A területvédekezés balliberális alapjai

 

 

  

Lassan hetedik éve, hogy a hazai progresszivitás ellenzéki létre kárhoztatván kénytelen látványos akciók keretein belül megvédeni kiemelt értékeit. Dicstelen misszió egy hajdan sokkal többre hivatott nemes eszme utolsó képviselőnek. Mint amikor Erwin Rommel afrikai kalandjai végeztével facölöpökből készült akadályokat veretett német nyugdíjasokkal a normandiai partokon.

Potens balliberális ellenzékünk akkor lenne igazi bajban, ha nekik is hasonló konkrét munkákat kellene végezniük Orbán ellenében. Eddig is gyanítható volt, hogy ez a rengeteg esztéta, filosz, színházrendező és online újságíró kevéssé a „kétkéz” embere, de hogy a hulláinkat lapáttal szeretnék felhányni az IFA-platókra… Ilyesmivel még mi se vádoltuk volna őket. Persze nem lehetetlen. Rengeteg gyakorlás, erősítés, kézügyesség, és talán nem esik le, Botond!

Mindenesetre megnyugtató tény, hogy ezekből az unalmas szócséplésen túl nem kell semmi komolyat kinézni. Nem fognak gyilkos robbanóelegyet keverni meg áramköröket forrasztani az időzítőhöz, szellemi kapacitásukból és bátorságukból kb. annyi telik, hogy saját testeikkel veszik körbe az általuk imádott szentséget.

Vagyis hát leginkább ennyi se, mert vannak pillanatok, amikor inkább mégse veszik.

Emlékezhetünk rá a három évvel ezelőtti túlméretezett hisztéria alkalmával, hogy a mindenre elszánt ellenzékiek maroknyi csoportja milyen elképesztő hévvel kezdett bele az aktív területvédelembe a Megszállási emlékmű építésekor. Szinte már-már úgy nézett ki, hogy ezúttal valóban nem csak a szájuk jár, és csak rajtuk keresztül juthat be a markoló meg a döngölőgép a munkaterületre, de aztán éj leple csak álomra hajtatta Zoltai Andrea és Mécsné Magyar Fruzsina fejét is. Hazamentek a legények, az emlékmű pedig csodák csodájára egyetlen éjszaka alatt felépült, amire csalódott balliberális barátaink éktelen ajvékolásba kezdtek, hogy ez nem ér. Bizony ez van, ha az ellenfeled mégis okosabb meg ügyesebb, de főleg szorgalmasabb nálad!

A Városligetben lehetett javítani!

Nem mondhatjuk, hogy országunk legkiválóbb koponyái ezután nem gondoltak ki valami mást, valami jobbat, hatékonyabbat a Bitó-szalonban. A városligeti woodstock alkalmával legalább most tényleg volt egy kis mag, amelyik télen a nagy hidegben sem ment haza, halálosan összeveszve ezáltal a mégis inkább hazamenő, otthoni meleget jobban kedvelő aktivista résszel.

Meg is lett a jutalmuk, hiszen számtalan garázdaság, kéményre mászás, válltörésnek hazudott, amúgy máshol és máshogy leporcant váll képében végre kaptak valamit az oly áhított közfigyelemből. Ha teljes sikert nem is fog elérni ez a sok kis fa-Wallenberg, és az elhanyagolt susnyás helyére csodálatos múzeumokat is épít majd Miniszterelnök Úr, annyit mindenesetre megcsináltak, hogy kitermelték nekünk G Rast-t, az ország vegán Dopemanjét, aki kétségkívül a tavalyi év egyik legszórakoztatóbb jelensége volt.

Baldrick tervez, Orbán végez.

A hét fő politikai hisztériája érdekes módon ismét előcsalta balliberális embertársaink ösztönös területvédő reakcióját. A fenti két kudarc újraértelmezéseként ezúttal valami igazán nagy, vastag és kemény fába vágtak fejszét (akárcsak Tarlós bárhol Budapest-szerte!). A stratégiai szempontból sokkal jobban védhetőnek tűnő Lukács-szobrot feladva egy teljes belvárosi épülettömböt szeretnének elszeparálni Orbán világától, ami a térképre nézve kicsit túlságosan ambiciózus tervnek ígérkezik a korábbi kudarcok ismeretének tükrében. Persze lehet, hogy csak mi vagyunk túlságosan elbizakodottak, és ezúttal tényleg megfelelő ellensúly képződik majd a nacionalizmus bontógolyóival szemben a Zrínyi utcában.

Mi van, ha most az egyszer tényleg eltökéltek, körbeveszik, kitartanak és győznek? „¡No Pasarán!” címszóval is megállították anno a rohadt nácikat Spanyolországban!