Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
A Toronyház szerkesztősége egyik népcsoport kollektív jogát sem vitatja, hogy saját holokauszttal, pontosabban népirtással gazdagítsa önnön történelmét, ugyanakkor mintegy peremfeltételként nem árt, ha némi igazság is van benne.
A Holokausztnak voltak cigány áldozatai, viszont magyari roma holokauszt nem volt. Ezt nem mint a Yad Vashem Intézetre jellemző exkluzivista történelmi iskola hívei mondjuk, hanem mint tényekhez rigorózusan ragaszkodó köcsögök. Mint minden bűncselekménynél, a népirtásoknál is kell a szándék a tényállás megállapításához, a cigányokat érintő akciók pedig sosem irányultak a cigányságnak, mint népcsoportnak a teljes fizikai megsemmisítésére. Ez vitathatatlan, noha van szándék ilyen-olyan birodalmi vagy belügyminiszteri parancsok kreatív értelmezése után ezt máshogyan láttatni, de a mainstream történetírásba ez azonban – szerencsére – még nem szivárgott le.
A saját magukat örökös cigányszakértőnek tekintő másodvonalas, megélhetési értelmisik, élükön a Roma Sajtóközpont megszervező Bernáth Gáborral és Bársony Jánossal, erről nyilván máshogyan vélekednek, de ennek pusztán egyetlen oka van, a pénz. Ha sikerül elérniük, hogy elfogadott, közismert tényé, oktatási anyaggá szelidüljenek a magyar „cigány holokauszt” javarészt kitalált történetei, akkor jöhet a kollektív kárpótlás (belőle nekik le a jutalék), az életük végéig szóló kurátori megbízás az emlékmúzeumban, előadások, a tankönyvek társzerzői díjazásai. A megszokott habzsidőzsi, amit eddig a különböző EU-s, pántlikázott pénzekből szívtak le, melyekből megvalósulást vizsgáló hatástanulmányok szerint 5-7 százalék jutott el a célcsoporthoz, a többi el lett szakértve.
Mennyire meglepő, hogy ezekből az álszakértőkből szinte egy se cigány? És mennyire meglepő, hogy ilyen-olyan módon szinte mindenki rokona a másiknak?
„A Hitler jött mindig, ott járkált a táborba azzal a nagy csizmájával. Nagy, magas ember volt, a Himmler meg olyan alacsonyabb volt. Minden este jöttek, és nézték, hogy még hányan voltunk ott. Majdnem minden éjszaka ott jártak, nézték,hogy mennyien vagyunk még. A tábor körül jártak. Az asszonyok felismerték, és mondták, hogy ők azok.”
(részlet a Roma Sajtóközpont által összeállított „visszaemlékezésekből”)
Hogy mennyire jól végzik a munkájukat ezek a szakértők, azt kiválóan mutatja, hogy az integrációra jutó, szinte végtelen uniós pénz ellenére a folyamatosan szélesedik a szakadék a cigányság és a magyarság között, nemhogy felzárkózást, inkább a lemaradást segítették elő a rendszerváltozás óta eltelt 24 évben. Kineveltek egy őket igazoló, őket istenítő cigány értelmiségi generációt élükön a Bernáth-ex Mohácsi Viktóriával és a Bársony-feleség Daróczi Ágnessel, közben évről évre gyártották a színes-szagos integrációs modulokat mindenféle pedagógiai és társadalomtudományos ismeret nélkül, és ennyi.
És most megint ők mondják meg merre hány méter. Hogy miről mit szabad gondolni és mondani. Az ő tanulmányukra hivatkozva jelenti fel a DK Balog Zoltánt, mert azt merte mondani, hogy Magyarországról nem hurcoltak el cigányokat megsemmisítő táborokba. Tényleg nem, habár azért Ausztriába se véletlenül kerültek…
“Másnap állítólag Hitler kapott egy táviratot, hogy amennyiben a Komáromi bunkerokból nem távoztatja el a cigányokat, porrá verik egész Németországot.”
