Amerikából jöttem, mesterségem címere: hungarofób

Bartus László kikészült. A liberó-náci szellemiségű Amerikai Népszava magyar gyűlölő publicistája minden jel szerint úgy bekattant, mint Michael Douglas az Összeomlás című filmben. Ugyan nem valószínű, hogy a tomboló őrület mögött, egy New Yorkban felszolgált kisméretű hamburgert kellene sejtenünk, de a párhuzam annyiban mindenképpen megállja a helyét, hogy valami komoly kisebbségi komplexus okozza a szerencsétlen sorsú Laci tragédiáját is.

Bartus ugyanis, három év keresztény és magyar gyűlölködés után bejelentette, hogy erre az évre befejezi az írást. Úgy érzi, hogy a magyar ember olyan hülye, hogy semmit sem vesz észre abból, hogy Orbán, a Katolikus egyház segítségével diktatúrát épít. És ahogy írja: „Orbán a Vatikán eszközeként és klasszikus jezsuita ideológia alapján építi a keresztény Magyarországot, miközben ő évszázados receptek és célok alapján már a nemzetközi támadást szervezi az Európai Unió katolikus megszállására.”. (Ebből a mondatból szépen kiolvasható, hogy nemcsak a radikális jobboldalon van nagy divatja a józan észt megszégyenítő összeesküvés-elméleteknek.)

De a szegény, hülye Bartus, egész életében egy „meg nem értett zseninek” képzelte magát. Prófétának, aki a beleszületett, de utóbb megtagadott hazájának „alávaló” népét szapulja – valamiféle zagyva erkölcsi magaslatról. Kezdetben több magyarországi újság hasábjain intézte támadásait, majd most már lassan 12 éve Amerikából exportálja a gyűlöletet. New York valamelyik felhőkarcolójának magaslatáról pofázik bele a magyar közéletbe. Mert a 168 óra hetilap pénzéből ott élheti gyűlölettel teli, boldogtalan életét.

   

De volt ö már minden, csak „akasztott ember” nem. (Pedig de szeretne az is lenni „Orbán diktatúrájában”). Volt szocialista népművelő, alkoholista középiskolai tanár, oknyomozó újságíró. Elvégezte a szociológiát, a filozófiát és tanult teológiát is. Majd „fordított pálfordulással” belépett a Hit Gyülekezetébe, hogy aztán nyolc év után, elhagyva a hittársait, leleplező könyvet írjon róluk is. Mert mindig a gyűlölet mozgatta az életét. Mert gyűlöl ő mindenkit. A töketlen baloldali ellenzéket, a fasiszta Jobbikot, de legfőképp Viktort, a „népnyúzó diktátort”. Csak a nép, „az istenadta nép” nem érti meg őt.

November 26-án, annak rendje és módja szerint el is búcsúzott az olvasóitól. Ahogy fogalmazott az eddigi írásaival kapcsolatban: „én még életemben ilyen értelmetlen munkát nem végeztem. Felőrli a napjaimat, megeszi az életemet ez a website” És persze elege lett abból is, hogy „a nácik moderálásával” telik az élete. Az Amerikai Népszavában elvégzett munkájával kapcsolatban igen sommás ítéletet alkot: „egyetlen betűt is kár volt írni, az egésznek semmi értelme (…) Sajnálok minden percet, amit itt cikkek írásával töltöttem, a többiről már nem is beszélve.” Nos, ebben az egy dologban végre egyetértünk az idegösszeroppanás határán táncoló Lacival. És hogy minden kerek legyen, a cikk végén „Boldog Új Évet” kíván nekünk.

De mire megszoknánk, hogy végre egy mocskolódó örülttel kevesebb, illetve gyűlölködő írásai hiányában tisztább lenne a magyar közbeszéd, két nap sem telik el és úgy nekiugrik a Magyar Nemzet újságíróinak, mint (kis képzavarral élve): „szar a pofonnak”. Vagy éppen fordítva: Bartus búcsúja volt inkább „pofon a szarnak”, mert 48 óra múlva ugyanott folytatta, ahol előzőleg abbahagyta.

