Az identitásrendi társadalom kezdete és a demokrácia vége

 

 

  

Sokat beszélünk arról, a magamfajta monomániás főleg, miként próbál a politikai iszlám egy középkori példára felrajzolt torz társadalmi berendezkedést rákényszeríteni mindenkire. Ezzel nincsenek egyedül. A nemzetközi liberálisok, élükön utat törő pionírként a nemrég lejárt szavatosságú házinégerrel, másra se törekedtek az elmúlt évtizedekben. Csak ők nem teokratikus rémuralmat akarnak, hanem a rendi társadalomig próbálják meg visszafejteni a történelem haladását. (A képzavart nem nekem kell megköszönni, nekik.)

A rendi társadalom, mellőzve a todományosság mélyebb rétegeit, semmi mást nem takar, minthogy az embert nem úgy magában illetik meg jogok, hanem csak mint egy csoport tagját és a csoport teljes autonómiát kap belső ügyeik intézésére. A központi hatalom – amennyiben van (anarchoszindikalizmus felkészül) – a csoportok felé támaszt csak kötelezettségeket. Például, hogy hány bandériumot kell kiállítani egy közelgő bilateriális sportfoglalkozás esetére. És jogokat is számukra biztosít, melyek messze nem egységesek.

Obama alatt ez látszott megvalósulni az Egyesült Államokban. Kezdett áttetszővé, lényegtelenné válni az állampolgárság, mint olyan. Helyét kitöltötték az ilyen-olyan identitások, legyenek azok származási, életmódbeli kisebbségek szociológiai definíciói, vagy színtiszta kitalációk, delúziók. Az Amerikai Egyesült Államok polgára helyébe a buzik, a szomáliai szunniták, az indokínai tutajosok, a büszke fekete leszbikus férfiak, a helikopterek és transzkutyák közössége lépett, és rajtuk keresztül létezhetett csak az állampolgárt. Aki meg egyik közösségnek sem volt a tagja, na, belőlük lettek az elnyomó ciszheteró fehérek, akik ellen küzdeni kellett a védendő csoportoknak biztosított jogok szélesítésével.

Ez tulajdonképpen nem más, mint a liberális demokrácia tagadása.

A liberális demokrácia – eltekintve a magyari illiberalizmus fénytörésétől – nem más, mint az állampolgársággal járó egyéni jogok primátusa az állammal és a közösséggel – akár – szemben. Általánosan és alapvetően, se előnyöket, se hátrányokat nem biztosítva egyes szociológiailag körülírható csoport tagjainak sem. És mire elértük, pont szorgalmazóinak lett elege belőle.

Eszmetörténeti előzményeket nem igazán érdemes keresni erre a jelenségre. A 20. századi liberalizmus túltolására válaszul született nácizmus és fasizmus – főleg az utóbbi – tartalmazott hasonló elemeket, de inkább volt az hatalomgyakorlási forma, mint társadalmi berendezkedés. A 21. századi rendi liberalizmus viszont a társadalmat akarja megváltoztatni.

Forrását, mint minden hülyeségnek az elmúlt kétszáz évben, az egyetemek környékén találhatjuk meg.

Szeretjük szidni a múlt és jelen politikusait, hogy micsoda szörnyűségeket követtek, követnek el, de az a helyzet, hogy se a fajelmélet, se az osztályelmélet alapú politikai cselekvés nem jöhetett volna létre annak tudományos megalapozása nélkül. Hitler sörpuccsának kezdetét ugyanúgy nem egy müncheni kocsmában találjuk, ahogyan az Auróra részeg matrózai sem pillanatnyi felindultságukban kezdték lőni a Téli Palotát.

Mert a tudomány az már csak olyan, hogy minden ostobaságot legitimál.

Ez az egyetemi szféra volt az, amelyik a nagysikerű faj- és osztályelméletek megalapozása után elunta magát a 20. század második felében és új szórakozási lehetőséget keresett. Nekik szükségük van az elnyomókra és elnyomottakra, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra osztható társadalmakra, hisz a megoldókulcs, a racionális értelem kizárólagos bajnokaikként ők tehetnek majd igazságot, ismét fontosnak, megkerülhetetlennek érezhetik magukat.

