A nagy ráébredések kora lejárt

 

 

  

A Nagy Ráébredések Korát éljük, mert hirtelen mindenki összeszarta magát a Jobbik első egyéni mandátumától. Pedig különösebb félnivalója senkinek nem lehet. A radikális pártok ugyanazokat a köröket futják, mióta polgárjogot nyert az a különös elképzelés, hogy a retardáltaknak is joguk van ott csücsülni a nemzeti törvényhozásokban: indítanak a revansizmussal (mostantól az elmebetegeké a világ, le az ancien régime-el); aztán felismerik, a többséget így sosem szerzik meg; erre finomítják a nyelvezetet; háziasítják a saját utráikat; végül néppártosodnak és megszűnnek radikális pártnak lenni.

Piréz Róbert

Vagy nem a fenti utat követik, megmaradnak radikális protestpártnak és soha nem kerülnek a parlamenti többség közelébe se. Ezt a változatot rendre lekövetik az európai értelemben vett szélsőjobboldali pártok. Hiába próbálnak meg azért ők is egyensúlyozni a radikális mondanivaló és a néppártias mindenkihez-szólás között, a kormányképesség vonalát egyszer nem lépi át egyik nyugati radikális párt se, mivel a választók többségétől idegen az állandó üvöltés. Az osztrák FPÖ Jörg Haider idejében képes volt a Néppárttal együtt kormányt alakítani, s noha ők a Jobbikhoz képest buzeráns SZDSZ-nek számítanak, nem húzták sokáig. De ők legalább eljutottak kisebbik kormánypártként a hatalomig.

A többi nyugati széljobb párt a közelébe nem jut, hiába nyernek néhol és néha egy-egy mandátumot.

A Jobbik most – felhőtlenül örülve az első és igazi egyéni parlamenti mandátumnak (Molnár Oszkáré olyan készzoltános volt 2010-ben) – igazolva látja az elmúlt másfél év cukisodásos, néppártosodásos elmozgását a radikalizmusból. A régivágású nyilaspistákat, az ex-skinhead jobbikosokat Vonagabi rendre átnevelő táborba küldi, a köpködőknek virágot kell vinni, talán ha Szegedi Csanádról ma derülne ki, hogy nagyanyai felmenője izraelita, most ő lenne a párt díszzsidója alelnöki rangban, mutatva ezzel, hogy az antiszemitizmust nemhogy maguk mögött hagyták, már nem is emlékeznek rá, hogy néhány évvel ezelőtt még az ELTE ajtósi utcai kollégiumában a billiárdasztalon énekeltek csontrészegen náci katonai indulókat.

De tegyük fel, hogy a Jobbik tényleg megváltozott, maguk mögött hagyták a cigányellenes jelszavakat, a pattanásos külterületi kamaszgyerekek antiszemitizmusát, az oroszokat se kedvelik jobban ezentúl, mint azokat, akik sosem akartak megszállni és kirabolni minket. Szóval agyilag rendben vannak, lehet rájuk ugyanúgy szavazni, mint a politikai játszótér hagyományos szereplőire. Tegyük fel, de akkor mi van? Az égadta világon semmi. Se félni nem kell tőlük, ugyanolyanok lesznek, mint egy amatőr Fidesz kormányzati tapasztalat nélkül, viszont szavazni se nagyon érdemes rájuk azoknak, akik meg akarták haladni az elmúlthuszonötévet vagy éppen csendőrökkel veretni a cigányokat.

Ha viszont nem változott semmit, csak a külcsínről próbálják eltüntetni a neonáci bőrhibákat, akkor végképpen ne irigyeljük a Jobbiktól ezt az egyetlen egyéni mandátumot. Olyan kellemetlen helyzetbe került ezzel a Vonagabi, hogy három évig egyetlen hibát nem engedhet meg magának, mert azzal odalesz a „többség”, odalesz a néppártosodás, odalesz a kormányzóképesség látszata is. A Jobbik vezetőségének három évig tojáshéjon kell lépdelnie, mindezt úgy, hogy jobbról-balról minden mozdulatukat kiemelt figyelemmel követik, és se a Fidesz, se a „demokratikus ellenzék” nem lesz rest azonnal lecsapni a legkisebb tetoválásra, legapróbb facebookos zsidózásra, legpitiánerebb faszpumpázásra.

Emellett Vona Gábornak szembe kell nézni azzal a problémával is, hogy egyben kell tartani pártjának radikális szárnyát, a kuruc.infón szocializálódott alaptámogatóikat, valamint a 2014 után hozzájuk csapódott örök elégedetleneket, csalódott szocialistákat, a minden miatt tiltakozó felháborodottakat, a permanensen többet érdemlőket. Szóval a “született jobbikosokat” azokkal a teljesen hétköznapi szavazókkal, akik most egy új pártot próbálnának ki azért, hátha végre nálunk is lila lesz a tehén és végre sör folyik a csapból. Nekik szólnak a néppártias szólamok, miattuk kéri ki magának Vona a nyilasozást. Csak éppen ezzel a radikális szárnyat idegeníti el a párt új arculatától, akiket ennek ellenére szintén maga mellett kell tartani, de úgy, hogy pár helyről meg fogják kísérteni őket egy új párt alapításának ötletével. Ugye a politika nem éppen az apácák sportja…

Ilyen apró problémák ellenére kell ezt a mutatványt 3 évig folyamatosan bemutatnia Vona Gábornak, egyetlen egy hiba nélkül.

Amennyiben ez a csoda sikerülne neki, akkor onnantól a miniszterelnökséget is nyugodtan rá lehet bízni, semmi rendkívülit nem fog tenni. Maximum olyan lesz a Jobbik, mint a görögök Szirizája: a kezdeti ügybuzgalom és nagyokat mondás után szorgalmasan fizetik a részleteket és mosolyogva bólogatnak Angela Merkelnek.