Hányan képzelik magukat következő miniszterelnöknek?

 

 

  

A parlament őszi első, igencsak mulatságos, ugyanakkor tanulságos munkanapján kiderült, hogy bizony nem szarral gurít a haladó és a néppártosodott ellenzék. Önbizalomtól telve és jókora nagy mellénnyel mennek neki a választási felkészülési időszaknak, de az összkép mégis inkább nevetséges, mint biztató. Legalábbis számukra.

A miniszterelnök beszédére érkezett reakciók szerint ugyanis tényleg minden ellenzéki képződmény, még az egy százalék határán táncolók is elhiszik magukról, hogy megnyerik a választásokat.

Annyi kétharmad lesz itt, hogy meg se bírjuk majd számolni. És ugyanennyi miniszterelnök is.

Ugyan árpilisig sok idő van még – mégis paranoiás tüneteket vélünk felfedezni az önjelölt miniszterelnökök viselkedéseiben, a külső szemlélő számára elsöprő erejűnek tűnő önbizalom mögött elrejtve.

A paranoia nagyon sokféle tünettel járó betegség, az üldözési mániától kezdve a szorongásos félelemig bezárulva. De jellemző a beteg ember hibás önértékelése is, melyek különböző téveszmékkel párosulhatnak. Akárcsak a neurózisok bizonyos fajtáinál, ebben az esetben is jellemző az, hogy a szorongás, és a tudattalan konfliktusok fizikai és pszichés zavarok együttes megjelenését okoznak, amely jól tapasztalható egy-egy a valóságtól teljesen idegen kijelentésben, viselkedésben, esetleg hisztériában.

Nos, érdemes lenne ebből a szemszögből is megvizsgálni az ellenzéki frakcióvezetők, pártelnökök parlamenti reakcióját, melyek kifutása mind-mind abba az irányba mutat, hogy „én fogom megdönteni az Orbán-kormányt és én leszek a miniszterelnök”. És mindezt úgy, hogy közben mindenki látja és tudja a környezetükben, hogy fikarcnyi esélyük sincs rá.

Mintha én magam kijelenteném, hogy elkezdtem kocogni és jövőre biztosan megnyerem a New York maratont, holott sosem futottam le még annyit. Valószínűleg először baráti vállveregetést kapnék a toronyházi kollégáktól és elnéző pillantásokat. Mikor rendületlenül, komoly arccal állítanám továbbra is, hogy „de bizony”, akkor tutira elgondolkodnának körülöttem, hogy alkohol- vagy drogproblémák állnak az önértékelési zavaraim mögött, és hogy mikor kezdek el rendőrökkel cicázni egy almapucolóval a kezemben.

Nos, valahogy ezt lehetett érezni a hétfői parlamenti ülés során is.

Jött ugyanis Szél Bernadett, kinek pártja alulról súrolja az öt százalékot, és hát Schiffer távozása mintha némi űrt hagyott volna maga után a párt kumulált agytevékenységében. És Hadházyval, no meg Ron Werberrel erősítve is csupán a bejutás lehet a reális cél, de ez is legfőképpen azon múlik, hogy a Szívtipró Gimi (MoMo) kitalál-e addig valamit. A baloldali összefogásban sem akarnak együttműködni, és mikor azt a vádat fogalmazzák meg, hogy a választási rendszer szerint ugyan igen, de a valóságban a Fidesz-KDNP nemhogy a lakosság kétharmadának, de még a felének sem nagyon szimpatikusak, akkor az LMP esetében mit szóljunk a szánalmas összlakossághoz mért 1-2 százalékhoz.

Mégis, Berni miniszterelnök-jelöltként riposztozik Orbán Viktorral, imigyen: „Önök és az elődeik ezt az országot szétlopták, szétcsalták, széthazudták, a magyar embereket magukra hagyták és átverték (…) Önök a múlt és mi vagyunk a jövő. Önök kudarcot vallottak, most mi következünk.” Már hogy az LMP.

És hogy az országot nem a Fidesznek, hanem az LMP-nek kell majd megvédenie – ráadásul a Fidesztől. Mondjuk nehezen tudom elképzelni, ahogy a déli határról felszedett kerítést áttelepítik a Lendvai utcába, hermetikusan elzárva a halálcsillagban szorongó fideszeseket a külvilágtól, de ezt írják a kóros fantáziátlanságom számlájára…

Aztán itt vannak még régi kedvenceink, a szocik, akiknek jelenkori létezésére az állítólag mögöttük álló, a választási programot kidolgozó értelmiségiek tömegei se találtak még hihető magyarázatot. Kiknél jelenleg Botka tűnik első számú jelöltnek, de pusmognak már Gyurcsányról, Gyurcsánynéról egy összefogásban, esetleg a kimagasló talentumú, nagy nevettető és nevető Kunhami Ágicáról és persze a frakcióvezetőről, Tóth Bertalanról is, aki egyértelműsítette a hétfői ülésnapon, hogy szerinte alap, hogy a szocik nyernek majd – minimum kétharmaddal.

Ennek megfelelően vázolta is, mit fognak megtenni azonnal, a friss kétharmad birtokában. Igazságot tesznek, megduplázzák a nyugdíjminimumot, adómentessé teszik a minimálbért, ingyenessé teszik az első diplomát (!), és így tovább sorjáznak a fantasztikus fogadalmakat. Kár, hogy kevesen, nagyon kevesen hisznek nekik, mert az eddig tapasztalatok alapján csak elkúrják, nem kicsit, nagyon.

És persze menetrend szerint érkezett a mindig önbizalomtól duzzadó VonaGabi meg a szemöldökcsipesze, aki már 2014-re is beígérte a győzelmet, és manapság is sokat fogadkozik miniszterelnök-jelöltként, hogy ha nem nyernek, ő bizony lemond. Feláll és elmondja azt is, hogy mit fognak majd csinálni, ha kormányra kerülnek (Csak az a „ha” szócska ne lenne!). Először is megteremtik a közbiztonságot, persze most már nem a cigányoktól akarják megtisztítani az országot, és nem a gárdistákkal megfékezni a cigánybűnözést. Azután felszámolják a korrupciót, mert ők sose lopnak, és ezt el kell mindenkinek hinnie, végül pedig Orbánt is börtönbe csuknák. (Három évvel ezelőtt még Gyurcsányt akarták, de hát a gazdi, a Főnök, a Simicska meggondolta magát.) És utoljára pedig felemelnék gazdaságilag is az országot, mert mint az közismert, csak egy jó ötlet kell meg jószándék és akkorát ugrik a pannon puma, hogy Európa minket fog irigyelni.

Arról pedig nem is beszéltünk, hogy Gyuriferi is ringbe szállhat bármikor, mert ő olyan eltökélt és demokrata. És van még egy Karácsony Gergőnk is, aki még az egy százalékot sem elérő törpepárt élén állva nevezteti ki magát miniszterelnök-jelöltnek.

És jönnek még a Juhász Péterek, a Gulyás Mártonok, meg ki tudja kik még, akik abszurd módon bejelentkezhetnek a miniszterelnöki versenyfutásba.

Vajon lesz megint szereposztó dívány a Bitó szalonban?