A radikálértelmiségről

Elszarta magát Szörmóksegg, és csatlakozott hozzá Savanyújóska is. Az asszonyt a rendetlenséggel, meg a pecsétes inggel, a liberálist a székely autonómia ügyével lehet seperc alatt felidegesíteni. Csodálkozhatnak persze az ideológia-történetben jártasak, hogy hát egy ilyen liberális ügy, mint az autonómia, mégis hogyan képes ekkora indulatot kiváltani a liberális értelmiségből?

Az autonóm egyén igényét egy königsbergi filozófus fogalmazta meg, aki szerint a felvilágosodás kilábalás az önmagunk okozta kiskorúságból. Cserébe a kuplerájt le se szarta, pedig az minden bizonnyal izgalmasabb, mint egynémely fejtegetése. Érthette ezt az egyénre, ám a liberálisok általános követelése lett az autonómia, a nemzetközi balliberális kánon elsőszámú követelményei közé jegyezte fel. Az egész modern demokrácia elgondolása az „önrendelkezés” fogalmára épít. Akkor mire a háborgás? Ne legyünk bajnaigordonok, hogy pislogunk és nem értjük. Valójában ennek a vadliberális értelmiségnek nem az a kérdés, hogy ideológia-konform-e egy törekvés. Kurva élet, hogy nem kevesen közülük tapsikolnak a baszk szeparatizmus ügyének. A megoldás kulcsa az, hogy a székely autonómia magyar ügy. És minden, ami magyar, arra prüszkölnek, mint ördög a tömjénfüstre, a Szent Korona-tantól a makói hagymáig. Bármilyen felszabadításnak tudnak amúgy örülni, csak legyen jó messze innen, ne érintsen minket, vagy érkezzen külföldről, de akkor érintsen minket. A legutóbbi „felszabadulás”, aminek képesek voltak örülni, 1945 volt.

És ebben semmi meglepő nincs, mert a magyar progresszívek hungarofóbiája genezisük óta velük van. A magyar liberális értelmiségi ugyanis nem báró Eötvös, vagy távolabbról Alexis de Tocqueville követője. A történészek által egyhangúan imádott 19. századi szabadelvűséghez annyi közük van, mint Vona Gábornak a Kőleveshez. A magyar liberális a 20. század eleji radikális baloldalból nőtt ki, onnan szedi a muníciót,  az ilyen feliratú üvegcsét szopták ki az ideológiák nagy spermabankjából és termékenyítették meg lelküket. A polgári radikálisok és a tanácsköztársaság eszmeisége a két anyai emlő. Igaz ez akkor is, ha 1989 után felhígították nyelvezetüket a nyugati balliberalizmussal, de a lényeg továbbra is a magyarfóbia, az agresszió, és az internacionalista lófütty. Emellett bármikor képes nekifutás nélkül aggódni a globális emberiség viszonyai miatt, vagy általában az „emberi jogokért”, csak elég általános és elvont legyen ahhoz, hogy semmi felelőssége ne legyen a dologban.

Mindez még rendben is volna, még ha kicsit idegesítő is. De némelyik nem bírja ki, hogy ne szólaljon meg, ha valami magyar ügyről van szó. És érzékenységét ez utóbbi esetben azonnal feladja. Olyan kéjesen képes románozni az erdmagyart és a székelyt, mintha Goebbels készítene pamfletet a zsidókról. Ezt persze csak szűkebb pátriárkájában hajlandó elővezetni, hisz annyi valóságérzékkel azért rendelkezik, hogy nem egy székelyudvarhelyi talponállóban tartson előadást erről, mert ott úgy szájba vernék, hogy az V. kerületig repülne. Nemzeti ügyeket nem ismer, és nem ismer el. Kinek a székely autonómia, kinek a szomáliai tamponcsere-program. Emberi jogként üvöltve védi az anyaországi ingyenélőket, a határon túli magyarok esetében viszont azon az alapon nem fogadná be őket a magyar politikai közösségbe, hogy nem ide adózik.

Valójában számos olyan balliberális van, aki úgy gondolja, a magyar nép egyenlő egy tucat varacskos disznóval az ólban, akik büdösek, röfögnek, zabálnak, és semmi joguk nincs itt rontani a levegőt a Kárpát-medencében, de csak néhányan közülük hajlandóak ezt nyíltan papírra vetni. Az már elég gond önmagában, hogy szerintük ők pillangó királykisasszonyként kénytelenek ezek a büdös disznók között élni, de mindezt tetézik azzal, hogy fasisztának is tarják ezeket a disznókat. Duplanégylábrossz. Néha ezért eljátsszák a progresszív disznópásztort, de hamar elkezdenek panaszkodni, hogy ezekkel nem lehet bírni, és sárosak-büdösek lesznek csak tőlük. Ezért a liberális értelmiségi elkülönülve él a magyartól, néha azonban műveltségét megcsillogtatva beszámol külföldön arról a borzalmas bűzről, ami megcsapja orrát, amikor feláll a biedermeierből kinyitni az ablakot.

A radikális liberális értelmiségit ismerjük már gyerek-és fiatal korunkból. Ő az állandó okostojás, aki születésétől fogva világpolgárnak tartja magát, és már akkor úgy érzi, mindenki fölött neki van joga ítélni. Nem hajlandó veletek menni piálni, beárul az igazgatónak az öltözői bunyó miatt, viszont akin bosszút akar állni, annak képes megmérgezi a kutyáját, de mindenképp csak sunyin támad, hogy ne lepleződjön le. E kellemes tulajdonságai miatt néha lepofozzátok, ami miatt zsarnoknak, elnyomónak nevez titeket, majd ismét beárul az igazgatónak. A seggberúgások miatt úgy érzi, az egész világ ellene van, és mindebben természetesen neki nincsenek elévülhetetlen érdemei – az ő viselkedése makulátlan. Amikor felnő, minden frusztrációját ráönti a „világra”, ami persze gonosz, és aminek az elpusztításáról ábrándozik. Nem a Hustler magazin miatt pocsékolja a chi energiát, nála a reakciósok hullahegyei okoznak vérbőséget.

Ennek a gondolatkörnek méltó örököse a magyar progresszív baloldal és legkitartóbb képviselői a múlt heti szarházi versenyünk hármas befutói: Kálmán C. György, Ara-Kovács Attila és Niedermüller Péter. De ne higgyük, hogy ők a különcök és a Nagy Székely Menetelést legalább hallgatásukkal támogató baloldaliak hirtelen felfedezték volna maguknak a nemzeti minimumot. Ugyan. Csak tettek egy lépést hátra és várják az ő idejüket, az összefogás győzelmét, amikor a “nekik alanyi jogon járó újrafüggetlenített intézmények” éléről ismét lehet európai értelemben vett husángokkal ütni a büdös, nacionalista magyarikat.