Az ENSZ és a Vatikán

Hát kijött végre. Már csak ez hiányzott a teljességhez. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, maga az ENSZ bizony kihozta elmarasztaló kritikáját a Vatikánnal szemben. A Gyermeki Jogok Bizottsága kihozott egy határozatot arról, hogy bizony a Vatikán nem tesz eleget annak, hogy tagjai közül az Egyház kivesse a pedofilokat.

Persze a hosszadalmas és unalmas szöveg tartalmaz egyéb kitételeket is, és bár elvileg arról szól a jelentés, miszerint az ENSZ boldogabb lenne, ha a Katolikus Egyház rapidabb módon irtaná a pedofiljait, de olyanokat is lehet olvasni benne, miszerint az Egyháznak(mármint a katolikus egyháznak) újra kéne gondolnia az elképzeléseit az abortusz, a szexuális jogok, és úgy en block az „emberi szexualitás” terén. Mondja ki a CRC/C/VAT/CO/2 számú dörgedelmes okirat.

Akkor ugorjunk vissza az elejére a történetnek 2014-ből egészen odáig, hogy Teddy Roosevelt unokahúga Eleanor, ama bizonyos Franklin D. Roosevelt felesége és keleti parti haverjai úgy gondoltak, hogy a Freedom House nevű new yorki liberális szervezet alapjainlétre lehet hozni a második világháború után egy olyan szervezetet, amelyik az első világháború után totálisan ineffektívnek bizonyuló Népszövetség helyén és romjain majd frankón garantálja a világbékét.

Nos, azt a történészek is feljegyezték, hogy Franklin D. Roosevelt különösen és feltűnően „naivnak” mutatkozott Sztálinnal szemben a Szövetséges egyezkedések során, így ez utóbbi úgy falhatta fel Közép-Európa keleti felét a szovjet imperializmus jegyében, hogy a jó öreg Winston hiába fogta a fejét. Köszönjük szépen Roosevelt bácsinak, és örüljünk, hogy ma, 2014-ben ő a Being Liberal című lapok, és úgy en block a Világ ideológiai megaszondóinak szerepében tetszelgő, a hatvanas évek kinyúlt pulcsis párizsi értelmiségijeinek megüresedett helyét betöltő, trendirucis-hipster long islandi intellektüellek polókra keményített példaképe. Churchill (akinek portréja meg minden konzervatív háztartás elengedhetetlen faliképe) előre látta, hogy az extravagáns keleti parti ficsúrt Sztálin úgy csavarja az ujja köré, ahogy akarja. Ezt meg is írta emlékirataiban.

Persze Churchill aztán sajnos meghalt, bár jóval később, mint Roosevelt és Sztálin, és nem láthatta azt, hogy a Rooseveltek naiv kis liberális álma a Világbékéről hogyan hullik porba. Jalta igazából ugyanis három alapvető, a második világháborút követő meghatározó ideológiát is leképez: Churchill a konzervatív, Roosevelt a liberális, Sztálin meg a kommunista ideológiát. A történet elején még egyértelműnek látszott, hogy a két angolszász alkotja a szorosabbik szövetséget, és mindketten gyanakvóan néznek a harmadikra, de visszatekintve már látjuk: a jaltai „naivkodás” eredménye az lett, hogy tartósan összebútorozni látszik a liberális és kommunista ideológia.

