Az orosz-ukrán konfliktus margójára

 

 

  

Régen minden jobb volt, de az is lehet, hogy egyszerűen kevesebb hülye jött szembe a nap minden percében. Ahogy bonyolódik az életünk, válságok és kihívások követik egymást világszerte, újabban pedig Európába is visszatért a háború valósága, kezd bizonyítást nyerni, hogy az ember szabadságvágyánál csak az ostobasága nagyobb.

Felülünk a kifacsarodott és kibelezett közgondolkodás hülyeségvasútjára és egymásra licitálva terrorizáljuk egymást érzelmileg olyan körülményekre vonatkozó állásfoglalással, amelyekhez semmi közünk, de ha sokáig erőltetjük, annyira legalábbis bevonódhatunk, hogy mi is szopóágra kerüljünk. És igen, a fenti moralizálás alatt JELENLEG az orosz-ukrán háború megítélését értem. De mielőtt bárki elfogultsággal vádolna a témában, nem kell aggódni, mert ha éppen nem az Ukrajnában zajló borzalmak kapcsán kellene visszaböfögni a nemzetközi liberális fősodor állásfoglalását, akkor lenne nekünk LMBTQ-problémánk. Azon lamentálhatnánk, hogy a melegek nem házasodhatnak Magyarországon, és nem fogadhatnak örökbe gyereket. De, hogy tetézzük a bajt, ez a gusztustalan magyar állam még azt sem engedi a férfiaknak, hogy szüljenek. No, de térjünk vissza az orosz-ukrán konfliktushoz, ami egy csapásra megoldotta az világban sínylődő LMBTQ-emberek életét, hiszen a háború kitörése óta „méltatlanul” keveset hallunk róluk. Személy szerint az előzmények fényében kissé hiányolom eme „kirekesztett” társadalmi csoport kapálózását, hogy az ukrán idegenlégióhoz csatlakozva LMBTQ-kommandóként harcoljanak a csúnya, gonosz Vlagyimir Putyin csapatai ellen. Csakhogy most minden gender-őrült hallgat. Hová tűntek a melegek kiemelt jogai a háborúban való részvételhez? Hová tűntek a harcos jogvédők, akiknek tavaly Afganisztánban is az volt az egyik legnagyobb problémájuk a tálib hatalomátvétel után, hogy nem lesz támogatottsága a népzene művelésének az arab országban. A Tom Lantos Intézet dilemmájára gondolok, amely az USA és szövetségesei kivonulása után pofátlan módon népzenészek támogatására gyűjtött pénzt egy humanitárius katasztrófa közepén álló országban.

Térjünk vissza a jelenbe és Közép-Európába! Merthogy mi, magyarok bizony ide tartozunk, több mint ezeregyszáz év vagyunk szerves része ennek az olykor siralmas és búval baszott, máskor pedig csodálatos és reményteli miliőnek. Nagyhatalmi érdekszférák ütközőterében élünk, és be kell látnunk, hogy a visegrádi országok egysége nélkül egész egyszerűen láthatatlanok lennénk. Érdemes felidézni, ahogy az ukrajnai tudósítások egyikeként egy francia csatorna hazánkat Románia részeként szemléltette a térképen, a CNN pedig egyik adásában nemes egyszerűséggel „Ukrajna” felirattal látott el bennünket. Mégis állandóan elhisszük, hogy a Nyugatról érkező ukázok a mi érdekeinket szolgálják, hogy tényleg nekünk akarnak jót, hiszen annyira jól ismernek minket, pedig még a Google korában sem képesek beazonosítani az országunkat.

Sebaj. Mi tudjuk nagyon jól, hogy hol élünk és kik vagyunk. Azzal is tisztában vagyunk, hogy sem Románia, sem Ukrajna részei nem vagyunk, ellenben mindkét ország gazdagodott a történelmi Magyarország területeivel és állampolgáraival. Ettől függetlenül a határok elég konkrétan jelzik, hogy melyik ország hol kezdődik és hol ér véget, tehát egy adott állam és egy adott másik állam között dúló fegyveres konfliktusnak hol van a földrajzi kezdete és vége. Magyarország éppen kiesik ebből a zónából és nagyon jól van ez így. Ami azonban nincsen rendjén, hogy miközben eleget teszünk a nemzetközi szabályozásban vállalt kötelezettségünknek és humanitárius segítséget nyújtunk a háború elől a közvetlen szomszédunkból menekülő embereknek, hogy humanitárius szállítmányokat juttatunk el az Ukrajnában maradt civileknek, valamiért mégis olyan nyomás nehezedik ránk, hogy nekünk bizony fegyverrel, katonával támogatnunk kellene az ukránok háborúját. Pénzt és erőforrást kellene feccölnünk abba, hogy még több életet oltsanak ki a fegyverek, és egy olyan elhúzódó konfliktus alakuljon ki a szomszédunkban, amely évtizedekre gödörbe taszíthat mindannyiunkat. Mert ha nem is sodródunk bele a fegyveres harcokba, az elhúzódó háború miatt lepadlózik a kereskedelem és megroppan a gazdaság. Nemcsak nálunk, hanem egész Európában. És hogy ki fog mindezen nyerészkedni? Egyértelműen azok, akiket szokás szerint „egy egész óceán választja el a problémáktól”.

