Horthy: szobor az embernek, aki ott se volt

A Jobbik szobrot állított Horthy Miklósnak a Szabadság téren. Magánterületen tette mindezt, pontosabban a Református Egyház területén, hogy konkrétak legyünk. A Hegedűs család által einstandolt Hazatérés templomának lépcsője lesz immár az, ahol Dániel Péter ügyvéd és a pesti ballik-brigád szokásos performanszát elő fogja tudni adni. Gratulálunk.

Arról polemizálni igazán, hogy Horthy érdemel-e szobrot, vagy sem, tulajdonképpen lényegtelen. Szerintünk inkább nem, mindjárt ki is fejtjük, miért. A jobbikosok szerint azonban igen, ami a Ballik szerint viszont ez világbotrány. (A ballik egy új, fiktív formáció, az akcióbaloldal, ami manapság gázrezsóra égett seggű bajnaisták és a begőzölt DK-sok baráti körét jelenti, akik napi szinten balhézzák szét a várost mindenki nagy örömére.) Teli torokból holokausztoznak, fehérterroroznak, sipítoznak, szörnyülködnek.  Szerintünk alapvetően egy plurális demokráciában, ha megdöglik a kutyám, akit nagyon szerettem, akár akkora síremléket tolhatok fel neki, amekkorát a világ nem látott. Más kérdés, hogy a szomszéd, akinek folyton a lábtörlőjére szart, mit tart az én édes kis Fifikém arany szökőkútjáról, de kit érdekel a szomszéd véleménye? Senkit. Ha őket ez ennyire felcseszi, az őket minősíti elsősorban. Minket az se izgatott épp ezért fel annyira az se, amikor ők és barátaik az MSZP székház folyosóján Naés Gyula államférfiúi méltatása közepette gyorsan odatoltak egy bronz büsztöt. Ízlések és pofonok. Kinek az ávós, kinek a tengerész.

Vona Gábor úgy gondolta, hogy Horthy Miklós akkora nagy ember volt, hogy azonnal szobrot kell állítson neki. Méltatta államférfiúilag, mint Mesterházy Horn Gyulát, és avatta is a fémet ezerrel, csak úgy suhant a lepedő. Furcsa logika: általában pont úgy méltatják a jobbikosok Horthy-t, mint a Ballikosok Kádárt: az ember, aki a szörnyű külpolitikai helyzetben képes volt meglépni a legkisebb rossz lépését. Ezen túl azonban általában az avatott és avató között vágyott szimbolikus kapcsolat is van: az avató szeretne azonosulni az avatottal. Az, hogy Mesterházy a zéró IQ-jával egy hasonlóan fejlett agyú karhatalmista munkásőr alkesszal talál közös hangot, azon ne csodálkozzunk. Similis similem gaudet. De mivel könnyes szemű Horthy ódákat már „rendes” fideszes-nemzeti háztartásokban is hallottunk, ideje a szobor kapcsán saját házunk körül is sepregetni.  Nézzük meg kivel is azonosul a Jobbik Gabija, és ki az, akit úgymond „védeni kell” mostanában a baloldali kommunista pribékek mocskos ármánya ellen. Mert ami alapján legtöbben viszonyulnak  Horthyhoz, az igazából annyi, hogy tökös csávó, aki rühellte a komcsikat. Már 1919-ben is fehér lovon alázta Kun Bélát, tehát olyan rossz fej nem lehet: el a kezekkel Horthytól, éljen Horthy. Ez az alap jobbos körökben, és ilyen alapokon nem nehéz a balleroknak sem trollkodni. Csak hát ez épp az a szint, mintha Horn Gyulát tartanám azért „nagyformátumú politikusnak” mert félrészegen a kezébe akadt egy drótvágó. Nemár.

