„A Jobbiknak is joga van egzisztálni” – Választásváró interjú X.Y.-nal

 

 

  

„Az utókor majd ítéletet mond erről a korról is, de azért nekünk is lehet róla véleményünk” – fogalmaz X.Y., alkotmányjogász/megyéspüspök/történész/nyelvészprofesszor/író-költő, aki idén ünnepelte 50./60./70./80. születésnapját.

X.Y.-nal készített interjúnkban téma volt egyebek mellett az oktatás lesújtó helyzete/a fékek és ellensúlyok jelentősége/a populizmus térhódítása/az álhírek megállíthatatlan terjedése/a női kvóta bevezetésének lehetőségei/az alapjövedelem/a korrupció természete, de szó esett az egészségügy kilátástalan állapotáról és arról, hol érdemes az tavasszal langyos időt keresni.

Nemrég jelent meg az Ön jubileumára készített tanulmánykötet a „Vaníliasodó és demokrácia” címmel, amelyet pályatársai állítottak össze, ezzel is tisztelegve 30/40/50 éves pályafutása előtt. Milyen érzés?

Meglepő, de nem is maga a kötet, hanem az, hogy el tudták titkolni előlem a szerzők azt, hogy ilyesmin dolgoznak. Egyébként a könyv tanulmányai is egészen jól sikerültek.

Miért pont vaníliasodó?

Személyes, egyesek szerint parvenü dolog, de én elég édesszájú vagyok. Ez egyébként a bevezető tanulmányból kiderül.

Ha visszatekint arra az elmúlt 30/40/50/50+ évre, amit maga mögött hagyott, melyik teljesítményére a legbüszkébb és miért?

Nem szeretnék önhitt lenni, de ma nem lehetek felhőtlenül büszke. Sokan és sokat dolgoztunk azért, hogy Magyarország is a nyugati demokráciák fejlődési útjára lépjen. Mindenki a maga eszközeivel. Én a kutatóintézetben/a pártbizottságban/a KISZ KB-ban/szellemi szabadfoglalkozásúként/az SZDSZ illetve a FIDESZ alapítójaként/esztergályosként abban hittem, hogy ha egyszerre többen gondolkodunk ugyanúgy, alapvető változásokat lehet elérni. A történelem minket igazolt, legalábbis eddig. Az a leginkább szomorú felismerés az egészben, hogy annak idején nem ezt akartuk, ami most van az országban.

Az Élet és Irodalomban tavaly közölt egy terjedelmesebb írást „Montesquieu szelleme” címmel, amiben szenvedélyesen védi a bíróságok függetlenségét. Azóta sok víz lefolyt a Dunán…

Igen. Hogy a teljes bírói kart lekommunistázza a kormány, azért az példátlan. A bírókat persze nem kell félteni, megvan a kellő integritásuk ahhoz, hogy igazságos döntéseket hozzanak. De mindenkinek megremeghet a térde, ha egy olyan hivatásrendhez tartozik, amelynek kollektíve rajzolt a kormány céltáblát a hátára.

Ráadásul a bírók mellett ott van az ügyészség is…

Igen, ott van. Meg a számvevőszék is, de ebbe ne is menjünk bele, elvégre közelegnek a választások. Nem vagyok jogász/Jogász vagyok, de még engem is felháborít, hogy a legmagasabb szinten lehet csúfot űzni a jogállamból mint olyanból. Amikor megalakult az Ellenzéki Kerekasztal, ezek a fiatal fiúk is ott ültek farmeringben, mint most a Momentumosok, és én még emlékszem, milyen indulattal és kitartással érveltek egy radikális demokrata program mellett.

Nem is írták alá a záró nyilatkozatot.

Ahogy az SZDSZ sem. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hogyan változtatja meg szűk három évtized alatt a magyar valóság a leginkább radikális demokratát is szélsőjobboldali junta-vezetővé. Ez nem politológiai kérdés, hanem sokkal inkább lélektani, vagy ha úgy tetszik, irodalmi/történelmi/szociológiai, ezért is áll hozzám közel annak vizsgálata, mivé lett ez a generáció. Az utókor majd ítéletet mond erről a korról és most kormányon lévők teljesítményéről, emberségéről, etikai minőségéről is, de azért nekünk is lehet róla véleményünk.

Erről szól a „Narancséj” című szomorújátéka/esszékötete/dokumentumfilmje/operalibrettója is, amit nemrégiben mutatott be Z.Zs. a nagyközönségnek a következő szavakkal: „ha a rendszerváltásnak van tragédiája, akkor az az, hogy sosem valósult meg.” Ön is így gondolja?

