Fehér Elefánt a kommunizmusboltban

 

 

  

Hol siklott ki ez a nap is? 🙁

A haladó sajtó és párttörténetírás annyiszor feltette már a kérdést, megnyugtató válaszokat azonban sose sikerült találjanak, pedig mesterei voltak a véres terrorcselekmények megnyugtató megmagyarázásainak.

Próbálkozásaikkal ellentétben az igazság az, hogy Armand sose volt agresszív.

Hatalmas termete ellenére konfliktuskerülő alkat volt, és a hétköznapokban sose próbálta kamatoztatni fizikai erejét. Csöndben és önmagában fortyogva gyűlölte azokat a magukat erősnek képzelő tahókat is, akiket néha kedvenc edzőtermeibe sodort a sors kiszámíthatatlan szeszélye.

Ezen a napon azonban Armand, összetett személyisége másik szegletében, a történettudományban volt elmerülve. Ugyanez a szeszélyes sors sodorta a Párttörténeti Intézet falai közé. Egyedül üldögélt a félreérthetetlen okkult üzenetet közlő hatszékes kerekasztalnál, eleinte ügyet sem vetett a cicahangú tahóra, aki könyvtártól nem zavartatva lelkesen telefonált legújabb ájfonján.

Látásból ismerte a kisköcsögöt, pár évfolyammal alatta járt ő is az ELTE-re.

Megszokta már, hogy az illemnek eme minimális fokát is rendszerint csak ő teljesíti, hiszen a Kari olvasóban, meg egy szinttel felette a Történeti könyvtárban is lelkesen telefonálgattak, honfoglalóztak a jövő kis értelmiségi palántái. Épp Farkas Vladimir izgalmas gondolataival volt elfoglalva, amint a kis vörös kommunistatojás a Kassára bevonuló magyar honvédek felszerelését pocskondiázza, lelkesen kiemelve, hogy mennyivel modernebb felszerelésben oldalgott ki gyáván a neves csehszlovák katonaság. Hiába, no! Nem elég, ha modern fegyvereid vannak, azoknak használatához bizony bátorság is kell, de ezt valahogy elfelejtette megemlíteni az a hazátlan vipera.

“Mintha a 444-en is hasonló írás jelent volna meg valamelyik nap!” – villant be hirtelen agyában.

Azonban a Nincs mentségből felpillantva furcsa mondatfoszlány ütötte meg fülét. “Kiragadott részletek”, ismételte a többszörös beszédhibákkal megvert cérnavékony hang, amely ezúttal sem kisgyerekhez, hanem a Törvényesen Kétharmaddal Megválasztott Magyar Kormány egyik nagy-nagy tudományos kritikusához tartozott. A gyanútlan Péter ekkor még mit sem sejtett. Jellegzetes külsejű barátjával, egy másik Péterrel telefonált, aki épp az ATV stúdiójába tartott, és aki hirtelen arra lett figyelmes, hogy egy méregerős kar veszi birtokba szeretett társát, és olyan fizikai erőt fejt ki rá, melyre a teljes páholyuk együtt is képtelen lenne.

“A fiatalember sajnos most nem tud tovább beszélni. Később se hinném, hogy képes lesz rá, most viszont sajnos bontani fogom ezt a modern K-vonalat.” – szólt bele kajánul Armand, majd azzal a mozdulattal összeroppantotta a több százezres kütyüt, amely túlterhelt spagettihídként szakadt apró szilánkokra. Péter valami tiltakozásfélét próbált habogni döbbent ajkain, azonban fel sem ocsúdva egyik döbbenetéből, jött a másik. Kis teste a levegőben lógott, Armand bal karján, amelynek a délelőtti súlyzós edzés után már meg se kottyant ez a könnyed kis gyakorlat.

Péter kissé úgy érezte magát, mint Lusta Dick a denevérek karmaiban, és megérzése bizony tűpontosnak bizonyult.

Armand nem akarta őt megenni, nem. Csak a szép, piros, kommunistaszínű vérét akarta látni, ezért szabad öklével óriási ütést mért a mellettük büszkélkedő mozgalmi vitrinre. Pattogtak benne a katonás sorba felállított disznóbőr kropotkinok. Armand kicsit olyan volt ma, mint dr Orbán Viktor Miniszterelnök Úr 2010 óta bármikor. A csalafinta terve ezúttal is sikerült, ugyanis a vitrin sarkában éles és stabil üvegdarab meredezett. Bőven megért ennyit az a néhány apró, vérző sérülés jobb öklén. “Na, lássuk! Vajon hová fér beléd ez a rengeteg t0domány?”

