A zaklatva levés metafizikája

 

 

  

Kényelmes középosztálybeli lét, csinos pofika, értelmiségi pálya, annak is az a része, amit nem pénzért csinál az ember, hanem erényfitogtatásból. A neomarxista tipológiában ők a privilegizált kevesek, és pont ez zavarja őket mérhetetlenül, mert marxistaként mégiscsak különös felállás, amikor valaki a saját kivételezett osztályhelyzete ellen szervezkedik a romkocsmákban. Megoldás a csalás és a hazudozás. Áldozattá csalják és hazudják magukat, hátha akkor nem köpi őket le senki, mikor odaállnak a valódi szerencsétlenek mellé és azt kiabálják a világnak, hogy rám figyeljetek, itt én vagyok az áldozat. Én, én, ÉN, ENGEM, ÉN…

A molylepke a fény felé tör, de közben hamis áldozatiságával kitakarja a létező nyomorúságot. Így lesz nemi erőszak az udvarlásból és #metoo egy lopott seggnézésből; áldozat egy tolvajból.

„[…] a testemet méregető rámköszönéstől kezdve a »de szép vagy«-ig jutottak […] Ez a napló két hónap utcai zaklatás lenyomata. Nem dicséreté, nem bóké”

– írja könnyekkel gazdagon öntözött klaviaturáján a Mérce.hu szerzőnője e korlenyomatot. Magáért, magáról sír másoknak, miközben megértést, együttérzést kunyerál.

A „de szép vagy!” tehát nem bók. Mi lenne vajon bók? A „csodálatosan elnyomott vagy, úgy tüntetnék veled!” vagy a „milyen lenyűgözően nonbináris vagy, jössz-e kamionozni a pride-ra?” És már az is zaklatás neki, ha ráköszönés közben végigméri a férfi, aki egyébként minden általa meglátott nőről fél másodperc alatt eldönti, megdugná-e, majd ezen nők 99,999 százalékával persze soha többé nem kerül semmiféle kapcsolatba.

Ezek a fontoskodó feministák iszonyúan szeretnek áldozatok lenni, hiszen erre egész pályafutásokat, megélhetéseket lehet felhúzni manapság.

Az meg még zseniálisabb, hogy a hölgy naplózta azt is, amikor főleg férfiakkal találkozott, mert ez a pofátlan valóság nem súlyozta ki genderalapon, hogy kik kerüljenek hősnőnk szeme elé. Picit paranoid ez a kishölgy, de nem is merjük mondani, hogy mire lenne szüksége a túladagolt forradalmi egyenlősdi helyett, amit a lelki és testi fogyatékos kommunista elvtársaitól kap.

Csak hát ez szerencsére nem az én, sőt nem a mi problémánk.

Nem születtünk Krisztusnak, senkinek sem feladata a vállára venni mindenki életnyomorát, még akkor sem, ha az illető rámenősen tukmálja, megírja cikkben (eredetileg nem a nyilvánosságnak szánta, persze, persze), és lelkifurdalást próbál kelteni, hogy aztán annak cseppjeit felnyalogatva csillapítsa a szomját. Aki azonban segítségre szorul, attól is elvárható, hogy jó helyen kérje azt. Tehát amíg a rendezett élet, a megbízható, tartós párkapcsolat és az őszinte (nem csak a barátnőknek hazudott) boldogság egyre nyomasztóbb hiányát áldozatpózba helyezkedve kívánja levezetni, addig nem sok együttérzést érdemel. Aki önmaga ellensége, akinek önmaga lassú elpusztítása a feltett célja, azt nincs módunk feltartóztatni, se eltántorítani.

Arról amúgy van információnk, hogy mennyire kihívóan öltözködik a zaklatott? Ha ennyi szörnyű zaklatási élménye van már, hogy naplózni kezdte, akkor felteszem, szereti kirakni, megmutatni, amije van. Csak azért kérdem, mert jellemzően a férfiak annak a hívei, hogy mindent a maga helyén, és nem szeretik álló fasszal végezni a napi munkájukat a kurvának öltözött nők között. És hát amikor pináig érő nadrágokat, a ruhából kilátszó seggcsíkokat meg felpolcolt, kivágott dekoltázsokat kell nézegetnünk, miközben amúgy egész mással szeretnénk éppen foglalkozni, az legalább akkora zaklatás, mint amikor nők után ciccegnek a csatornajavító munkások az utcán. Ha meg egy nő ilyen ruhában zaklat, akkor végképp ne rinyáljon, amikor viszontzaklatják!

Már ha egy szó is igaz az egészből, és nem csak egy túlérzékeny marxista áldozati picsogása az egész.

Amire – ismerve őket és a művelt nyugati példát, amelyet oly lelkesen másolnak – inkább helyeznénk komolyabb téteket. Mert az angolszász egyetemi közeg, annak is főleg a tengerentúli része, sorra termeli ki ezeket az áldozatpózokat. Szemináriumokon, előadásokon, önképző körökön oktatják egymást és magukat, hogy a szabad szemmel jól látható kivételezett létük ellenére hogyan tudják magukat mégis áldozatnak hazudni, és a valódi áldozatoktól ellopni a társadalom megértését, együttérzését, segítségét. Ennek a legprimitívebb (legbutább kékharisnyák számára is befogadható) változata az „Úristen, meg akartak baszni, csak azért, mert nő vagyok!” segélykiáltása.

Kedves Áldozati Naplóíró! Igen, meg akartak baszni. Gondolatban. Elméletben; hogy te is értsd. Ezek a megátalkodott férfiak rád néztek, és sok minden más mellett eszükbe jutott a szex is. (Amíg meg nem szólaltál.) De mivel a férfiak többsége kultúrlény, ezért nem letepertek, megerőszakoltak, pincébe zártak, hanem kedvesen bókoltak, esetleg randira hívtak. Te nemet mondtál, mert a te puncidhoz csak osztály- és/vagy forradalmi alapon lehet hozzáférni, de a történetnek itt véget kellett volna érnie. Ha normális lennél, mint a nők többsége. De nem vagy az, hanem egy ostoba, hazug, megátalkodottan gonosz picsa vagy, aki a valódi áldozatoktól lop.