Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
Ezek a zsidók meg arabok folyton ölik egymást, ahelyett, hogy jó keresztényként leülnének, és megbeszélnék a dolgaikat. – szól a régi vicc. Ha azonban a mainstream médiát nézzük, azaz a baller média jelentéseit, a „dőljünk hátra, és nézzük ahogy hasra esnek saját cipőfűzőikben.” típusú élvezetek egész sora várhat ránk. Főleg igaz ez, ha az amerikai megmondók bölcs kommentárjait vetjük össze egymással és a valósággal.
Első körben az Amerikában liberálisnak, hazánkban ballernak nevezett média munkásai már ott az elején egész érdekes aránytévesztésbe keverednek, amikor a The New York Times számára az ukrán polgárháború idején, Szerbia gazdasági összeomlásának közepén egy erdélyi szabadegyetemi beszéd kapcsán nyomatják immáron teljes hangerővel az international orban-bashinget. Ez nem meglepő, a The New York Times az utóbbi időben eléggé csúszik le a lejtőn, főszerkesztőváltás, anyagi gondok, és ilyen esetben – ahogy amúgy hazánkban is – hisztizős pubikkal szokták pótolni a drága és költséges újságírást. De ha épp nem a demokráciát féltik attól, hogy egy EU tagállam miniszterelnöke provokatíve bedobta az – egyéb iránt elvtársaik által kitalált – „illiberális” kifejezést a köztudatba, akkor jön a lassan kétévente, menetrend szerint érkező előkerülő nemzetközi hiszti.
És ez a nemzetközi hiszti a gázai konfliktus. Mert hát gyakorlatilag a nyarunk a gázai konfliktusról szól, és úgy potyognak a jó kis liberal logic 2.0 baromságok, és a kettős mércék, mint a hullócsillagok így augusztusban.
Az egyik ilyen érdekesség, hogy „ki támogatja Izraelt?”. A randa, putyinista Orbán például elég jó kapcsolatokat ápol izraeli testvérpártjával, a Likuddal, ami eleve ellentmondás, hisz a konfliktus arab résztvevői meg orosz fegyverekkel lődöznek az IDF-es katonákra. Tehát a nemzetközi felállás – beleértve a másik közel keleti konfliktus-gócot, Szíriát – egyaránt arról szól, hogy az oroszok mindenhol Izrael ellenségeit támogatják. Elolvasgatva a The New York Times beszámolóit, ezek alapján leginkább ők tűnnek hard core Putyinistának, hisz konzekvensen az oroszok szövetségesei mellett állnak ki.
Amúgy jellemzően Amerikában is mély hallgatás van arról, hogy a Hamasz (Izrael nem győzi hangsúlyozni, hogy ez a hadjárat ellenük megy) előszeretettel használja élő pajzsnak a civil lakosságot. Épp azért, mert az ún. „liberális médiával” egy ideje úgy vannak, hogy szinte bármi is történik, rögvest sokkoló képek tömegei reppennek tova, halott csecsemők, szétlőtt kislányok, porig rombolt imaházak, kórházak. Persze nem azt akarjuk ezzel mondani, hogy azok a gyermekek nem áldozatok, és hogy Izrael nem lő túl kőkeményen a célon, hanem azt, hogy az igazsággal nem törődő, bombasztikus sztorikat hajtó katasztrófaturista-média felelős azért, hogy a Hamasz taktikájának részét képezi a nyugati média által gerjesztett Izrael-ellenes hangulat, ami a tárgyalási pozícióit – hiányzó katonai sikerek híján – alapvetően meghatározza. A halott csecsemő tehát olyan a Hamasznak, mint egy falat kenyér, ha végcélját el akarja érni, ezért bármilyen abszurdul hangzik, tényleg arról van szó sok esetben, hogy nem átallják a civileket nekitolni a tüzérségnek, mint a South Parkban a feketéket, hogy lehetőleg minél több civil áldozat jelenhessen meg a hírekben. Így működik a XXI. század, ez meg valami kollektív-gyilkos-öngyilkos-merénylet-szerű furcsa dolog.
Ami meg az IDF-et illeti, őket sem kell félteni. Nem két jó keresztény vitatkozik, hanem két közel keleti nép, ahol a „megbocsátás” intézménye nem képezi részét a kultúrának. Az izraeliek egész biztos nem fognak engedni a Hamasznak, sőt! Izrael mindig egy eléggé illiberális, militarista állam, hisz több háború is bizonyította, hogy az arab világ hosszú távon úgy tekinti Izraelre, mint anno a keresztes államokra: minden megegyezés időleges lehet csak, a cél, a zsidó állam végleges megszüntetése. És ennyi. Az arabok hol erősebben, hol gyengébben, hol időleges előnyök miatt békülékenyebben, hol komoly háborús fenyegetést jelentve nem szándékoznak együtt élni egy zsidó állammal, ami az ő szent városukra telepedve, a Levantei-régióba ékelődve van jelen.
