A legdurvább kampány

A szakértők, elemzők, politológusok előre megmondták: a mostani lesz az eddigi legdurvább kampány. És tényleg az lett. Bemászás pártszékházba, a miniszterelnök hungarocell fejével való focizás, hamisított videó, transzparens a Lánchídon a címerünk előtt és tudjuk, hogy ez még csak a bemelegítés. A sajtó jobbról és balról is úgy kezeli a kérdést, mintha ez a pártok ügye lenne, a történteknek pedig csak a különböző pártokra és azok népszerűségére lenne hatása. Pedig mindez a mi pénzünkből, a mi bőrünkre, de az ő hasznukra megy. Ezek a húzások, bár nincsenek jó hatással a demokráciára, némelyik megmozdulás egyenesen bumerángeffektussal pont az ellentétest hatást éri el, mégis leginkább bennünket, a választópolgárokat tipornak és aláznak, ráadásul pártállásra való tekintet nélkül. Persze a különböző akciók mögötti píárosok, szakértők, megfejtők és spindoctorok valószínűleg büszkék magukra és elégedetten tartják markukat a megrendelőjük felé a busás fizetségükért, mégis megsértik mindannyiunk tisztességét, a demokráciához való hozzáállásunkat. Eltűntek az elvek, eltűntek a politikai hitvallások, eltűntek a megváltó tervek, eltűntek a társadalmi viták. Maradt a hamisítás, az acsarkodás, a magánélet hánytorgatása. Nem vitatkoznak a pénzünkből ezek a magukat politikusnak mutató lusta pénzvadászok, csak gyalázkodni tudnak. Mint egy külvárosi lepukkant csehó részeg és lumpen művagányai.

Amikor megtörténik az adott „gerilla kampányelem”, a szakértők komoly arccal elemeznek a médiumokban, elhatárolódnak, megvédenek, különböző népszerűségi adatokra hivatkoznak. Pedig az elkövetők az ebédlőasztalunkra szartak. A tiédre, az enyémre, az övére, mindannyiunkéra. Nekünk kéne azt mondani: álljatok már le, ebből nem kérünk. Hiszen ezt tennénk akkor is, ha a templomban, imánk közben valaki egy jó hangosat böfögne, mélyen és gyomorból. Tudom, hogy nem illik ezt gondolnom, pláne leírnom, de egyenesen várom, hogy valaki a fentebb említett gusztustalan kampányelemek elkövetői közül legalább egyet jól pofán verjen az utcán. Hogy végre azok, akik visszaélnek a türelmünkkel, a demokráciába vetett hitünkkel, azok végre megértsék: van egy határ. Igaz, az emberek rég nem jelezték a politika felé, hogy létezik ez a képzeletbeli vonal. Hogy azt gondoljuk a választások, a kampányok igazából értünk vannak, ezért áldozunk rá annyit az adóforintjainkból. Hogy azt gondoljuk, hogy megoldási javaslatokkal, oktatási, egészségügyi, gazdasági tervekkel tessenek bennünket meggyőzni, a jelöltek pedig legyen becsületes, tiszta emberek. Ennek pont az ellenkezőjének vagyunk tanúi. Mindennek a következménye pedig az az egyre szélesebb réteg, mely magasról tesz a politikára. Ami egyenesen a demokrácia ellensége, hiszen mi lennénk az igazi ellenőrző hatalom. Mi a választó polgárok, akik figyeljük a politika alakulását, a különböző érveket és ellenérveket. A kutatások szerint a társadalom fele már kiábrándult. Minden második ember azt gondolja, hogy nem kér ebből a huncutságból. A videóhamisítók és tettestársaik, a zorbánfejjel focizók mind-mind embereket tántorítanak el a demokratikus jogaiknak gyakorlásától, attól, hogy gyermekeik, unokáik sorsa felől felelősséggel döntsenek.

Még várnak az emberek. De előbb-utóbb ráeszmélnek, hogy a leküzdhetetlennek tűnő hétköznapi problémáik igenis összefüggésben állnak az efféle politikai cinizmussal, mohó és primitív haszonleséssel. És akkor járhattok majd mind tucatnyi testőrrel és páncélautón. Pár év múlva pedig csak úgy nézhetitek a Parlament épületét, mint bármelyik turista. Messziről és kívülről.