Viszont az őket körülvevő világ nem éppen volt megfelelő erre. A liberális demokrácia győzött, még Amerikában is, minden állampolgárnak egyforma jogai és kötelességei lettek, a háttérben ügyködő gonosz kapitalizmus pedig széles jólétet teremtett. Nem nőttek, csökkentek az egyenlőtlenségek, sehol egy éhséglázadás, sehol szubhumám körélmények között élő milliók, bárhova is néztünk a Fejlett Nyugaton. Meg persze az volt a helyzet, hogy bírálni csak a nyugati társadalmakat lehetett, mert egyrészt létezett még a kommunista romantika, másrészt az egyetemi szféra kurvázási, kokainozási, pedofil igényeit szovjet pénzből elégítették ki a korban, tehát a Kelet nagy társadalmi kísérletei védve voltak. A frissen önállóvá, szabaddá váló egykori gyarmatok helyén alakult országok pedig szintén támadhatatlanok és tökéletesek, hiszen minden rossz, ami valaha történt velük, az a gyarmatosítás volt – hitük szerint. Az, hogy a volt gyarmatok lakói egymást ölik, brutálisabbnál brutális népirtásokat rendeznek, diktatúrák váltják egymást, és az utolsó gyarmati korban épült aszfaltutat azért bontják fel, hogy annak darabjaival agyonverhessék egymást, az nem lehet probléma. Hogy az elnyomók, a “nyugati megszállók” távozásával nem az Egyenlőség, hanem a legprimitívebb állatiasság szabadult el, az maximum egy apró hiba. Ettől ők még sokkal jobbak nálunk…

Meg kellett hát változtatni a világot.

Így kezdtek el újabb elnyomottakat keresni, akiket fel lehetett szabadítani. Ez igen nehéznek bizonyult, mivel egyre kevésbé léteztek bármilyen szinten is nemhogy elnyomott, de még deprivált csoportok is. A létező jövedelmi különbségek nők és férfiak között folyamatosan csökkentek, a kisebbségek együtt gazdagodtak a többséggel, gyakorlatilag dúlt az elégedettség az egyetemek tanszékein és a szovjet-orosz kommunizmus korifeusainak dácsáin kívül.

Első használható ötletük a frissen felszabadult Kelet-Közép-Európa volt, hirtelen kiderült, hogy a környékünk országaiban 40 évig lappangtak a elnyomók és az elnyomottak, a nemzetállami szuveneritást éppencsak visszaszerzett országok tele vannak bűnnel. Települtek is a tanszékek, az NGO-k, potyogott az égből a szovjet finanszírozás helyébe lépő OSI pénz.

De ez még mindig nem az igazi célpont, a Fejlett Nyugat.

Oda kellett egy gazdasági világválság, ami  – éppen náluk volt a politikai hatalom is a legtöbb fontos országban – lehetőséget adott a szűkülő gazdaságával az ellentétek mesterséges felnagyítására. Hirtelen nem lett általános a jólét, mindenkinek egy kicsivel, vagy sokkal kevesebb lett, meg lehetett hát nevezni az ellenséget. A fehér, ciszheteró férfit, aki a felhalmozott tőkéivel, amibe a tudás és az alkalmazkodási képesség is beletartozik, kifosztja a társadalom elnyomott csoportjait, ezzel biztosítva saját jólétét.

A gond ezzel csupán az volt, hogy a fehér, ciszheteró férfiak rohadt nagy többséget adtak ki, főleg, mert minden fehér és ciszheteró elnyomó mellett ott vannak a fehér, ciszheteró nők is. Kellettek hát további elnyomottak a gonosz, többségi választási szisztémák miatt, egyrészt leszalámizva a többséget, másrészt betelepítésekkel. Ezek lettek a buzik (ismét) és azok változatai, a szomáliai szunniták, az indokínai tutajosok, a büszke fekete leszbikus férfiak, a helikopterek és transzkutyák.

És mivel a hülyeség terjed a legkönnyebben, a Occupy Wall Street mozgalom óta felindult állapotban maradt – és közben megfelelően indokrinált – college liberal réteg be is szopta ezt az egészet úgy ahogy van. Ők lettek a társadalmi modernizációnak nevezett visszafejlődés első generációja, akik a frissen kitalált egyenlőtlenségek és elnyomások ellen bátran küzdenek. Természetesen úgy, hogy ezeknek a védendő csoportoknak pluszjogokat, mentességeket, előnyöket követelnek, legyenek azok könnyített felvételik (később vizsgázni se nagyon kelljen azért), simán készpénz, de akár jogi mentesség is néhány elkövetett bűncselekmény alól, hisz azokra az elnyomó fehér, ciszheteró férfiak kényszerítették.

A védendő csoport tagja kizárólag áldozat lehet.

Az a vicces helyzet állt elő, hogy a mi kis szürke Magyarisztánunkban, az Orbánbasi álltal meghirdetett illiberális állam az egyetlen, ami – a nyugati változásokkal szemben – szavatolja a liberális demokrácia vívmányainak túlélését.

Remélem azért, mert velük szemben mi még nem untunk bele a szabadságba.