Elnökválasztás egy korporáciában I.

 

 

  

Véghajrájában az amerikai elnökválasztási kampány. A két jelölt – minő meglepetés – fej-fej mellett halad a küzdelemben, ami nyár közepén még egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű, mikor médiákok akcióba lendültek Clinton mellett, és hát az amerikai „liberális médiafölény” egy picit sem nyomasztóbb a sajtószabadság szent eszményére nézve, mint amikor kék plakátokkal szórják tele az akciós sonkáknak fenntartott helyeket az autópályák mellet.

Nagyon furcsa játékosok léptek színre a kampányporondon, hogy vagy a Clinton-mama, vagy a Trump bácsi ellen összefogást teremtsenek. Ez a választás egész biztos politika- és sajtótörténeti fordulópontot jelent, már nem a politika irányítja a sajtót, hanem – ahogy a kilencvenes évek egyik elfeledett szatírájának címe is mondja – egyre nyilvánvalóbban a médiafarok csóválja a politikai kutyát. Sorra robbannak azok botránybombák, melynek következtében a politikai viták és egyéb megmérettetések végleg jelentéktelenné vállnak. Idén – ha úgy tetszik – szó szerint faszméregetésbe ment bele Amerika: azt nézik a szavazók, hogy Clintonpapa farkincája vagy Trump kukija veszélyesebb-e az Államok szüzeire.

Trumpal kapcsolatban a demokratáknak egy klasszikus szexbotrányt sikerült kiszedni, és úgy tűnik ama bizonyos „médiatúlsúly” végül elegendő lesz ahhoz, hogy egy 15 évvel ezelőtti szexista poénkodás, melyet a Trumpra jellemző nagyotmondás is jellemez, megfelelően nagyot durranjon. Hogy Clinton mama (aki fura mód saját kampány-hajrájában egyszerűen eltűnt, és helyette Obama kampányol neki) győzhessen. Se egészségi állapota, se idegbaja, se komoly pénzügyi botrányai nem robbannak, csak pukkannak, miközben a balmédia Amerikában semmi másról nem cikket, mint Trump csajokat hajtó ügyéről, amit egyébiránt egy riporter titokban vett fel, s adott le most, fura mód majd másfél évtized után. Bill Clinton szexafférjai a balos média-érdeklődés szoros karanténjában maradnak úgy, hogy közben Trump már-már a nemi erőszakoló szerepébe szorul pár nagyzoló kanoskodás miatt.

A botrányok egyértelmű szándéka, hogy a véghajrában lehetőleg a potenciális szavazók otthontartásával elérjék, hogy a másik szavazói előnybe kerülhessen. Az utóbbi hetekben erőre kapó Trumpot egy teljesen old school „médiabotránnyal” lőtték lágytájon, miközben Clinton mama politikai gonoszkodásai úgy tűnik nem hagytak túl mély nyomot az amerikai néplélekben, még akkor sem, ha konkrétan a harmadik világháború felé navigálja a Világot az elmehagyott ribanc. Hogy is tehették volna, ha az ügyeit szemmel láthatóan mossa tisztára illetve hallgatja el a Trump-bashingre ráállt „mainstream média”?

Ellenben a Nép utóbbi időben elég furcsa viselkedése némileg reménykeltő, mert úgy tűnik, hogy a véghajrában igazolódik a pár hónappal korábbi konteónk: a Clintont-nemakarók tábora szélesedik, míg a Trumpot nem akarók tábora szűkül a véghajrában. Egészen világon hasonló a helyzet, kezd mindenkinek gyanús lenni a „hivatalos álláspont”. A Brexitet a kolumbiai népszavazás követte, ahol a Nép konkrétan meghekkelte a kormány felemás békeszerződését, amit minden létező fórumon toltak.

Ám az is látható, hogy a „média-terror” és a sokat emlegetett „liberal media bias” olyan erős és nyilvánvaló Amerikában, hogy a Republikánusok és egyéb „alt-right” jobboldali körök már a tényleges politikai cselekvés útjára léptek. Volt konkrét találkozó pár hete a balos Zuckerberggel a politikai sokszínűséget torzító algoritmusai miatt, és bár Cukorhegy mindent megígért, újabban mégis azt tapasztaljuk, hogy simán eme algoritmusok alapján már embereket tilt le, ha nyilvános poszton például leírnak olyan szavakat, mint buzi meg nigger. A robot felismeri, rámegy a felhasználóra és karanténba zárja.

