Csillogó szemű fiatal, független civilek Orbán ellen – II./a rész

 

 

  

Elérkezett végre a várva várt pillanat, és a Twin Peaks harmadik szezonjának kezdetét idéző lendületességgel folytatjuk nagysikerű sorozatunkat, amely számba veszi a Fidesz megdöntésére, Orbán megbuktatására és a NER megsemmisítésére esküdött és szerveződött kis csoportosulásokat, melyek – a kezdeti lenyűgöző lelkesedés és sajtótámogatás dacára – úgy múltak el nyom nélkül, mint a kamaszkori pattanások.

A 2010-es katasztrofális választási vereségről alapvetően tudta a baloldal, hogy nagyon vastagon megérdemelte, és a holdudvar nagyobb része tisztában volt vele, hogy nem igazán van mire fel ugrálnia. Az első részben idézett négy kísérlet volt említésre méltó abból az időszakból, amelyet az MSZP 1990-94 közti összetöpörödéséhez hasonló lelkiállapotban vészeltek át. Megszokásból várták viszont, hogy utána jön egy újabb 1994, és iszonyúan megcsapta őket, hogy a jobboldal nem adta ki a kezéből ugyanúgy a hatalmat. Ökölbe szorultak a kezek, elkezdett fújtatni a gőz az orrlyukakon és füleken, elgurultak a gyógyszerek, és a baloldal parlamenti és utcai frakciója is hihetetlen dühöngésbe kezdett. Akárhol akármiben mozdul a kormány, és megpróbál átalakítani valamit, hogy különbözzön az 1990 óta fennálló állapotától, rögtön fellázad valami icipici csoport, követelve, hogy az adott dolog maradjon ugyanolyan, mint eddig volt, és a kormány egyúttal csinálja meg szuperjóra.

Az Ország Gyűlése Mozgalom (Tuareg)

Egyszercsak felbukkant néhány ápolatlan ember egy sátorral a felújított Kossuth téren, 2014 nyarán, akikről nem volt világos, hogy mit akarnak, hogy miért akarják – leszámítva, hogy hatalmas elhatározással és kitartással próbálták megbuktatni a kormányt. „Addig nem megyünk haza, míg Orbán el nem takarodik” – mondták, és tulajdonképpen nekik volt jó a döntetlen.

Tele volt aggatva mindenféle zavaros üzenetekkel az egész objektum, és aki hagyta, hogy leszólítsák, az ugyanezt a kibogozhatatlan világképet kapta meg szóban is. A mindenkivel nagyon szívesen elbeszélgető, nyomokban a Lipótmező 2007-es bezárása óta szabadon kószáló, bárkit leszólító futóbolondokra emlékeztető tüntetők feltehetően nagyon kikészültek az Orbán-kormány másodszori kétharmados választási sikerétől. Vezetőjük a Portik Tamás köreibe tartozó, azóta hűtlen kezelésért elítélt, Tuareg becenéven ismert Szabó Gábor volt. Noha saját bevallása szerint maga „A Nép” követelte a mozgalom elindulását, és azt ígérte, hogy mindvégig kitartanak, a nép még mindig itt van Magyarországon, de az Ország Gyűlése Mozgalomról nem nagyon hallani mostanság.

Százezren az internetadó ellen

Az internetadó elleni tüntetés (és az internetadó ötlete) úgy kellett a baloldalnak, mint egy falat kenyér. Az MSZP-SZDSZ holdudvar tagjainak gyerekeiből, rokonaiból, régi osztálytársaikból és ismerőseiből verbuvált, maroknyi fiatal „civil” végre sokadmagával mehetett ki a kormány megbuktatásáért tüntetni. A tiltakozók elsöprő többsége ugyan csak azért csatlakozott, mert félt, hogy drágább lesz az internetje, ráadásul ha gigabájtonként drágul, akkor valójában lőttek az ingyenes pornónak, de kívülről nem látszott különbség az Orbán Viktor bukásáért tüntető ügynökök és a felhőbe mentett WoW-ot féltő geekek között.

Életében először az Y-generációt is megérintette a közélet, a Momentum kivagyi köcsögségét látva azóta is bánhatja a kormány az internetadó elvetélt ötletét.