Szóval a Hamasz épp azt a vonalat képviseli az arab világ képviselői közt, akik Izrael megszüntetésének radikális, azonnali megoldásait javasolják, s a többi állam is maximum abban mérsékelt, hogy ez miként, mennyi idő alatt, és hogyan legyen megoldva. De az, hogy Izrael ne legyen, mondható egyfajta hallgatólagos konszenzusnak arab részről. Talán épp ezért történik meg az is, hogy Izrael a nemzetközi (baller) totális figyelmen kívül hagyásával számolja fel a Hamasz állásait, pláne, hogy annak leghűségesebb támogatói, az oroszok épp Ukrajnában vannak lekötve, és az általuk támogatott, és a Hamaszt pénzelő rezsim, Assadé meg épp polgárháborúban leledzik.
Ha innen nézzük, akkor Izrael tudja mit jelent a „putyinizáció”, mert ott nem atomerőművek építése, és nyári tábori beszédek kapcsán dobálóznak a nagy szavakkal, hanem konkrétan a ruszkik puskákat és adott esetben katonai szakértőket visznek a térségbe. Ahogy teszik Ukrajnában is.
A magyar kormány ebben a kérdésben is a népszerűtlen álláspontot képviseli, bár halkan, mintegy közvetve, hisz egyébiránt a palesztin civilek szenvedése, az ENSZ iskolák szétlövése, a kórházak bombázása semmiképp sem kerülheti el egy normálisan kifejlődött igazságérzettel rendelkező ember figyelmét. Izrael
állam létének hosszútávú megkérdőjelezése azonban nem tartozik a mérsékelt jobber vérvonalhoz (az a szittya Jobbik idejétmúlt, zavaros és nevetséges programpontja), nem beszélve azokról, az egyéb iránt kettős állampolgár magyar zsidókról, akik így vagy úgy, de kötődnek Izrael államhoz, és a magyar nemzet részét is képezik. És miután az izraeli „magyar kisebbség” számarányában megközelíti a kárpátaljait, így egy százezres magyar ajkú, magyar állampolgár közösséget akkor sem fog ellökni magáról, ha – a széljobb legendárium szerint – charter járatokkal jönnek ide négyévente az SZDSZ-re szavazni. Mert a mostani egy nemzeti kormány, amelyik felelősséggel tartozik az állampolgárai, nemzettársai iránt, és Izraelben vannak ilyenek, Gázában meg nincsenek.
állam létének hosszútávú megkérdőjelezése azonban nem tartozik a mérsékelt jobber vérvonalhoz (az a szittya Jobbik idejétmúlt, zavaros és nevetséges programpontja), nem beszélve azokról, az egyéb iránt kettős állampolgár magyar zsidókról, akik így vagy úgy, de kötődnek Izrael államhoz, és a magyar nemzet részét is képezik. És miután az izraeli „magyar kisebbség” számarányában megközelíti a kárpátaljait, így egy százezres magyar ajkú, magyar állampolgár közösséget akkor sem fog ellökni magáról, ha – a széljobb legendárium szerint – charter járatokkal jönnek ide négyévente az SZDSZ-re szavazni. Mert a mostani egy nemzeti kormány, amelyik felelősséggel tartozik az állampolgárai, nemzettársai iránt, és Izraelben vannak ilyenek, Gázában meg nincsenek.
Mindenesetre ezek a meggondolások fényévnyire elkerülik a baller média érdeklődési köreit, ők leakadtak a sasos-buzis emlékműnél, meg hogy az milyen antiszemita. Pörögnek a magyar kormány és a MAZSIHISZ nevű gittegylet cicaharcán, és naponta rettegnek a putyini rémvilágtól, amit Orbán itt illiberálisan felbootol. A The New York Times-nak sincs jobb dolga, minthogy Népszabis információk alapján követelje az EU-tól, hogy verjék el a fenekét egy EU tagállam szabadon választott miniszterelnökének, de legalábbis szívassák meg jól ezt az országot, ha már másodszorra felkétharmadolta a Gonoszt.
Végezetül: minden áldozat áldozat. Minden kioltott élet sok. De a körvonalazódó nagy civilizációs összecsapás hajnalán nem árt tudni ki kinek az oldalán áll, mielőtt a véleményünket a látványos képek, a kereskedelmi híradók, és a különböző okoskodó blogok alapján alkotnánk meg.