(részlet a Roma Sajtóközpont által összeállított „visszaemlékezésekből”)
Magyarországon a második világháborút megelőzően egyáltalán nem létezett cigány-gyűlölet. Az állam, a hatalom meg konkrétan leszarta őket. A cigánysággal szembeni, a többségi magyar társadalomban manapság intenzíven jelen lévő averzióknak egyszerűen nincs a világháború vagy az azt megelőző időkre datálható előzménye. Sőt, integrálni se nagyon kellett volna őket egy organikus és nem forradalmi (kommunista-iparosító) társadalomfejlődés esetén, mivel a vidéki cigányságnak fontos szerepe volt a falvak életében.
A rendszerváltozás után eszmélő, a cigányságtól karriert és megélhetést váró értelmiség tudatlanságból vagy számításból egyszerűen párhuzamba állította a cigányság és a zsidóság „nem szeretik őket a magyarik” élményét, és kitalálták nekik az örökös üldöztetés paradigmáját, amire hivatkozva aztán megkíséreltek néhány csekket beváltani az osztrákoknál és a németeknél. 10 megyében, több száz vádlottal zárult ez a kísérlet, de ennek ellenére, az igénylésekhez tucatszámra készített, hamis tanúvallomásokat mai napig mintegy oral historyként keringetik a közéletben. Most éppen Balog Zoltánnak ajánlottak egy gyűjteményt belőle, hátha okosabb lesz tőle.
A világháború alatt a cigányságot ugyanúgy besorozták a hadseregbe, mint bárki mást, a nyilas hatalomátvételig gyakorlatilag egyetlen egy adminisztratív intézkedés nem sújtotta őket. Persze, a nagy csendőrrazziák során, ahol elsősorban katonaszökevényekre vadásztak, néha horogra került egy-egy papírokkal nem rendelkező cigány, de őket sem a származásuk, hanem a korban divatos totális államfelfogásba nem illeszkedő szabados életvitelük miatt internálták. Mert ugye egy totális államban milyen dolog bejelentés és ispáni engedély nélkül átmenni kést élezni egy szomszéd megyébe…
A nyilas hatalomátvétel, de inkább a front megjelenése jelentett éles cezúrát a magyar cigányság életébe, 44 második felétől, a Székesfehérvár bevétele-visszavétele során néhány cigány muszkavezetés gyanújába került. Őket a helyszínen agyon is lőtték, és onnantól a legszegényebb, a társadalom peremén élő cigányok megbízhatatlan elemeknek számítottak, és nekikezdtek a frontvonal mögötti kitelepítésüknek. A Dunántúli megyékre volt ez csak érvényes, hiszen a világháború utolsó szakaszában már csak itt létezett nyomokban magyar közigazgatás. Innen vitték először a komáromi gyűjtőtáborba, majd onnan a munkaképeseket kényszermunkára Ausztriába a „keleti fal” erődítményrendszerének kiépítésére.
Mivel a magyar állam szíveskedett ezeket a cigány munkaszázadokat kölcsönadni Németországnak, így Balog Zoltán valóban jogosan mondta, hogy hát tőlünk nem deportáltak senkit, csak hát kényszermunkára kölcsönadni sem kifejezetten elegáns dolog százakat, ezreket. A sorsukról innentől nem lehet sokat tudni, de ismerve a munkaszázadok történetét, tőlük a sérültek, a szökni próbálók, vagy akiknek hülyén állt a füle a német tiszt szerint, azok simán kerülhettek megsemmisítő táborokba, ugyanakkor semmiképpen nem lehet ezt tervszerű népirtásnak nevezni.
Egyéni tragikus sorsok, nem véletlenül nem ad a német állam kollektív kárpótlást a „roma holokauszt” áldozatainak, csak egyéni kártérítést.
Karsai László, aki a téma egyetlen olyan szakértője, aki a történelemkutatás formai követelményeit betartva tesz megállapításokat, ezer körülire teszi a Holokauszt roma áldozatainak számát, a többi számháborúzó ennél jóval többre, viszont semmiféle tényanyaggal nem támasztják ezt alá. Ezer halott is pont ezerrel több, mint amennyi megengedhető lenne, viszont frontkatonaként jóval több cigány vesztette életét hazája, Magyarország védelmében.
Nekik kellene inkább szobrot állítani és emléknapot szervezni.
