A jogvédés művészetéről

 

 

  

Vannak az irritálóan nagypofájú, agresszív jogvédők, az újbaloldal, a pszeudóliberális szekta kíméletet nem ismerő komisszárjai vezetésével, a civil-szféra szövevényes, átláthatatlan hálójában, rejtélyes forrásokból fenntartott szervezetek. És van a „fasisztoid”, az „együttérzésre-befogadásra képtelen”, a „fehér-férfi-chauviniste”, az „elnyomó viselkedési formákra hajlamos”, a „gyűlölködő” és „tudatlanságában elhajlott, konformista” társadalom. Előbbiek az utóbbi ellen létrehozott büntető osztagok, a „párt” megtorló alakulatai.

A társadalmon bosszút kell állni, azokért a bűnökért, amiket a múltban elkövetett és azokért is, amiket a jövőben fog elkövetni. Sötét, feltáratlan tudatalattijukban a gyűlölet, a gyilkos megvetés munkál, az ostoba, az önmagát szétvert, útszéli prostiként kiárusító mocskos tömeggel szemben.

Teljesen mindegy milyen motivációkkal traktálják közönségüket, hazudnak.

Magányuknál csak dühük nagyobb. A feladatuk: Auschwitz leleplezése óta fennálló, semmit meg nem oldó, reflexió nélküli bűntudat-hisztéria fenntartása, a nyilvánvaló válság elrejtése az avatlan szemek elől, egy új, de az embertől idegen, nem tetten érhető, nem megragadható morál beágyazásával. Ez az erkölcs már nem fizikálisan kínozza meg, mészárolja le ellenségeit (ahogy a korábbiak tették), hanem azzal pusztít el, hogy megfoszt saját válságunk, személyünk megfogalmazásának lehetőségétől, öntagadásba kényszerít. Sztereotípiává tesz.

Az alapvetően egyéni, válaszképes problémát társadalmi, megoldhatatlan méretűvé duzzasztja. Az új totalitás kényelmes, mert a látszat-egzisztenciának, a posztmodern nyelv relatív viszonytalanságának, a szabadság érzetének nagy teret ad.

Aki felismeri, ellenáll neki, ki akar lépni belőle, az perifériára kerül, megbélyegzetté válik. A sok-sok rázúduló pszichologizáló, vádaskodó jelző áldozata lesz. Ez a védekezési mechanizmus fogja véglegesen felszámolni az (egykor európainak nevezett) civilizáció rom-maradványait.

Az Open Society mítosza hazugság. Válságmélyítő tévelygés, nem pedig megoldás. Ezeknél senki sem kívánja jobban a zártságot, a szűkösséget, az homogenitást, a sterilitást és a könnyen kezelhetőséget. Mindezt az egység nevében, ami ilyenformán egy újabb hazugság. Kertész, így fogalmazta meg, helyesen és igazul: „Ma, amikor az ember társadalmi és metafizikai magánya beteljesedni látszik, valóban nincs többé elszigetelt ember.”

És hiába a realisták, a reakciósok időről-időre való előretörése, a konzervatívok veresége biztosnak látszik.

A jogvédő-Cseka osztagok ugyanúgy büntetik, a meszesgödrök, a testmáglyák, a megsemmisítő táborok felmutatásával, a közvetlen szembesítéssel, a legyilkoltak, az agyonéheztetettek kötelező, tömeges eltemetésével, az embereket, ahogyan a háború után a semmiről, semmit nem tudó németeket, a weimari polgárokat a koncentrációs táborok látványától letaglózott szövetségesek.

Természetesen még sem pont ugyanúgy. Hiszen a táborokba elsőként, szinte látogatóként belépő katonák felelősöket és válaszokat kerestek arra, hogy miként történhetett meg mindez, a nagyvárosok, ipari területek közvetlen szomszédságában. Naivak voltak. Nem tudtak semmit. A mi liberálisaink ösztönösen használják föl a tények-valóság tengely posztmodern viszonytalanságában a társadalompusztító potenciált (sztálinista mintára). Pontosan tudják, hogy az iszonytató látvány, a botrány csak ürügy, lehetőség arra, hogy foglyul ejtsék és a maguk képére formálják a társadalmat.

