Az év szava a mikroadomány – 2017, a különleges finanszírozási formák éve

Az egyenlőséget elszántan hirdető haladó gondolkodók nagyon megszokták az 1947–2010 közti évtizedekben, hogy nekik sokkal több habzsi-dőzsi jut, mint a kevésbé egyenlőknek. Ez a tücsök életmód azonban 2010 után visszaütött, mert amióta nem Puch László kezeli a köszpénzeiket, azóta tényleg felkopott az álluk. Emiatt mindenféle kreatív pénzszerzési megoldásokra szorulnak rá. Igen ám, de a legnagyobb tragédiájuk, hogy nem kreatívak. Így aztán marad a tarhálás.

A legképtelenebb indokokkal, a leggátlástalanabb módon koldulás. Amikor pedig ezzel sem jön össze elég pénz, akkor egy másik okkal állnak ki koldulni. Ahogy a budapesti koldusmaffia éhezést, műtétre váró anyukát, beteg kisgyerekeket hazudó kartontáblákat ad a kéregetők kezébe, hogy érzelmileg zsarolja az autósokat a kereszteződésekben, a balliberális politikai koldusmaffia az 0rbángyűlölettel csalja ki megrögzött baloldali szimpatizánsok spórolt pénzét. Amellyel aztán természetesen sosem számol el, hogy mire költötte, és abból milyen eredményt ért el.

Momentum                      

A mikroadomány kifejezést a Momentumnak köszönhetjük. A Franciaországból létrehozott politikai gittegyletbe sikeresen összekaparták azokat a csillogó szemű, huszonéves fiatalokat, akik nem véletlenül nem vitték többre a nyugati versenyszférában a biciklisfutári és éttermi felszolgálói munkánál. A haladó sajtó által orálisan szétkényeztetett elnöküknek, Fekete-Győr Andrásnak is néhány hónapos jogi gyakornokságra futotta, képességeit pedig fémjelzi, hogy egy rögtönzött villámvitában nem tudta érvekkel alátámasztani, milyen alapon mondja propagandamédiának a PestiSrácokat.

Az ő vezetésével építik állítólag mikroadományokból a pártot, mivel a lehengerlően fiatalos gondolkodásukkal sajnos nem tudtak ennél hihetőbb magyarázatot kiizzadni arra, hogy miből léteznek.

Mikroadományokból építenek pártszervezetet, szerveznek fesztivált, és mikroadományokból bérelnek egy szakadt, penészes pincét. Aztán amikor kiderült, hogy nagyobb mikroadományok is vannak, vagyis éppen úgy bizonyos gazdag emberek finanszírozzák őket, ahogy az ellenzék többi csillogó szeműjét és néppártosodóját, és még az kitudódott, hogy a sokat mutogatott pincéjük mellett egy nagyobb, valamiért eltitkolt lakást is bérelnek pártközpontnak, akkor elkezdett múlni a varázs. Akik pedig még mindig utalgatják nekik a spórolt pénzüket, azok meg is érdemlik Fekete-Győr zavartan feszült pislogását és Soproni Tamás ordítozását.

Gulyás Márton

A legnagyobb tarháló díját szoros versenyben Gulyás Marxinak ítéltük oda, ezért, hogy Juhász Péter se maradjon elismerés nélkül, az ő 2017-es teljesítményét a legszemérmetlenebb tarháló különdíjával jutalmazzuk. Gulyás egészen elképesztő életművész, akinek nem szabad elvitatnunk a tehetségét.

Ő a szerény életű társadalmi igazságosság harcos (SJW), aki belebújik a BOSS bőrkabátjába, felcsapja a Ray Ben napszemüvegét, aztán elindul koldulni; és annyira meggyőzően csinálja, hogy dől a lé a sok balféktől.