Mégis minden nap meg kell hallgatunk Európa újdonsült vezetőjét, Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt, hogy bizony mekkora szarházik vagyunk mi magyarok, amiért nem adunk nekik fegyvert. Minden nap megy a lamentálás uniós szinten, hogy ki miért nem elég „jóember”, amikor nem hajlandó tovább táplálni az erőszak tüzét és a tárgyalásos megoldásra hívja fel a tusakodó felek figyelmét. Az EU és az USA pedig issza annak az újdonsült áldozati báránynak a szavait, aki nemrég még pucér seggel parádézott tévéműsorokban és olyan ügyesen püfölte a zongorát a pöcsével, hogy az már globálpolitikai státuszt ér a mai világban. Zelenszkij minden nap elmondja, hogy amit az EU és a NATO ad, az kurvára kevés, hogy zárjuk el a gázt és az olajat, rohadjunk meg mi is, ne támogassuk pénzzel az oroszokat. De hogy mennyire vehető komolyan egy ilyen karakter? Játsszunk el a gondolattal, hogy holnaptól Berki Krisztián diktál az egész nyugati világnak. Fájdalmas felismerés, nem igaz?

Mert ez a jóképességű a maga színészi múltjával és annak megfelelő politikai rálátással elhiteti a média által meghülyített tömegekkel, hogy az a jó nekünk, ha velük pusztulunk. Hogy Oroszország a mi pénzünkből hadakozik ellenük. Pedig ők is orosz gázzal fűtenek, csak tőlünk vásárolják vissza, de ugye kit érdekelnek az ilyen jelentéktelen részletek. Inkább meghallgatjuk naponta többször, hogy nekünk is az a jó, ha bevonulunk a háborúba és együtt harcolhatunk az ukrán-orosz konfliktusban Ukrajna oldalán, mert mi más oldhatná meg két testvérnép vitáját, mint a harmadik világháború, amelyből ismét ki jönne ki győztesen? Igen, az az USA, akit „egy egész óceán választ el a problémáktól”, meg ugye Kína.

Az pedig már ugye teljesen lényegtelen, hogy Európa nagy területei rothadni kezdenek, vagy ha éppen egy-két tehetősebb nyugati állam sikeres mellékbizniszekkel kibekkelné a teljes összeomlást, fölényes nyugalommal kötnék meg azokat a megállapodásokat a másodrendű kelet-európai államok kárára, vagy éppen bármikor odadobnának minket prédának egy újabb nagyhatalmi osztozkodás megoldásaként. Amíg viszont mindez bekövetkezik, napjában százszor hallgathatjuk meg az istenadta tálentumú ukrán elnöktől, hogy mindenki szar, aki nem támogatja gyilkos eszközökkel is az oroszokkal kölcsönös gyilkolászásukat, és ugye ők értünk, magyarokért is harcolnak, az pedig pusztán félreértés volt, amikor néhány éve teljesen ellehetetlenítették a Kárpátalján élő nemzettársainkat az anyanyelvük használatában, valamint a köztisztségek betöltésében. Pusztán félreértés volt, amikor tavaly azért fenyegették hazánkat, mert a magyar kormány megállapodott a Gazprommal egy újabb tizenöt éves gázvásárlási szerződésben, amelyet már Ukrajnát megkerülve kapunk. És nyilván teljesen érthetetlen, sőt, megmagyarázhatatlan volt Ukrajna kikerülése az európai gázimport szempontjából, hiszen teljesen félreértettük őket, amikor 2006-2008 között telenként azzal fenyegették Európát, hogy nem engedik át a gázszállítmányokat, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogyan ők szeretnék. Nyilván az orosz-ukrán háborúban is teljesen vétlenek az olyan félkegyelmű, tehetségtelen alakok, mint a jelenlegi ukrán elnök, aki talán maga sem éri fel ésszel, hogy mi lenne most a nemzeti érdekük, hiszen napjában többször élvezkedik saját színészi teljesítményén, amikor újra és újra eljátssza Ukrajna elnökét. Mindeközben pedig – talán a Közel-Keleten elkövetett mészárlások miatt – a bűntudatban vergődő Nyugat éber lelkiismereteként is funkcionál, és arra bátorít mindenkit érzelmi zsarolásával és nyünnyögésével, hogy adjanak fegyvert, pénzt, paripát a háborúba és áldozzanak fel saját életeket egy olyan borzalomban, ahol az ukránokon és az oroszokon kívül legfeljebb az amerikaiaknak lenne még helye.

Fotó: Ripost