Az ENSZ ugyanis már akkor eléggé furcsa hely volt, amikor a szovjet pártfőtitkár, Hruscsov cipővel kezdte verni a pulpitust az ötvenes évek végén. De akkoriban azért még el lehetett mondani, hogy a liberálisok eme okos kis agyszüleményének egészen komoly érdemei voltak abban, hogy a diplomácia egy békés szigeteként funkcionáljon a piros gomb megnyomásától másodpercnyire lévő USA és a Szovjetunió közti hidegháború legfeszültebb napjai során. A hatvanas évek második felétől azonban megkezdődött a jaltai kacsingatás és metakommunikálás átfordítása valós penetrációba. A KGB ugyanis a Brezsnyev érában az ENSZ new yorki központját használta arra, hogy az oda küldött szovjet diplomatákon keresztül kiterjedt ipari és politikai kémhálózatot működtessen az Egyesült Államokban. Az olyan hangzatos, szintén ENSZ égisz alatt működő szervezetekről, mint a Világbéke Tanács ma már mindenki tudja, hogy valójában a KGB fedőszervei voltak. Nemes egyszerűséggel. A FEDORA nevű, szintén ENSZ-en keresztül egészen a Fehér Házig érő kapcsolatokkal rendelkező beépített ügynök sikeréről több könyvet is kiadtak Amerikában. A különböző béke és egyéb liberális alapítványokon keresztül pedig a Szovjetunió képes volt arra, hogy súlyos dollármilliókkal támogasson különböző vietnámi háború ellenes, feminista, és radikális politikai szervezeteket, melyek közül pár még a terrorizmustól sem riadt vissza a hetvenes években.

A „világbéke iránti harc szervezete” a Nixon érát követően tehát nem lett más, mint a Szovjetunió „kém-támaszpontja” Amerikában. Ekkor jöttek sorra azok a határoztatok is, melyeknél ama bizonyos kettős mérce már az elején kilógott, mint a lóláb. Miközben az ENSZ BT szinte napi rendszerességgel bocsátott ki elmarasztaló határozatot az amerikai imperializmussal szemben, vagy épp a britekkel szemben, természetesen a Szovjetunió szája íze szerint, addig ugyanezen határozatok sorra elmaradtak, amikor épp a Szovjetunió foglalta el Afganisztánt, vagy Vietnám Kambodzsát. Nem véletlen, hogy a Reagan adminisztráció a nyolcvanas évektől kezdődően magas ívben szarta le az ENSZ aktuális határozatait, és az ENSZ-t, és megszületett az az – egyébként igen kellemetlen – amcsi szokás, hogy úgy háborúzzon, hogy ehhez semmiféle előzetes egyeztetést, vagy információt nem áramoltat az ENSZ felé, hanem pusztán kész tények elé állítja.

Ennek az eredménye meg is lett. Az USA – nagy örömünkre – megnyerte a Hidegháborút, ugyanakkor a Republikánusok meg egy életre összevesztek a keleti parti libbancsokkal, akik addigra már ahhoz is hozzákényelmesedtek, hogy konkrétan egyetemi proffok apanázsai, komplett kiadók, egész szerkesztőségek éldegéljenek az oroszok pénzén. Bizony, ezek azok az idők, amikor a washingtoni illetékesek a Washington Times-t egyszerűen csak Pravda-nad-Potomeku-nak becézgették. Ezzel a tendenciával ment szembe a Reagan-doktrína, hisz látta, hogy a pacifista keleti parti értelmiség a Nixon adminisztráció kicsinálását követően, valójában a saigoni kivonulás fiaskóját szinte kizsarolva valójában ötödik hadoszlopként szabotálja el Amerika törekvéseit az ENSZ-en keresztül, miközben sorozatosan asszisztál a Szovjetunió harmadik világbeli térnyeréséhez, értelmiségének álláspontja meg egyre kevésbé különbözik a Szovjetunió párthatározataiban foglaltaktól.