Az amcsi kampány és a honi „népszabi-téma” közti összefüggés tehát nagyon is létezik, mindjárt kitérünk rá. A frusztrált ballerek a turbókomcsi, „népbarátja-népellensége” üzemmódba kapcsolt TGM-mel lerendezték az aktuális Kossuth téri hisztit. És igazából igazságtalanok lennénk, ha azt mondanánk, hogy a „népszabipuccs” után ne lenne bizonyos dolgokban a maguk módján igazuk. Más kérdés, hogy a teljes képet nézve már egészen más a leányzó fekvése. Ez pedig az, hogy a médiapiac sajátos szerkezete lehetővé teszi azt, hogy olyan helyzet álljon fönn, mint amit a héten is láthatunk. Nincs igaza a Heti Válasz zsöszüinépszabizó szerkesztőjének: minden izmozás ellenére a médiapiac durván létezik, és ha megnézzük, hogyan sorvadt el az utóbbi pár évtizedben fokozatosan a nyugati sajtószabadság, láthatjuk,

igazából kegyelmi állapotot jelentenek a honi elmaradott viszonyok.

A média anyagi háttere hazánkban tényleg borzalmasan kiegyensúlyozatlan, de korántsem annyira, mint amennyire lehetne. Mert bizony, a tegnapi tüntetők számára nem Ankara vagy Moszkva lehetne az elrettentő példa, hanem jóval inkább Stockholm vagy Washington. Ahol – a szuperfejlett szuperdemokrácia szívcsakráiban – konkrétan kizárólag „baloldali” médiumok osztják le egymás között az általuk felzabált piacot. A helyzet Amerikában a médiát leszaró Bush-érákat, valamint a piaci helyzetet ügyesen befolyásoló Obama rezsimet követően olyan szörnyű lett, hogy a „külföldi befektető”, az ausztrál-brit Rupert Murdoch megjelenéséig nem is volt egyetlen olyan hírgyár sem, amelyik ne a demokraták nótáját fújta volna 100%-ig. Olyan baloldali „médiakartell” irányítja az amerikai piacot, amihez hasonlót az ötvenes években a detroiti nagy autógyártók hoztak létre. A kétezres évek óta ezek a „média corps-ok” már a teljes szórakoztatóipart is uralják, így nem pusztán a direkt politika, hanem az indirekt propaganda terén is nyomulnak. Ezt mutatja az utóbbi évek amerikai blockbustereinek durva elszovjetesédése is. Tulajdonképpen, ha érteni szeretnénk a folyamatot 2016-ban nem a „Párt” hoz létre látszólagos pluralitást a sajtópiacon, hanem a giga-médiacégek hallgatólagos háttérmegegyezései és ideológiai egysége.

Mára a helyzet egészen aggasztó. Amerikában a sajtópiacot tulajdonképp négy média-gigavállalat uralja, amiből az kettő (a CBS és a Viacom) úgynevezett „szuperrészvényesek” révén tulajdonképp egy cégnek minősíthető, már ami az üzleti irányvonalakat illeti. Ebből a négy cégből pedig három kőkemény balos irányban politizál. Emlékezhetünk még a mostani kampány egyik kedves eseményére, amikor Észak-Karolina államot (igen államot) a Walt Disney Company (amely a második legnagyobb ilyen balos média-konglomerátum) szépen bezsarolta azt és bojkottálta a transzklotyó-ellenes intézkedései miatt. Mily meglepő, ahogy a Disney (amelyik a legnyíltabban tolja a demokraták szekerét) kanyar nélkül csinál propagandafilmet a Star Warsból, gyárt gyerekeknek ideológiai indoktrinációs mozikat a liberális jövőről, és vesz rá vele szerződött zenészeket, színészeket és egyéb médiahírességeket, hogy a demokraták és liberáltak által fontosnak tartott ügyeket szajkózzanak.

Szabad sajtó? Ez egy vicc.

Amerikában a sajtó a lehető legkevésbé szabad, olyannyira, hogy már szó is van rá: corporate bias. Az Amerikában lejátszódó médiapiaci események ugyanis azt eredményezték, hogy a hatalmas médiacégek önálló politikai tényezőkké váltak. A Népszabi és a magyar balosok által szajkózott „pártsajtó-befolyás” egyre inkább a múlté, és a „corporate média” megjelenését követi az úgynevezett „média-imperializmus” jelenségének megjelenése is. A „piac” ugyanis létezik, és ezek a médiakorporációk épp a Válságot követő strukturális nehézségeket használták ki ahhoz, hogy felzabálják a független sajtót. A hirdetési piac átalakulása és a nyomtatott versus elektronikus sajtó közötti technológiai váltás eredményezte ugyanis azt, hogy a Népszabi ötmilliárdos adóssághegye egyáltalán nem egyedülálló jelenség. A Guardian, a New York Times, a Washington Post és a legtöbb hasonló balos lap is pont azzal az anyagi és szerkezeti gonddal küzdött, amire az aktuális konteó szerint Orbánbasi által kézivezérelt tulaj is utalt, amikor lehúzta a rolót. Ekkor jöttek képbe a „nagyvonalú elkötelezett értékmentő balos olgiarchák” és nyúltak alá ezeknek a döglődő lapoknak.