A búcsú ellenére ugyanis publikáltakövetkező cikkét is, „Üzenet a pöcegödörbe” címmel. Amely agymenés a végső elmeháborodás orvosi példája. Mert ebben a cikkben, amellett, hogy szokásosan gyűlölködik egy sort (ezúttal a Magyar Nemzet újságíróival szemben, pusztán azért, mert megírták, hogy befejezi az írást – amit tényleg megígért), prófétaként, sőt: megváltóként tünteti fel önmagát. Ráadásul összevissza beszél anyagi helyzetéről és az Amerikában megélt szabadságról is. Anélkül, hogy ítélkeznénk, szegény hülye (vagy beteg – és akkor tényleg szegény!) Bartus László felett, mindenféle kommentár nélkül idéznénk egy-két mondatot, a nagy „comeback”-ből”: „Muszáj Herkulesnek lennem, bár nem szeretnék” – kezdi. Majd a Magyar Nemzet „bértollnokait”  lekurvázza és ezt üzeni nekik:  „Az ugyanis még a szürreális magyar valóságban is egy perverzió, hogy a Fidesz által kitartott  prostituáltak szájukra veszik olyan emberek nevét (és most nemcsak magamról beszélek), akiknek ők a cipőjüket sem pucolhatnák ki.”  „Ti ha még százszor születtek meg, akkor sem közelítitek meg az én szabadságomat, amelyet mindennap átélek. Nyomorult kis férgek vagytok, akik remegtek és reszkettek, hogy a gazdának megfeleljetek. Én ha akarom, holnap elmegyek Key Westre, Floridába, és két hónapig haza sem jövök. Ha akarom, megírom a saját website-omra, hogy most más dolgom van, egy hónapig mással akarok foglalkozni. Ti pedig kinyalhatjátok. Csak álmodozhattok arról, ami nekem a mindennapjaim része. Beülök az új Volkswagen CC kocsimba, és tíz perc múlva a Sohóban iszom a sört.”

Ez lenne a liberális közbeszéd csúcsa? Szerintük inkább egy olyan bomlott elme dührohama, akit kezeltetni kellene. 

És hogy mi ebből a tanúság? Nos, az internet nagy lehetőség a részvételi demokrácia kiszélesítésében. Egy eszköz arra, hogy a nyilvánosságot tágítsuk, hogy az Agorára többeket beengedjünk. Ugyanakkor lehetőség arra is, hogy pszichopata emberek 15 perces hírnévre tegyenek szert. Mintha Andy Warhol próféciája válna valóra a világháló adta lehetőségek által, pedig ő nem az internetre gondolt, amikor azt mondta néhány bogyó LSD bevétele után, hogy „a jövőben mindenki híres lesz egy negyed órára”.  Csak jól kell megválasztani a témát, érezni kell az ingerküszöböt.

Bartus László, az Amerikai Népszava online vezető publicistája, most már több mint „15 perce” lubickol az „ellenzéki újságírás fenegyerekének” szerepében, anélkül, hogy elvtársai elhatárolódnának tőle. Írásai jellemzően magyargyűlöletről tanúskodnak. Ne felejtsük el, ő közölte le annak idején az elmúlt évek legbotrányosabb hungarofób írását is, azt a bizonyos náci gyűlölködést Kertész Ákos tollából. „A magyar genetikusan alattvaló” – írta akkor Kertész és csodálkozott, hogy a lakótelepen, valaki, néhány fröccs után úgy pofán baszta, hogy gyávaságában meg sem állt Kanadáig. Az ominózus cikk alatt nem mellékesen Bartus megjegyezte, hogy „mennyire egyetértünk a leveledben írtakkal.” Mert ő megtehette, hisz Amerikából mondja a magáét. Ott meg a kutya sem figyel rá, senki nem veri ki a fogát, amikor náci stílusban sérteget.

De hát pontosan ez Bartus célja. Legalábbis ez volt, míg az elméje egészségesen működött. Most azonban végleg összeomlott. Írásával átlépte a normalitás határát. A probléma csupán az, hogy a baloldal továbbra sem határolódik el a nyíltan hungarofób megnyilvánulásaitól, miközben üldöz minden más, szélsőjobbról érkező náci beszólást.