Választani akarok

Itt van a február és még mindig nem tudunk igazán semmit a pártok programjáról, elképzelésekről, helyzetértékelésről, valóságfölmérésről. Volt viszont legalább három óriási öngól is, kötél a nyakba és 240 milla az egyik, a zsebből hirtelen kivarázsolt 6.000 milliárd eurós paksi beruházás a másik oldalon.

A jelenlegi kampány nem hasonlít választásra, sokkal inkább Oscar-díj átadásra. Mikroszkópos kábáréra’, ahol a politikai pártok négy éves tragikomédiákat adnak elő, adakoznak és elvesznek, elbuknak és föltámadnak. A négy év végeztével pedig a Fábry-showban egymás mellett üldögélve elmondják a másikról, hogy az egy mekkora balfasz. A szavazó meg értékelheti a színészi teljesítményt. Kénytelen tényként elfogadni, hogy csak a rossz, és az azért nem is olyan rossz között választhat, és csöndesen belenyugszik az új rendező személyébe. A történtekre való ráhatása pedig kimerül Bobby visszakövetelésére a sorozatba.

A kormányprogramok ismertetése(mert különben minden valószínűség szerint vannak olyanok), az éjfél utánra időzített kulturális műsorok és művészfilmek szintjére helyeződött. Aki valamit is érteni szeretne, aki tudatos választópolgárként akar viselkedni, nagyon kell erőlködnie hozzá. Érvek és ellenérvek helyett a bulvármédiából ismert háromszavas lózungokat kapunk az arcunkba, amelyek az alany-állítmány-tárgy szintjén kommunikálnak velünk.

Hát tessék behelyettesíteni.

Ez a kampány eddig egyedül a kormánykerék forgatójának személye, és nem az irány meghatározásáról szól. Ebben az országban ugyanis jelenleg, legalábbis politikai közbeszédünk sugalmazása alapján, csak a jelen végtelenített intrikái zajlanak.

Nem látjuk milyen jövőt szán kormányzó elitünk Magyarországnak. Miközben szabadságharcaikat vívják – ki az EU ellenében, ki miellenünk, akik hülyék vagyunk és nem értjük, amikor a fincsit csinálják nekünk – valahogy a saját jövőnk eltávolodik tőlünk. Ez az ország, mintha folytonos válságban volna, de az anyagiak mellett ez egyre inkább lelkiismereti tusakodásnak is tűnik. És ezt az állapotot politikai közéletünknek, és az értelmiségieknek, megmondóknak köszönhetjük, akik a pénzükért folyton a keserű múltra, meg a nehézsorsú jelenre koncentrálnak, és ezzel ügyesen elterelik a figyelmet arról, hogy ez tulajdonképpen egy választás, és a jövőről szól.

Nincsenek kimondva a mindenkit érdeklő kérdések. Például, hogy ki fog itthon dolgozni, amikor a Ratkós-korszak szülöttei nyugdíjba mennek? Hogy hogyan lehet a fiatalokat itthon tartani és szaporodásra bírni őket? Hogy mi lesz a különös éghajlati változásokat produkáló, különben bő vizeink ellenére aszályos Magyarországgal? Hogy hogyan oldjuk meg a cigányság problémáit, amelyekre az egyetlen választ az országnak egyelőre a Magyar Gárda hozta? Hogy mi lesz az elnéptelenedő, elszegényedő vidék sorsa? Hogy hogyan fogunk a saját lábunkra állni?

És akkor ezek helyett most arról beszélünk, hogy legyeneszobor, vagy nelegyeneszobor, meg hamisításehafölhangosítomamitnemishangosítottamföl… Ez a nem az, ami fontos, ez szánalmas.

Ettől a ránk erőltetett állapottól úgy szabadulhatunk meg, ha állampolgárként, magánemberként, teszünk valamit. A politizálás, a politikai élet nyomon követése pótcselekvéssé válik. A cselekvés hiányává. Ahogyan a szappanoperák bámulása a családi élet hiányává. Ebben az agóniában a polgárnak kell tennie valamit, hogy látszódjon, hogy van. Mindegy mit, csak tegyen valamit a beszéd helyett. Lépnünk kell, hogy érzékelhessük és alakíthassuk az ország belső életét, megszabhassuk annak irányait, és hogy a politikusok kövessék és figyelmezzék ezeket az irányokat.

Képesek kell legyünk egyes ügyekért a hovatartozásunkon felülemelkedve közösen lépni, tenni, hacsak ideig-óráig is, de összefogni. Lelkiismereti kérdés ez, nem állampolgári kötelesség, különben a tett hiánya, a tehetetlenség börtöne felőröl bennünket. És ugyanúgy politikusainktól is elvárjuk, hogy bizonyos, a jövőnket és a múltunkat illető kérdésekben meg tudjanak egyezni. Megnyugtató lenne a tudat, hogy ha a közös képviselő le is cserélődik időközben, a tető attól még föl lesz újítva.

A cselekvés annyi, mint értésre adni, hogy van jogom és beleszólásom a körülöttem zajló eseményekre. Hogy demokrácia van, és ez egyet jelent azzal, hogy mindenkinek számít a véleménye. Cselekedni pedig csak apró dolgokat kell. Közösen takarítani, felújítani, ültetni, megnézni, megfőzni és megenni, meggyászolni, megátkozni, megmenteni. Belakni. Dönteni. Nem szavazni. Választani.