Valószínűleg, ha kicsit más fénytörésben nézzük, Horthy sem lesz egyenlő azzal, akivel legtöbben – főleg a Jobbik-brigád – szeretnék, hogy egyenlő legyen, lévén Horthy Miklós egy olyan személyiség volt, akinek az életpályájából igazából tökre az derül ki, hogy senki számára sem példa. Térjünk vissza a legelejére: adott egy tökös, nemzeti érzelmű, református, sármos-izmos katonatiszt kivarrt vállal, cserzett arcéllel, aki igazából egy „hadivagány”. Pár csatában jeleskedik, ezért felviszi egész magasra. Tökös csávó, ez tagadhatatlan. Lehetett volna ő háborús hős, akihez Kenderes szülöttei koszorút visznek az I. Világháborúra emlékezve, de a Történelem mást vár tőle. A Monarchia összeomlása kell ahhoz, hogy hirtelen az ölébe hulljon az ellentengernagyi, flottaparancsnoki kinevezés. Igazából Dönitz admirális 1945-ös államelnökségéhez lehetne ezt a helyzetet hasonlítani, amikor a hatalmas fejetlenségben egyszerre csak egy tökéletesen alkalmatlan, és „rossz időben rossz helyen” lévő, ám épp valamiféle szétoszló hierarchiában „soron következő” figura ölébe pottyan a hatalom. Megjegyeznénk: Dönitz fényévekkel jobb tengerész volt Horthynál, és kategóriákkal nagyobb náci is.

A történelem ugyanis elég furcsa helyzeteket szül. Kun Béla ámokfutása után, a szétomlott, szétoszlott, kifosztott országban nincs semmiféle legitim hatalom, amely tovább vihetné az ügyeket. Totális a káosz, és Horthy vállán nem is felelősség van, hanem egyfajta determináció. Az antant nem akar Habsburgokat, nem akar bolsevikokat, nem akarja a balos héroszt, Károlyit sem, viszont kell találni egy gerinctelen férget, akinek az aktuális rezsimjét elismerve, végre valaki aláírja a trianoni diktátumot. Megjegyezhetnénk, hogy a törökök és Kemal pasa ezen a ponton köpi pofán a francokat, és hozza össze a modern Törökországot, igaz: görög és örmény népirtás árán. De lengyel testvéreink is elbulizgatnak még pár évig, mert nem akarnak belenyugodni a Curzon vonalba. Nálunk azonban ekkor ő az aktuális balek, aki vállalja ezt az árulást, persze azzal a hablaty propagandával, hogy „revíziót követel”. Na persze.

Ezt követően – leszámítva a numerus clausus sokat emlegetett epizódját – kb. 1933-ig a „jófej Horthy” időszaka jön el. (Apropó numerus clausus: erre a törvényre hivatkozva utasítja vissza Hitler próbálkozásait a Holokausztban való részvételre egészen a német megszállásig, tehát igazából konkrét életeket ment később ezzel a sokat anyázott törvénnyel, ahogy egyetlen valóban jó döntésével, a zsidó deportálások leállításával is.) Megpróbál tehát megfelelni egy szerepnek, amit nem rá szabtak. Túlélve saját, epizódszerűre szabott történelmi szerepét próbál erején és képességén felül egy királyságot vezetni. Mondjuk már „regnálása” terhelt az ellentmondásoktól: érdekes úgy egy királyságot kormányozni, hogy közben megpuccsolta a legitim uralkodót. Meg is teremti a maga „látszat-királyságát” s vizuálisan, gesztusaiban képes is lesz megteremteni egyfajta arisztokratikus atmoszférát. De ettől ő még egy kivarrt tengerész. Nem király, és valljuk be: nem is ő a jófej már ekkor sem. Önálló politikai karaktere ugyanis az ambíciók, a kiállás, a propaganda és a széles körű társadalmi támogatás ellenére sincs. Szerencsére a Bethlen István körül ekkor (újra)szerveződő egykori úri réteg egy jóféle államfőfigurát kreál belőle, hogy saját hatalmát stabilizálja, hogy a káosz évei után végre legitim, erős ve
zetése legyen az országnak. Úgymond egymásra találnak. Horthynak bejön Bethlen, felnéz rá, Bethlennek meg kell Horthy, hisz stabil hátteret biztosít széleskörű államszervező munkája végrehajtásához. Ez az a csodás korszak, amihez amúgy a Fidesz, és minden jóérzésű jobboldali szeret is igazodni. A történelmi helyzethez kényszerűen igazodva, de nagyon okos emberek nagyon jó dolgokat csinálnak ekkor. Konkrétan kihozzák a szarból az országot, amit a kommunisták szétvertek (minő párhuzam). Megerősítik a Pengőt unorthodox módszerekkel (jé, még egy) aztán rendbe rakják az oktatást (Klebelsberg Központ… Nahát) és sorolhatnánk a többi, hasonlóan menő dolgot: mezőgazdaság rendbetétele, folyószabályozás, építkezések, közmunkaprogram, iparosítás, etc. (hoppá, még egy). Ezt azonban főleg a magas, kefebajszos erdélyi arisztokratának, Bethlennek és hozzá hasonlóan a Monarchia apparátusának krémjéből jövő csapatának köszönhettük. És nem Horthynak, Horthy csak aláírt, megjelent, felavatott, tisztelgett tovább.  Ahogy egy államfőnek egy ilyen rendszerben kell. Reprezentált.