Éppen ezért érdekük, hogy megközelíthetetlen, feloldhatatlan szinten tartsák a problémát, senki ne tudjon róla többet, mint amennyit illik. Hogy megmaradjon az őket igazoló illúzió: az ember eredendően jó, az elnyomó társadalom rontja meg, ami alól fel kell szabadítani.

Újabb hazugságok.

Mindez a dühödt, ocsmányul bayerzsoltos gondolatmenet, úgy jutott eszembe (részleteit egy következő bejegyzésben kifejtem), hogy az Amnesty International és a Helsinki Bizottság két remekbeszabott programot is meghirdetett az elmúlt napokban. Az első: a „Menekülj okosan” c. (az előadás eredeti címe: MigrAction, ami ugye egy szellemesnek nem mondható szójáték, ill. szóvicc, kinek hogy’) futó ún. „színházi társasjáték”, amiről az Index és a HVG egyenesen szuperlatívuszokban ad tudósítást (nem kritikát).

A hiánypótló event leírásában azt írják: „Az alkotók célja, hogy a játékon keresztül alapvető emberi jogi dilemmák átgondolására bírják a közönséget. Ezek a döntési helyzetek a játékban a menekültek sorsához kapcsolódnak, de sokkal általánosabb kérdéseket vetnek fel a demokrácia vagy a diktatúra működése, az önbíráskodás vagy a szolidaritás, a tolerancia és a befogadás vagy éppen a kirekesztés kapcsán.”

Oh, ez aztán’ a szarvihar!

Az „előadás” részletezésével nem untatnám az olvasót, de annyit azért megemlítenék, hogy az összes szokványos elem megtalálható benne a jogvédő-érvpatternekből (van tehát jóarc’, magyarul beszélő, feltápolt valódimenekült, és a fagyos ráció, a megkérdőjelezhetetlen empíria képviselőnője’, a migrációszinkretista-beavatott Iván Júlia, aki egyszerűen mindent jobban tud). És egy raklapnyi drámapedagógiai közhely.

A sorok közül kiolvasható cél baromság, hiszen megint csak társadalmivá, idegenné, virtuálissá züllesztett problémákkal kerülünk szembe. Szobahőmérsékleten elrelativizálgatunk egy órát.

Vagyis azon túl, hogy semmivel sem kerülünk közelebb a szenvedés, a szenvedők valóságához (hogy is kerülhetnénk?); valójában a „közösségi performance” egyetlen célt szolgál: alkalmazni és később, egy esetleges vitahelyzetben visszaöklendezni a fentebb említett pszeudómorál szabályait.

„Légy befogadó, nyitott… szeress! Itt új világ épül!” (etc.)

A közismert doublethink-newspeak bullshitszlogeneket. Aki volt már valaha (sajnos elég kevesen) valódi színházi keretek között lezajló történés közelében az tudja, hogy ez csak felhabosított lószar, elvegyítve a társadalomépítő-szocióérzékeny picsogással. De nem baj, Gyuribá’ legalább a fűtést fizeti.

A libnyaf-hisztérika kezei alatt a művészet, a színház, ami egykor az ethosz, a jelenlét visszaszerzésért tett hősies kísérlet tere volt, a „bosszú művészetévé” aljasul (ezért hamis, életidegen az összes píszí-dogmatikából működő „alkotás”).

A második: az Amnesty által a „Felejthetetlen élményben lesz részed. #IWelcome” szövegezéssel megfuttatott „Néztél már egy ismeretlen ember szemébe 4 percig?” performance, amiről egyértelműen az „Egy maroknyi dollárért” utolsó párbajjelenete jut eszembe, de ott a „szemezés” némely rosszarcú illető halálával végződött (igaz, ők legalább futólag ismerték egymást). És, még csodálkozom, hogy napról-napra nehezebb elfogadni a valóságot, hogy ez a létező világok legjobbika, sőt lényegében: az egyetlen létező?