Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
Jó, hát ismerjük el: nem is akartunk mi foglalkozni ezzel a kreténnel. Igazából, ha Fodorgabi nem szólalt volna meg, akkor el is feledkezünk róla, elvégre egy felnőtt embernek van jobb dolga is, mint hogy szakállas nőkön hőbörögjön. Példának okáért nem szakállas nőkkel közelebbi ismertséget kialakítani valahol a belvárosi éjszakában. Csak hát a Fodorgabi megszólalt.
„Liberálisként értetlenül állók Conchita Wurst győzelme körüli felháborodás előtt. A vitának kizárólag a teljesítményről kellene folynia.”
Az nem meglepő, ha valami előtt Fodorgabi értetlenül áll. Mint a hazai liberalizmus egyetlen képviselője, ő maga az értetlenség egy személyben. De akkor nézzük meg mi is az a teljesítmény, amiről Gabika ábrándozott.
Szóval a Puncivirsli megnyerte. Sógor(nőnk?) diadala a Facebookon elsöprő, és valóban úgy tűnik hirtelen, mintha ez a vinnyogós fos eurovízió lenne is valami azon túl, hogy a hidegháború utáni nyűglődést azzal sikerült feloldani, hogy az európai LMBT lobbi kedvenc gombnyomkodós műsora legyen.
Ezen a dolgon fennakadni kár is lenne, hisz a kérdések sora ott kezdődik, hogy ki néz egyáltalán Eurovíziót? Senki kb. azokon a kedves meleg cimborákon kívül,akik szeretik a seggrázós diszkófankit meg a nagyívűen nyálas, romantikus szarokat. Nos, ők nézik, és mint láttuk szavaznak is, így valahol várható volt a diadal, hisz ez az Eurovízió az az Eurovízió, ahol 1998-ban Dana International személyében már a kilencvenes évek végén is a legmelegebb énekesnőférfi kapta a díjat, köszönhetően a meleglobbi erejének. Dana egy nővé operált jemeni zsidó srác volt, aki Izraelt képviselte a fesztiválon. És akkor itt kezdődik az, ami ízléstől és vérmérséklettől függően akasztja ki Európa népességének elég meghatározó részét.
Mert ugye az ember a mindennapi életét amikor éldegéli, akkor nem szokott buzizni – hacsak épp nem a turhakommandó tagja a Gyurcsány vagy a Gaudi féle B-középben. Ott megesik, hogy akár egy „köcsög Orbán” vagy „buzi liberálisok” szókapcsolat részeként kicsusszanjon a homofób szög a zsákból. De alapvetően még a meleg büszkeség napján, és ezeken az eseményeken is többnyire indifferens marad az ember ezekben a kérdésekben. Jól nevelten elkerüli a hasonló eseményeket, és meghagyja amolyan liberális játszótérnek a témát, ahol lehet puffogtatni a frázisokat, ez esetben a „homofób” fogalmatlan baromságát, hisz még ha utálja is az ember a melegeket (miért tenné?) az egész biztos, hogy nem fél tőlük. Mindegy.
Mondhatjuk tehát azt, ami amúgy tény: az Eurovíziós dalfesztivál jelentősége igazán a hidegháború idején volt nagy, amikor ez volt talán az egyetlen olyan szelep, ahol a Vasfüggöny két felének tánczenészei találkozhattak, meghallgathatták egymás nótáit stb. Mondjuk miután kezdetektől a „sanzonénekesek” találkozója volt, így műfaji szempontból kifejezetten konzervatív műsornak számított, amin csak erősített, hogy a szavazás és az egész hacacáré nemzetekre bontva történt és történik. Így mindig volt egy kis országimázs része a dolognak. És – mint mindig – most is lehetünk büszkék magunkra, mert bár Kállay Saunders András, egyébiránt meghatározó szakmai körök által magasra értékelt nótájával „minden idők” (újabb túlzás) második legjobb eredményét érte el a hitgyülis dalnok Bayer Friderika után. Az már csak hab a tortán, hogy Conchita számát is Magyarországon rögzítették magyar zenészekkel, a mögötte ügyködő stáb jórészt magyar.