És a bajok Horthyval épp akkor kezdődtek, amikor feléledt a gólem. Állítólag Bethlen is azért állt fel székéből, mert úgy gondolta, nem tud együttműködni egy ilyen pöccsel, mint Horthy. Amikor ez az alapvetően csajozásra, nagy ivászatokra, urizálásra és haptákban tisztelgésre termett katona elkezdte elhinni magáról, hogy ő bizony egy nagyformátumú politikus, aki tényleg kihúzta a bolsevik szarból az országot. Hogy ő dinasztiát fog alapítani, és a Horthy család lesz az új Árpád-ház. Na innen jöttek a bajok, és legalábbis számunkra, itt jönnek elő a jobbikos párhuzamok is. Ugyanis ekkor úgy gondolta, hogy a „liberális konzervatív” Bethlen helyett inkább a „tökös nemzeti” Gömbös Gyulát kezdi el favorizálni. Gömbös azonban egy igazi barom volt. Nagyon jól meg is értették egymást Horthyval. Gömbös sokkal inkább az ő nyelvét beszélte. És – milyen érdekes – ahogy megváltozik Horthy mellett az erős ember, megváltozik Horthy karaktere is. Hát ennyire volt ő nagy jellem, államférfi, bármi. Egy gyík volt, egy alkalmazkodó, ostoba, bunkó reprezentátor. Miután Bethlen, a „konzervatív liberális” lelép, jön helyette a fehérterrorban edződött, keménycsávó, az igazi radikális, a jobboldali faszacsávó: Gömbös Vona Gábor… akarom mondani Gyula. Felturbózódik a zászlóarány, egyre több a masírozás, a jelkép, a tulipán, a népinemzeti, a külsőség, és az ájulás bele a fasiszta Nyugat karjaiba. 1936-ban, a Hitlert elsőként meglátogató Gömbös már azzal dicsekedett Göringnek, hogy el is pucolja nem soká a vén szivar Horthy-t és két éven belül egy igazi fullos fasiszta államot fog vezetni, amiben ő a góré. Horthy ehhez mit szólt? Semmit. Mert már ekkor se érdekelte túlzottan a dolog, hisz nem akart ő nemzetet vezetni soha, csak így esett a dolog. A gondviselés azonban közbeszólt és Gömböst elragadta a halál.

