A katalán sztori, amelyben senki sem szerethető

 

 

  

Minden rokonszenvező narratíva ellenére, olyan balhé zajlik most Spanyolországban, amelyhez semmilyen szempontból nincs közünk, nem vonható belőle párhuzam a mi eseteinkre, és nincs olyan fél, amellyel okunk lenne együttérezni, vagy szorítani neki. Az egyik utálatos, és a másik is az.

Divat most egyezéseket keresni, és ezek mentén kiállni a katalánok mellett, pedig az a helyzet, hogy a határon túli magyarok sokkal jobb arcok a katalánoknál. Ugyanígy abba is érdemes beletörődni, hogy Európában hét olyan nemzeti kisebbség van, amelynek a területét a nép és a vezető réteg egybecsengő tiltakozása ellenére, egy alattomos határrendezésben átcsatolták egy olyan országhoz, amelynek az államnyelvéből amúgy egy büdös szót sem értenek: a felvidéki magyarok, a kárpátaljai magyarok, az erdélyi magyarok, a délvidéki magyarok, a muravidéki magyarok, az őrvidéki magyarok és a dél-tiroli osztrák-németek. Egyedül Kárpátaljával vonható részben katalán párhuzam, de erről később.

VÉLETLENÜL KERÜLT HOZZÁJUK, DE NAGYON SAJÁTJUKNAK ÉRZIK

Katalóniát ezzel szemben sosem hódították meg a spanyolok, nem csatolták el sehonnan, csupa önkéntes, illetve önkényes dolog vezetett a mostani helyzethez. Barcelona grófja, IV. Ramon Berengár 1137-ben feleségül vette Petronila aragón királylányt, és a fiuk által megalapított Barcelonai-ház uralma alatt egyesült a két ország. Aztán 1469-ben Ferdinánd aragóniai király feleségül vette Izabella kasztíliai királylányt, ami által az örököseik már perszonálunióban vezették a két országot. Miután a halmozottan beltenyésztett Habsburgok hispániai ágának sikerült kihalnia, kitört a spanyol örökösödési háború, ennek végeztével pedig az új, francia származású király úgy akart egységes országot teremteni, hogy 1715-ben megszüntette a Kasztíliával perszonálunióban álló hispániai királyságok (Aragónia, Katalónia, Valencia, Navarra, León, Galícia) előjogait és kiváltságait, és rájuk tukmálta a kasztíliai jogrendet.

A felvilágosodás csodálatos eszmeisége szerint, mindenki egyenlően részesült abban a szabadságban, hogy testvérekként fogadhatták el a kasztíliai egyeduralmat.

A felvilágosodás „szabadság, egyenlőség, testvériség…” jelmondata végéről valahogy mindig lefelejtik azt a gyakorlatban szintén rendszeresen megvalósuló elemet, hogy „…különben megölünk”.

Ezen haladó gondolat mentén betiltották az említett tartományok saját nyelveit, nyelvjárásait.

Ha már itt tartunk, Katalónia hasonlóan került a spanyolok kezére, mint Kárpátalja Ukrajnához. Azt is mások adták-vették, már Csehszlovákiához is adományként került, aztán a Szovjetunió megszerezte magának, végül Ukrajnánál felejtődött. Most pedig ezek az ukránok keménykednek, és nagyon szeretnék ukránokká változtatni az ott élő magyarokat is, igaz, ebben nehezíti a dolgukat, hogy a magyar nemzettudat egy eléggé kiforrott jelenség, míg az ukránról ez idáig még azt sem sikerült hitelt érdemlően bebizonyítani, hogy egyáltalán létezik.

A nemzetépítés a romantikus nacionalizmus korában is bőszen támaszkodott a felvilágosodás alapjaira, a kasztíliai hatalmi körök egyre határozottabban úgy érezték, hogy egész Spanyolország az övék, és az egész országnak csakis az ő nyelvükön szabadna beszélnie.

Vagyis úgy akartak egész Spanyolországból Kasztíliát csinálni, hogy tulajdonképpen sosem hódították meg a beolvasztandó területeket.

