Az elmosódott pártlélek

 

 

  

Mikor egy politikus tetteit szemléljük, akkor nehéz elvonatkoztatni attól a (vélt, vagy valós) személytől, aki cselekszik. Érthető, hisz a képviseleti demokrácia azon a bizalmon (is) áll, vagy bukik, amely nemcsak a prédikációnak, hanem a papnak is szól.

Tehát nem mindegy, hogy egy politikus milyen, mint „ember”. (Ha egyáltalán a politikus levezethető ebből a fogalomból…) Hogy van-e saját, erőteljes karaktere, vagy csupán egy másolata valamelyik bevált és eladható politikus típusnak. Másképp mondva: van-e szerethető, hiteles, példaértékű, követhető egyénisége. És ha van, akkor mit mutat meg ebből.

A Jobbik pártelnökének példaképe tagadhatatlanul Orbán Viktor. Ha csak a néppártosodást nézzük, akkor nemcsak a szavak szintjén, hanem a tettekben is kimutatható, hogy Vona tényleg igyekszik mindent úgy tenni, ahogy azt Orbán az első nagy veresége, a 2002-es választások után csinált. Persze a tanítvány mindig meg akarja haladni a mestert, ezért nemcsak utánozza, hanem fel akar nőni hozzá, hogy kihívhassa. De egyre inkább tűnik úgy, hogy Vona hasztalan erőlködik, politikai személyiségfejlődése valahol a „torgyáni mongyonle” és a „gyurcsányi bulvár” között rekedt meg. Szomorú, mert egykor még Csurka is példaképe volt, pedig ő több könyvet írt, mint ahányat Vona elolvasott eddig. (Julius Evola, bármennyiszer is olvasta, továbbra is csak egynek számít)

Vona közelmúltbeli tettei ugyan nagyon hasonlóak Orbán 2002 utáni építkezéséhez, emberi megnyilvánulásai viszont homlokegyenest másképp alakulnak. Kiragadva a politikai szövegkörnyezetből egy elég zavaros sormintát alkotnak. Valami effélét:

Konditerem. Monnyonle! Főzzünk egzotikusat és finomat! Monnyonle! Fodrász, szemöldökszedés. Monnyonle! Segítség, megfigyelnek. Monnyonle! Flört az átévés csajszival. Monnyonle! Itt az új tetkóm… És még egyszer, csak a refrén kedvért: monnyonle!

A Jobbik elnökével, mint emberrel, valami nagyon nincs rendben. Csak nem akar kialakulni a saját, határozott karaktere. Nem tudunk olyat mondani, hogy ez bizony „tipikus vonás” dolog volt! Hasztalan erőlködik, személyes megjelenése – Novák Előd őszinte örömére – úgy mosódik el, akár a Robin Williams körvonala az Agyament Harry című filmben. Hiába piszkálja stábja a ráfokuszáló kamera lencséjét jobbra, vagy balra; hiába állítják fel a Baranyi Tibor-féle tradicionalista ezoterikus hajlamú filozófust a rendezői székből a Simicska-féle profi új producerek – csak nem élesedik az a fránya kép…

Mert mit látunk, ha Vona szerepléseit kiragadjuk az értelmezési környezetből? A parlamenti felszólalásaiban többször szólítja fel Orbánt lemondásra, mint ezt egykor Torgyán tata tette Horngyufa ellenébe. Parlamenten kívül pedig inkább kezd Gyurcsányosodni… Legalábbis a legutóbbi átévés mélyrepülése, a Magánszférában való megjelenése, amely még a legkeményebb jobbikfanokat is kiakasztotta, ezt mutatja.

Paranoiás, üldözési mániában szenved, megrögözött véleménye szerint minden bokorból Orbán kutyái lesnek rá, szeret piacon vásárolni, szokott finomat és egzotikusat főzni, szereti a divatos zenét, a divatos ruhát és így tovább… Jobbik elnöke inkább egy felkapaszkodott, a külvárost csak nemrég a II. kerületre cserélő prolira emlékeztető vonásokat mutat, amit nonfiguratív tetkók formájában még fel is rajzoltat magára. És akkor a szemöldökszedésről meg a többiről ne is beszéljünk. Lendvai Ildivel szólva: nem elég, ha nem vagy buzi, ne is tűnj annak.

(Érdekes, de tanulságos, hogy mit mondott 2008-ban Vona az ATV-ről: „Sok millió ember vágyát mondtam ki október 23-án, amikor arról beszéltem, hogy amikor hatalomra kerülünk, porig romboljuk a Tv2 és az RTL Klub székházát. Nem udvarias taps, hanem gólörömszerű ünneplés fogadta a bejelentést. Igaz, utána kaptam kritikát, hogy nem volt teljes a lista, hiszen azt az ATV-t kihagytam a felsorolásból, amelyik az említett csatornákhoz hasonlóan rendszeresen sárba tiporja nemzeti hagyományainkat, és gúnyt űz a magyarokból. A két nagy kereskedelmi tévé 1997 óta visszaél azzal, hogy sugározhat, amit pedig politikai hírközlésként végeznek, annak semmi köze az objektivitáshoz.”)

A több identitásváltáson, és egy névváltozáson is áteső pártelnökről még tíz év közéleti szereplés után sem lehet elmondani, hogy kialakultak volna egy jól meghatározható személyiség- és karakterjegyei. A kereszténységtől az iszlámon és az ezotérián át az ismét csak a kereszténységig eljutó; az enyhén radikálistól a gárdaalapító még radikálisabb népvezértől a cukisodásig tartó sok-sok kanyar után szétesett, vagy inkább elmosódott a kép. És ez bizony nemhogy egy politikus, de egy középkorú családapa esetében is rettentő kellemetlen! És persze hiteltelen is. De leginkább azért nehéz ügy, mert saját személyiségfejlődésének stációit ráerőlteti egy párt stílusára, valamint a személyi állományára is.

És akkor a pártlélekről mit mondjunk…