Ez lehetett volna az idő, amikor majd két évtized után ez a nagyszerű ember, Horthy, előlép az árnyékból, és hazánk vezérlő csillagává lesz. Francokat: a tökvakaró, maga mellett erős embereket megkívánó, és azok árnyékában reprezentáló, feladatához felnőni képtelen figura lassú, de biztos lecsúszása kezdetét veszi. A háború elején, egy rövid időre még felcsillan a remény: igazi erős emberek híján egy utolsó, erkölcsös ember, Teleki Pál próbálkozik menteni a menthetőt. Végül ő is feladja, és innen kezdve hazánk sodródik: együtt vezetőjével, aki igazából sosem vezette. Csak úgy tűnt, mintha vezetné, és ami a legrosszabb: ezt egy idő után nem csak a propaganda által az ország, de ő maga is elhitte magáról. Megjelenítette a Trianonban szétszaggatott, és felálló nemzetet épp úgy, ahogy később a revízió farvizein a Tengely öleibe omló hazánk történelmének egyre sötétebb korszakát. Vannak, akiknek Horthy ez előbbit, másoknak ez utóbbit jeleníti meg 2013-ban. Ami az egészben a vicc: a saját elképzeléseik szerint még igazuk is van. Tényleg megjelenítette ezeket, de semmit sem tett se a neki tulajdonított sikerek többségéért, se a ráolvasott bűnök nagy részéért. Azt tette, hogy nem tett semmit, amit kellett volna, és csak azt tette, amit muszáj volt. Pusztán csak volt. Őt okolni a Holokausztért, lefasisztázni, lenácizni, legyilkosozni épp akkora barom blődség, mint őt méltatni azért, mert ez az ország képes volt talpra állni a trianoni traumából, és magára találni, és bebizonyítani, hogy képes megmaradni. És, hogy van helye az európai nemzetek között, nem szükséges felosztani a kisantant rablóbandái között, mint ahogy azt ők megálmodták két sztrapacska között. De Horthy egész regnálása alatt igazából 2-3 olyan döntés volt, amit ténylegesen ő hozott, ezek többségét a háború alatt, és ezeket szinte egytől egyig el is kúrta. Nem kicsit, nagyon. De ne legyünk igazságtalanok: nem volt ő már békeidőben sem alkalmas a feladatához, hagyjuk már békén. Mert nem volt ő több egy szimpla tengerésznél egy sárkánytetkóval a vállán, akinek az élete 1918 után egy hullámvasút volt. Ő az ember, aki ott se volt: mindenki azt hitte róla, és úgy is tett, hogy ő tud valamit, miközben fingja nem volt a dolgokról alaphangon.

Horthy ma is ilyen. A propaganda vakította emberkék bal és jobboldalon egyaránt még mindig képesek elhinni, hogy Horthy egy valódi államférfiú karakterrel rendelkező „valaki” volt, és úgy viselkednek, mint akinek felelőssége, döntései, történelemformáló szerepe volt. Holott ő igazából ennek ellenkezőjéről 1944 októberében tett végleg tanúbizonyságot. Miután a szokásos töketlenkedései miatt a kiugrási kísérlet elbukott, Horthy előtt ott állt a lehetőség: vagy kitart a végsőkig, és lekaszaboltatja magát (és valószínűleg a családját is) a Gestapoval, vagy feladja: bedobja a kulcsot, és az országot tokkal-vonóval egy olyan embernek adja, akit ő maga tartott pszichopatológiai esetnek. És odadobja Szálasinak, aki mögött ott áll a Reich, ő meg menti a menthetőt: saját irháját és a családját. Felmerül a kérdés: ki NEM a családját mentené? A válasz egyszerű: a hős, aki szobrot érdemel. Horthy ugyanakkor, ahogy a kisszerű ember tenné, a családját választotta. Nem akart hős lenni. Más kérdés: soha nem is volt az. Szobrot azonban a hősöknek állítunk, nem a kisszerű, bukott embereknek.  Visszatérve tehát: kinek állít szobrot az, aki Horthynak állít szobrot? Ha valami posztmodern művész, akkor a Hiánynak, amit hazánk a „király nélküli királyság”-ban megélt, miután a „tenger nélküli tengerész” „hősiesség nélküli hősi tetteivel” apránként véget vetett az ezer éves magyar államnak: aláírta Trianont, és odadobta a Szent Koronát egy elmebeteg markaiba. Saját önsorsrontásunkba vetett ájult imádatunkat formálja meg. Ha Vonáék okosak, akkor nagyon gonoszak. Sokkal inkább azonban pont olyan hülyék, mint azok, akik rájuk hergelik magukat a baloldalon. Vélhetően Vona Gábor inkább egy új Gömbös Gyula, és őt már a saját szobra izgatja, a saját kis uralma, amihez hamarosan el is söpörné ezt a töketlen vén szivart az útból. Ezt mindenki döntse el maga, hisz a szimbólumokon túl a lényeg, hogy a szobor avatója azonosulni is akar a felavatott személyével. Mi ne akar
junk azonosulni se Horthyval, se a rendszerével. Ne akarjunk Horthy szobrot. Örüljünk a Bethlen szobornak, és akarhatunk még egy Teleki Pál szobrot is a későbbiekben, ezzel teljes is lenne a jobboldali Pantheon. Horthy azonban nincs benne. Az ő szobrát már életében megemelte, és le is rombolta. Most meg már nyugodjék békében. Örökre.