Jegybankelnök Úr nemhiába emlegette a krónikák által megénekelt magyarok precizitását a népvándorláskori agyműtéteken. Armand is tökéletes munkát végzet, amikor szépen, precízen forgatva a félájult, kisméretű kutatót, fűrészként nyiszálta végig agykoponyája felső harmadát a szikeként funkcionáló üvegdarabokon. “Biztos ez lehet a Galilei-kör” – vetette oda viccesen a véres cafatként padlóra pottyanó koponyatetőre, amely úgy vált le a tudós kobakról, mint az Indiana Jones és a végzet templomának híres vacsorajelenetében. Armandot meglepte a látvány. Disznóvágáson látott már hasonló csemegét, de az a velő már élettelen, fehér volt. Ez azonban gyönyörű élénk-vörös. “Ilyesmit nem lát minden nap az ember!” – és a táskájában lapuló lenémított okostelefonja felé guggolt.

A sajnálatos események természetesen jelentős hanghatással is jártak, ez azonban ismételten nem Armand, hanem egy harmadik Péter nagy-nagy szerencsétlensége lett. Armand egyből ráismert a szürkés, marxmintájú sörényre, amikor az eddigi pétereket sokszorosan meghaladó fizikumú Péter vesztére beviharzott az olvasóba. Első döbbenetében meg se pillantotta Armandot, kizárólag a két lába közt csermelyként csordogáló vöröses folyadékra tudott koncentrálni, amint a péterék által hirdetett állítólagos gravitáció törvényének engedelmeskedve zubogott alá az alacsonyabban fekvő folyosóra.

Vesztére, de ez a Péter nagyon bátor volt. Talán elmérte az erejét?

Mindenesetre bemerészkedett, és Armandot észre sem véve indult volna kezelésbe venni drága elvtársát. Mire azonban felfogta a helyzetet, már késő volt, ugyanis Armand a jó munka végeztével sem pihent.  

Hová ily sietősen, kedves “kolléga”? – üvöltötte és a fejvesztve menekülő ismert facebookbölcselő széles, ámde teljesen erőtlen, épp ezért lomhán iszkoló teste után eredt. Armand az őt nem ismerők számára váratlanul gyors rövidtávú vágtákra volt képes. Bizony, a kemény edzések, guggolások 120-130 kilókákkal, utána pedig az elmaradhatatlan szobabicikli! Persze, nem hiába volt az a sok-sok gyerekkori nyár sem, amit a Párttörténeti Intézet satnya kutatóival ellentétben különféle budai dühöngőkben töltött el gurulós focival, valamint az a néhány egyetemi év, amelyet a Margitszigeten tojásfocival. Alig tíz méteren belül érte be a jó 5 méter előnnyel induló megdöbbent médiakoldust, és a futballpályafutása csúcsán még szabályos, ám azóta illegálissá minősített, pont ezért rendkívül veszélyes és fájdalmas horse-collar tackle-lel helyezte az alvadó kutatóvértől erősen ragacsos, nyikorgó tölgyfaparkettára.

Akárcsak az iPhone, ez az új Péter is hatalmasat reccsent Armand érintésétől.

Szegényke kétségbeesetten próbálta sajgó jobb kulcscsontját, pontosabban annak apró szilánkokra tört helyét végigtapogatni bal kezének virslis ujjaival, de Armand ezúttal is gyorsabb volt nála! Szakszerű mozdulatokkal, percenként távolította el ízületi tokjaikból a sokat látott, toleranciát és különféle egyéb nemes eszméket netes fórumokon és facebookon egykor oly fennhangon hirdető bölcsészujjacskákat.

“Na, ezekkel sem fogod többé ellésnek csúfolni, ha dr Miniszterelnök Úr becses Neje újabb Hercegkisasszonynak ad életet, de még a következő negyedéves GDP-adaton se nagyon fogsz élcelődni, igaz, azon mostanában nem is nagyon tudnál.” – vetette oda gúnyosan a félholtan nyöszörgő behemótnak.

Nem érezte szükségét a vér letörlésének. Nem is lett volna értelme, hiszen mostanára lényegében Hannibál Lecter ketreces jelenetében láthatóan járta át ruházatának minden apró, rejtett zugát.

Minek? Úgyis le lehet majd mosni, ez csak vér, a lényeg az, hogy legbelül viszont érző szív dobog.

Igazának biztos tudatában indult hát fütyörészve az igazgatói iroda felé, hogy a kellemes vörös lőre élvezetének földes lecsengéseként végezze be azt, amit ezen a ködös délután rá nem jellemző bátorsággal elkezdett.

Az áldozatok kis száma egyszerűen nem indokolja, hogy ezt az egészet terrorcselekményként értékeljük majd a jövőből nézve.

Armand kisgyerekeket is etetett, és bizony lekvárral, nem pedig vérrel, tehát bizonyára nem volt egy őrjöngő állat. Maguk a kommunisták tehetnek róla, hogy életének eme rövidke periódusában puszta létükkel előcsalták ezt belőle, tulajdonképpen illene bocsánatot kérniük Armandtól és kiállítást rendezniük a tiszteletére.

(Köszönet Modor Tibor barátomnak, hogy egy délutánra kölcsönadta Armandot! Élvezet volt vele minden perc, és remélem, találkozunk még kedves, derűs figurájával.)