Beláthatjuk, mégse babra ment a játék, és akkora tömeg hömpölygött az Erzsébet-hídon, ami csak a Békemenethez vagy a Margit-híd 2016-os foci Eb alatti gyalogosforgalmához mérhető. Még egy drónt is kölcsizett Gyuribá valamelyik helyi fiókja, hogy lehessen vele büszkélkedni.

A csillogó szemű fiatalok aztán lelkesen teleszemetelték a Fidesz-székház udvarát, ledobtak két redőnyt klaviatúrával és az otthon galibázó régi számítógép-alkatrészekkel – így legalább nem kellett elbattyogni velük a veszélyeshulladék-leadóba. Utójátéka ennek sem nagyon lett, miután a kormány ejtette az ötletet. Hiába élvezte mindenki a zizegő valóságot, a fiatalos cselekvést és a friss levegőt, az Y-generáció mégiscsak inkább hazament a következő online WoW-partira (legalábbis 2017-ig, amikor leszállt a szemük elé a lila köd). Akik maradtak, azok pedig egy ideig úgy tettek, mintha belőlük is lenne majd egy Milla, de most – önhibánkon kívül – nem tudjuk, mi van velük.

Humán Platform

Az állítólag 2012-ben létrehozott csoportosulásról egészen 2014 őszéig nem hallottunk – feltehetően azért, mert az ötletgazda Gulyás Márton még krétakörösként szervezte Orbán Viktor megbuktatását. Ő még 2014 júniusában az ATV stúdiójában ismerte el, hogy a Norvég Alap pénzéből tüntettek Lázár János és Orbán Viktor visszavonulásáért a politikai életből, és szegény Kálmán Olga (hihetetlen, hogy a HírTV előtt máshol is dolgozott, ugye?) hiába próbálta kétségbeesetten visszalapátolni a lóba a szart, Marci még rá is erősített a kijelentésére.

A Humán Platform több szempontból a libnyafi evolúció fontos állomása. Itt bukkant fel a szuperápolt, minden reggel tizedmilliméter pontossággal megigazított hipszterszakáll, mint politikai állásfoglalás. Gulyás Marci borostája mellett George Michael 80-as évekbeli arcszőrzete konokpéteri rendezetlenségnek látszik, Zak Snyder segédrendezője pedig pont olyan fizimiskákat castingolt a 300 spártai szerepeire, mint Nemes Balázs, hogy ott bátran szembeszálljanak a sokszoros zsarnoki túlerővel, majd elbukjanak. Ezt nevezhetik arcélre írt baloldali rögvalóságnak.

Ugyancsak evolúciós sarokpont, hogy a bizonyos veszélyes folyamatok ellen felszólaló civilek, művészek, kurátorok ekkor értek el arra a szintre, amikor már szervezetten akarták hallatni a hangjukat, de még nem akartak pártot, sem választáson indulni.

Ekkor még deklaráltan megelégedtek a Nagykörúton belüli értelmiségi hangadók tömegei adta, népakaratnak nevezett legitimációval.

„Pártalapítást nem terveznek, a politikai gondolkozáson alapuló aktivizmus kialakulását szeretnék segíteni országszerte.” Ezt a HVG írta róluk akkor, mi nem tudunk ilyen vicceset. Vagy inkább szánalmasat. Vagy inkább idegesítőt, mert a tanítani, népet nevelni (hogy azok megfelelően szavazzanak) akaró, értelmisiskedő libnyafinál kevés ütnivalóbbat tudnák hirtelenjében mondani.

***

Eddig hát 2014 mozgalmas tavasza, amikor a NER – az újabb választási győzelme ellenére – szavak szintén másodpercekre volt az összezuhanástól és a Baku felé induló aranygőzös kazánjában már lobogott a tűz. Legalábbis a haladók akkor is így érezték magukat, büszkék voltak és magabiztosak, és persze frusztráltak Bajnai kudarca és az újabb kétharmad miatt. A folytatásban (ami félig készen van, most nem nyűglődünk vele két hónapot) a 2014 őszén csillogó szemeket és az akkori szemtelenül csinos fiatalcivileket vesszük elő.

kanászgyerek, Piréz Róbert