Ez aztán a XIX. században néha enyhült, amikor a más népekkel türelmesebb konzervatív kormányzás volt éppen, és megint erősödött a nemzetiségi elnyomás, amikor haladó erők furakodtak a kormányrúdhoz.

A progresszió különös vakvágányának számító fasiszták aztán ezt is csúcsra járatták Franco vezetésével, végképp gondoskodva róla, hogy a katalánokat, a baszkokat elidegenítse a spanyol egység gondolatától. És most ugyanezek a spanyolok (kasztíliaiak) keménykednek, végiggumibotozva azokat, akik merészelnek saját véleményt alkotni a katalán függetlenségről.

KATALÓNIA MÁR MOST SEM A SPANYOLOKÉ, HANEM AZ EZERARCÚ PROGRESSZIÓÉ

A felvilágosodás, a nacionalista romantika, majd a Franco-féle szalonfasizmus megtette a hatását, és Spanyolországból – miként Európából is – mára lényegében eltűnt a valódi konzervativizmus. Emiatt a katalánok is kénytelenek voltak másik olyan pártfogó után nézni, amelynek nem azonnali életcélja a nemzetiségi nyelv és lét betiltása.

A középkori-kora újkori földközi-tengeri kereskedelemben már egyébként is megedződött katalán erkölcsiségnek nem okozott gondot, hogy ezt a pártfogót a progresszió fasiszták melletti másik legbetegebb vakvágányában, a kommunistákban találja meg. A fasizmus 1945 után, a kommunizmus pedig 1990 után már nem bizonyult nagy üzletnek, így azóta a spanyolországi kommunisták – miként Európában is – csont nélkül átvedlettek liberális szociáldemokratákká. Katalónia kezét viszont továbbra sem engedték el, és mostanra már annyira sikerült összegyógyulnia a haladó mozgalomnak a katalánokkal, hogy Barcelona tökéletes kozmopolita központtá vált, tele van mindenféle jövevényekkel, szoclib polgármesterasszonya pedig a helyiekkel együtt vallja:

Tourist go home! Refugees welcome!

Persze nem zárható ki, hogy a jó öreg Soros György csápjai ott matatnak a frissen robbantott Barcelona környékén is, de nem is kell nagyon beleélnünk magunkat ennek a döntő jelentőségébe. Van ott éppen elég hibbant kommunistautód libsi, hogy képesek legyenek bármilyen jó dolgot romba dönteni. És persze, hogy könnyedén vívják ki magabiztos ellenszenvünket. Amit egy nép kommunista-vérliberális meggyőződéssel és eszköztárral vív ki, az a természet törvényeiből fakadóan nem lehet jó és kívánatos.

Ne dőljünk be a legendás katalán nemzeti érzés felfújt legendájának se!

Jellemző, hogy a tök ugyanazon a nyelven beszélő Valencia tartománybeliek ragaszkodnak hozzá, hogy ők nem katalánok, hanem valenciaiak, és mindezt a saját nyelvi akadémiájukon kanonizált, három és fél tájszóval igyekeznek alátámasztani, amelyek a katalóniai katalánban nincsenek meg. Azért az már egy szint, amikor még a mindig megfontolt és kiegyensúlyozott Wikipédia is finoman kikacag valakit azért, mert külön nyelvként próbálja eladni a saját kis nyelvjárását.

Egy szó mint száz, ez a konfliktus nem alkalmas rá, hogy feltüzelje a hitünket az igazságban és a nemzeti önrendelkezésben, mert itt mindkét fél rettenetesen ellenszenves. Az utcán lelkesen zászlókat lengető emberek közt persze lehetnek, akik őszintén hisznek katalán nemzetük felemelkedésében, de az ilyeneket mindig előszeretettel ejti pofára a haladó világ. Elnézve ugyanakkor, hogy Spanyolország 1808-tól kezdve 91 röpke év alatt szinte nyomtalanul elbukta a világ legnagyobb gyarmatbirodalmát, biztosak vagyunk benne, hogy ezúttal is adott a szellemi képessége az ország számára legrosszabb eredmény kibulizására. A tökkelütöttség nem válik vízzé. És, hogy valami biztatót mondjunk a katalánokra nézve is: a kommunista pedig nem vész el, csak átalakul.