A nyolcvanas években az Andropov adminisztráció különösen pofátlan volt. Hazánkban kevéssé ismeretes SamanthaSmith, a 10 éves amerikai kislány története 1982-ből, aki levelet írt Jurij Andropovnak, melyben kifejezte, hogy mennyire retteg is ő az atomháborútól. Brezsnyev utóda, a magyar forradalmat leverő Andropov a Pravda hasábjain válaszolt Samathának, majd meghívta a Szovjetunióba, ahol vendégül látták, utaztatták. A kis Samantha pedig hamar a kis amcsi-liberális Shirley Temple szerepében találta magát, hisz Lime Street címmel saját tévésorozatot kapott, amit csak azért nem tudott az ABC csatorna mintegy Reagan-ellenes propagandává fejleszteni, mert a kislány 1985-ben egy repülőgép szerencsétlenségben meghalt szüleivel együtt. A Szovjetunióban elhíresztelték, hogy maga a CIA lőtte le a kis Samanthát, és bélyeget adtak ki a „béke legfiatalabb nagykövetéről”. Mindenesetre Reagan ellenfelei odáig mentek a Samantha Smith sztoriban, hogy az 1984-es választások során Samantha saját politikai műsort kapott a Disney Csatornán, amelyben Reagan politikai ellenfeleit interjúvolta meg.

Az ENSZ pedig mindeközben folyamatosan elmarasztalta Reagant, Theachert, dicsérte a Szovjetuniót a Világbéke előmozdításáért tett érdemeiért, és mint látjuk eközben sem szakadt el saját ősliberális gyökereitől, hisz Eleanor Roosevelt örökén továbbra is a feminizmus, az úgynevezett emberi jogok és egyéb finomságok védelmezőjének szerepében tetszelgett. Aztán jött a rendszerváltás, melyben szintén annyi szerepe volt az ENSZ-nek, hogy meglepetten nézhette, miként zúg el mellette a Világtörténelem. Gyakorlatilag megmaradt egyfajta segélyosztó karitatív szervezetnek, durvább esetekben kádertemetőnek de a nemzetközi mozgástere és hatása mondhatni a nullára redukálódott. Jugoszlávia, Irak, Ruanda, Szudán, Uganda, Timor, Szíria. Felesleges sorolni tovább azon humanitárius katasztrófák sorát, melyben azt tapasztaljuk, hogy az ENSZ visszasüllyedt korábbi Freedom House szintű keleti parti pofázdába, amelyben unatkozó és elhanyagolt feleségek fecserészhetnek a világbékéről, miközben szürcsölgetik a drága koktélokat és nézegetik a pincérsrácok formás… Hagyjuk is inkább…

2014-ben meg most ott tartunk, hogy az ENSZ határozatokat fogalmazgat a Vatikánnal szemben, hogy az miként vessen véget a pedofilbotrányoknak, ami igazából önmagában abszurd viccnek is rossz, hisz minimális történelemtudással azt is simán tudhatjuk, hogy amikor legutóbb egy német szerzetes fogalmazott meg konstruktív kritikát az Egyház visszaéléseivel szemben, és ezt felszögelte egy templom ajtajára, az sem rendítette meg túlzottan a katolikus egyház viszonyát saját doktrínáival szemben. A lutheri reformáció azonban, ha fogalmazhatunk így, komolyabb történelmi esemény volt, mint az ENSZ létrejötte, ama tételek meg kicsit megalapozottabbak még barátok közt is, mint ez a CRC/C/VAT/CO/2 baromság. Gondolja át az egyház saját tanításait. Ez még viccnek is rossz.

Mielőtt tehát felháborodnánk azon, hogy az ENSZ határozatban merészeli bírálni a Vatikánt, legyünk nyugodtak, hogy ez a gittegylet már lassan 40 éve csak azért van a Földön, hogy legyen hova elásni a kínossá vált, kiöregedett politikusokat, és legyen egy olyan, fontosnak látszó szervezet, ahova az amcsi politikusok beejtőernyőzik a szénné csalt és megöregedett feleségeiket. Semmi többről nincs szó. A baj csupán csak az, hogy sajnos még mindig aggasztóan sokan vannak azok közül, akik azt hiszik, hogy az ENSZ valóban egy olyan szervezet, amelyiknek világpolitikai szerepe van, és amelyik ténylegesen képes tenni azért, hogy a Világ egy „szebb és jobb hely legyen”. Az ő naivitásukra azonban biztos nincs orvosság.