Mit jelent a jövőre nézve ez? Azt jelenti, hogy a nagy médiacégek olyan erősek lesznek, hogy tulajdonképp „blog és facebook poszt” szint felett minden médiavállalkozást képesek megfojtani. Sőt, ha Zuckerbergéken múlik, akkor azokat is képesek megfojtani. Elsődleges hírszolgáltatókként ők lesznek az információ „kapuőrei” világszerte aminek következtében el tudják dönteni, hogy egyáltalán mit tudhatunk meg.

A legdurvább példa erre a jelenségre Svédország, ahol a médiapiac 100%-át uraló cégek és az állam szoros együttműködésének köszönhetően az emigráció kérdésében például konkrétan teljes hírzárlat van a nemi erőszakok, bűnözési ráták és hasonlók kapcsán. Janne Josefson oknyomozó rioprter már 2010-ben robbantotta a botrányt, miszerint az újsvéd migránsok között elszaporodtak a radikális dzsihadisták. Riportját letiltották, őt magát teljesen ellehetetlenítették. A Szent Sajtószabadság nevében lenácizták, leiszlamofóbozták és sorolhatnánk, milyen módon tették tönkre az újságírót egzisztenciálisan. 2016-ban azonban nagyon úgy tűnik neki volt igaza, a tények oly makacs dolgok, hogy immár Svédországot nyíltan nevezik „dzsihád-exportörnek”. Josefson nevével pedig szerencsés módon egyre többet találkozhatunk, na most sem a svéd, hanem jóval inkább az angolszász és német médiában. Látható, hogy nyugaton már nemhogy lecsengett a „corporate média” hazánkban még csak kibontakozó korszaka, de erősen kezd az inga a másik irányba kilengeni, és az emberek valós, nekik szóló anyagokra vágynak. Amerikában a média hihetőségéről készített felmérés szerint a lakosság alig 15 százaléka tartja ugyanis megbízhatónak a mainstream médiaszolgáltatók híreit.

Az új, globalizált média szerkezetben azonban – ahogy azt mi is tapasztaljuk – simán előfordulhat, hogy a Népszabadság bezárásának híre előbb jelenik meg a „baráti” New York Times-ban és a Washington Poston, mint a Magyar Időkben, hisz a „cégen belül” gyorsabban áramlik az információ is. A nagy, egymással piacilag versenyző médiacégek pedig sokszor egymást is „gyomrozzák”, így újságíróikat, híreiket „ipari kémkedéssel” nyúlják egymástól. Amikor tehát a Magyar Nemzetnél és a Népszabinál „puccsot” emlegetnek, simán lehet egy másik forgatókönyv is, miszerint Soros Gyurka és az ő honi média-corporationje (átlátszó, narancs, 444) egy ügyes, kormányalázó-tüntizős trükkel nyúlta be a Népszabi brigádját úgy, hogy otthagyta a következő tulajoknak az 5 milliárdos mínuszt. A Népszabadság „szétszakíthatatlan” szerkesztőségéből meg a karót nyeltek mennek az Átlátszóra, a kreatívabbak meg a 444-re. A hülyébbek meg a Magyar Narancshoz, mintegy utógondozásképpen, mert a balmédia senkit nem hagy az út szélén. Erre akár a tétjeinket is megtehetjük.

A különböző logók alatt ugyanis tulajdonképp ugyanazok a cégek adnak el híreket és információkat, sőt gyártanak filmeket, és – kiteljesítve a portfóliót – gyártanak tévéműsorokat, futtatnak zenészeket, színészeket és szórakoztatják a népet. Tehát a „politikailag elkötelezett popsztárok és színészek” tulajdonképp szerződésben eme nagy cégekkel fejtenek ki politikai tevékenységet: támogatják a melegházasságot, az abortuszt, a gendersemleges klotyókat, a Black Lives Matters mozgalmat és kb. minden liberális ügyet, amit épp adott ponton a Főnök megkíván.

A sajtószabadság illúziója teljesnek mondható annak ellenére, hogy durvábban koncentrált, mint nálunk a kommunizmus sötét éveiben. Hisz ha nem teszik valakinek az „üzletpolitika”, ki van rúgva, legyen az hollywoodi színész, aki elmegy egy Republikánus gyűlésre, csajok seggére csapkodó rockzenész, vagy épp a Josefsonhoz hasonló „renegát” újságíró. Nyugodt szívvel keresnek másik idiótát helyettük, hogy a több milliárd dolláros szuperhős filmekben egy zöld lepedő előtt ugrabugráljon valaki, vagy elénekelje az előre megírt konzervnótát, netán fontoskodva tálalja az előre csomagolt botrányt Trumpról vagy épp Rogán Tóniról. Azt tapasztaljuk, ezekben a „korpokráciákban” a kocka fordult: már nem a politika diktál a médiabirodalmaknak, hanem fordítva.

(folytatjuk.)