Lehetne finomságokon vitatkozni, de a finomkodás ideje már elmúlt. Lényegileg egyetértek Z.Zs.-vel, hiszen a rendszerváltás – vagy ahogyan a jobboldalon egy nyelvpolitikai hadjárat keretében először rendszerváltozásnak, majd rendszerváltoztatásnak kezdték el hazudni ezt a folyamatot, ezzel deszakralizálva azt a katarzist, aminek így vagy úgy, de ők is részesei voltak – a tartalmát tekintve nem valósult meg, regresszió lépett fel és most ugyanott tartunk, ahol a legsötétebb nyolcvanas években. Fortélyos félelem igazgat.

A Jobbik ügyére utal?

Részben. Nem szeretnék olyan országban élni, ahol attól kell félni, hogy bármikor betilthatnak egy alakulatot azért, mert máshogyan gondolkodik, mint én, még akkor sem, ha ennek a bizonyos pártnak az identitása igencsak kérdéses.

A Jobbikról Ön is azt írta még 2013-ban, hogy egy „primitív, a magyarság legrosszabb reflexeire apelláló paramilitáns szervezet, amit egy félművelt, sámánista homunculus irányít alkalmi iráni-orosz titkosszolgálat érdekek mentén”.

Ma már nem fogalmaznék ilyen sarkosan. A lényeg az, hogy máshogyan gondolkodunk alapvető kérdésekben, de nyilvánvalóan nem fogok együtt teázni Vona Gáborral a jövőben sem, de azt gondolom, hogy a Jobbiknak is joga van egzisztálni. Milliók szavaztak rájuk, a népszuverenitás elve sérülne, ha mindenféle bürokratikus indokkal fel lehetne oszlatni őket, csak azért, mert a Fidesz éppen fél a megerősödésüktől. Hogy csak egyetlen összefüggésre kérdezzek rá, álnaivan: ki képviselné ezeket a szavazókat a parlamentben, ha betiltanák ezt a pártot?

Számít még a parlament egyáltalán?

Egyre kevésbé. De a hitünket nem szabad elveszíteni a parlamentarizmus intézményeiben. Ugyanakkor keresni kell a lehetőséget arra is, hogyan lehet az Országgyűlésen kívüli eszközökkel elhozni a kívánt demokratikus fordulatot. Nem kiegyenesített kaszákra gondolok, hanem arra, hogy miként lehet összefogással valami újat teremteni, ami elsöpri ezt a rezsimet és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének romjain újjáépíti a rendszerváltás Magyarországát. Ennek a weimari epizódnak, ami már sajnos lassan nyolc éve elhúzódik, minél előbb véget kell vetni, de még azelőtt, hogy végleg átcsap az egész egy bestiális diktatúra zsákutcájába.

Bízik az ellenzéki összefogás sikerében és Karácsony Gergely karizmájában?

Tyúklépésben halad az ellenzék. De kár lenne ismét ostorozni őket, hiszen nyilvánvaló, hogy képtelenek tömegeket mozgósítani, egy-egy ügy mellé állítani. Karácsony Gergely remek politológus, de nem az én ízlésem szerint való az, ahogyan pártról pártra röpül, mint egy méh, ami beporozza a mező virágait. Karácsony báránybőrbe bújt bárány, hogy Churchillt idézzem Clement Atlee kapcsán. Az ilyen időkben azonban farkasokra van szükség.

Mit gondol az egészségügy és az oktatás helyzetéről?

Mindkettőben érintett vagyok, szóval nehezen tudok elfogulatlanul nyilatkozni. Akik ezt a két szektort ma még életben tartják, hősies munkát végeznek, de nem rajtuk múlik semmi sem. Stadiondemokráciában élünk, ahol csak arra költenek, ami a miniszterelnök hobbijához kapcsolódik. Ebből a szempontból különösen szerencsétlen fejlemény, hogy nem egy értelmiségi kormányfőnk van, mert akkor mondjuk a könyvek vagy a színház lenne, amire a költségvetés számára pántlikázott, külön forrásait fordítani lehetne. Emerson írta talán egyik esszéjében, hogy az az ország, amelyik nem becsüli a tanárokat, halálra van ítélve. Testközelből tapasztalom az elbutulást, ami hozzájárul ahhoz, hogy konzerválódjon hosszú távon a rezsim hatalma.

Mit üzen a karácsony a ma emberének Ön szerint?

Nagyon nehéz kisajtolnunk a karácsonyból ennyi külsőség, csillogás és öncélú fogyasztás közepette az igazi üzenetet. Magyarország kezdi elveszíteni a kapcsolatát a transzcendenssel, ez mutatkozik meg a menekültválság keresztényietlen kezelésében éppúgy, mint a féktelen korrupciós habzsolásban. De mit tehet az átlagember? Meg tud-e állni egyáltalán, el tud-e mélyedni önmagában, képes-e egy kicsit hátrébb lépni és átlátni, mi történik körülöttünk, ez is szinte lehetetlen. De meg kell próbálnunk. Béke ugyanis csak ott lehet, ahol nem félünk.