És ha belegondolunk pár évvel ezelőtt már nyert magyar Eurovíziót, hisz a németeket 2010-ben képviselő, egyéb iránt tündéri Lena maga is félig magyar: anyukája Hanna Karatsony von Hodos, azaz Lena kb. pont annyira magyar, mint Kállay-Saunders András, viszont az ország, amit megjelenít egy hangyányival nagyobb. Visszatérve azonban az Eurovízióhoz: a rendszerváltás után a műsor egyértelmű hanyatlásnak indult, jelentőségéből sokat vesztett, és talán ez volt az a pillanat, amikor a meleg zenei körök rámoccantak a franchise-ra. Valljuk be, egyre durvábban érződött és érződik, hogy a dalverseny túlnyomó többsége a meleg zenei ízlésről szól: vagy ilyen kései diszkó-utánérzés, mint idén az izlandi versenydal, vagy amolyan nagyívű James Bondos – Celine Dionos epikus-romantikus valami, amitől megindulnak a könnycsatornák.
Látható, hogy a mi Conchitánk már régen nem nemzetet reprezentál, a dolog vajmi kevéssé szól arról, hogy ki melyik országból érkezik, bár a franchise egyfajta örökségeként még lengetnek zászlókat, meg van egy ilyen világifjúsági találkozó szintjét megütő, és valóban a hidegháborút idéző népek együtt barátságban atmoszféra. A verseny 2014-ben azonban minden jobboldalinak intő jel, főleg annak fényében, hogy közelednek az EU-s választások. És immár nem csupán a jobboldalon megy a hőbörgés, hogy „de hát ez meg mi, ami itt folyik?”, hanem a mérsékeltebb baloldaliak is felkapták a fejüket a szakállas nőre.
Mert szép sunyiban az történt az Eurovízióval, ami már elkezdődött az Európa Parlamenttel is. Adott ugyanis egy intézmény, egy nemzetközi szervezet, esetünkben ez az európai tévék és akármik szövetsége valahol Svájcban. Egy darabig valóban igyekszik is azt csinálni, amit az alapító okiratában leírtak, és egy ilyen össznépi dalversenyt működtetni. De eltelik 40 év, és a dolog akarva akaratlanul is kifullad. A nép, a nézők tömege konkrétan leszokik arról, hogy nézze, és pláne arról, hogy szavazzon, és az Eurovíziós Dalfesztivál helyett inkább nézi a Halálos Fegyver random ismétlését valamelyik csatornán, mert eleve minek hallgassuk, ha a dalok ilyen „nyálas szarok” alapvetően. És hát ki nézi tovább? Ki nyomkodja a gombokat? Ki megy el ebbe munkát és fáradtságot ölni? Akinek fontos ama 15 perc hírnév, és aki számára nem az éneklés, a nemz
etének hírbe hozása az elsődleges, hanem az egyszerű exhibicionizmus, illetve saját LMBT lobbija politikai erejének a megmutatása.
Mert Conchita már más matekot használ, és a célja is más, mint azoknak, akik némileg lemaradva a történelemben, még holmi lengyel-magyar barátságban bíznak, vagy a történelmi kötelékek szavazatokban megnyilvánuló számait nézik. A dolog arról szól ugyanis, hogy fel lehet mérni, hogy mennyire szervezett és egységes a hétköznapokban törpe kisebbségként jelenlévő melegek közössége. Képesek-e országonként megszervezni magukat arra, hogy tömegesen és szervezetten szavazzanak, és van-e olyan előadó, aki képes őket a lehető legegyértelműbben megjeleníteni. És ki, pontosabban mi lenne erősebb üzenet a „szakállas transzneműnél” aki – mint azt láttuk – élete meghatározó részében szakállas se volt, és még csak nem is transznemű, egyszerű transzvesztita, aki ezt is csak az utóbbi években csinálja azért, hogy egyébiránt elég halovány hangocskáját és ócska dalait eladja.
De Conchita üzenetet hordoz: azt a bizonyos ultraliberálisat, ami egyfajta új szélsőbaloldali eszmeként növöget a Hidegháború után üresen maradó politikai térben 20 éve. Az utóbbi évek legpolitikusabb Eurovíziója volt ez: az orosz számot követő folyamatos búúúzás és füttyögés egyértelműen Putyinnak szólt, míg az Európai Zöld Párt instant megjelenő plakátja, melyen Conchitával buzdítanak szavazásra azt mutatja, hogy ezeket az „sms-energiákat” akarják átvezetni az EU parlamenti választásra, ami a politikai eurovízió: a kutyát nem érdekli, és mivel alacsony a részvétel (nézettség) meglepően magas eredményeket lehet elérni rajta kellő szervezettséggel. Mindenesetre Conchita szerint „megállíthatatlanok vagyunk”. Így többes számban. Ők. Mi. És valószínű nem a Habsburg restaurációra gondolt, amikor ezt mondta.
Szóval, Gabi! Hol van itt a teljesítmény?
