapok: „Jövő héten is jössz, gyerek? A Rákosmente játszik.”