Egy éven át készíti a Slejm Show-t, majd egy év után közhírré teszi, hogy ezt támogatás nélkül nem lehet csinálni, mert a felszerelés, a stúdió, a felvétel, a vágás, a videós utómunka, a szakemberek munkaideje mind-mind pénzbe kerül, ezért szüksége van havonta 6000 dollárra. A kiadásokkal nyilvánvalóan igaza van, de a hívei nem kérdezik meg, hogy „Marcikám, eddig miből csináltad?”, hanem utalnak. Amikor nyáron melegük van, klímagépet koldulnak a szimpatizánsaiktól, mert hőségben mégsem lehet a narancsvakság megszüntetésén dolgozni. Reméljük, a kért klímát végül megkapták valakitől!

A Gulyás körei által szervezett összes mikrotüntetés előtt megy a kunyerálás, aztán a helyszínen rendszeresen körbeküldik a legszerencsétlenebb arcú és testű aktivistáikat a kartondobozokból készített perselyekkel, hogy forintosítva gyűjtsék be az együttérzés-kvótát. Ez utóbbi receptet természetesen a Pride-on is eljátszották a saját leggyengébbjeikkel az egyenlőség és igazságosság érzékeny lelkű harcosai.

De amiért Marci érdemelte ki a legnagyobb kéregető minősítést, az az, hogy szerintünk ő gyűjtötte a legtöbbet.

A felsoroltakon túl kitalálta az Agórát, ahol a jelenlegit felváltandó, igazságosabb választási törvény összellenzéki megalkotását tűzte ki célul – természetesen némi lakossági adakozás fejében. Nagy hangon fenyegette a kormányt, de végül elmaradt egy csomó program az őszi időjárás miatt, majd a zárótüntetés is, az ígért törvénymódosítási javaslatot pedig nem juttatták el a kormánynak, tehát félő, hogy el sem készült, de hát a vasketrec mégiscsak pénzbe került, szóval kellettek az adományok.

Még annyi sem hangzott el, hogy „bocs, emberek, bénák voltunk, és kiszórtuk az ablakon az adományaitokat a semmire”, máris jött Marci következő világmegváltó ötlete: gyűjtést szervez, hogy mind a 106 választókörzetben felmérjék, melyik a legnépszerűbb ellenzéki jelölt, és aztán mindenhol ezt az embert küldjék csatába koordinált jelöltállítással. Azt persze nem kötötte a remélt adakozók orrára, hogy ez százmilliós nagyságrendű tétel, és esélytelen ennyi pénzt összeszedni.

Már összejött több, mint kétmillió forint, a támogatói pedig kellőképpen hülyék ahhoz, hogy ennek az elköltésével se kelljen feléjük elszámolnia.

Azt pedig végképp nem veszik észre, hogy nyilvánvalóan egyik tüntetésen se jött össze annyi adomány, amiből kifűthették a színpadtechnikát és a hangosítást, ezek viszont mégis mindig adottak voltak a következő tüntetésen is, tehát az egész mozgalom nem az adományozók pénzéből működik, hanem valaki máséból. Az adományozók csak a zsebpénzt utalják, elvégre senki nem várhatja el, hogy BOSS bőrkabát nélkül védje a társadalmi igazságosságot a Jó Ember!

Juhász Péter                                        

Juhász a kretén haver karakter a bűnügyi vígjátékban, aki kabriót vesz a rabolt pénzből, aztán rögtön akar menni újból rabolni, mit sem törődve a lebukás veszélyével. Nincs olyan megmozdulása ennek az embernek, amiről nem a koldulás jut eszébe. Egyszerűbb lenne, ha a homlokára tetováltatná a bankszámlaszámát, hiszen tarhál a megélhetésére, a lejárató telefonos kampányaira, az ÁSZ büntetésre, mindenre. Amikor pedig nem kéreget, akkor lop – leginkább ötleteket.

De például még a Millát is gyakorlatilag ellopta, majd így mászott fel a politikai élet peremére, ahonnan a jelek szerint nem is jut beljebb.

A munkát mindenkor széles ívben kerüli, kizárólag a kamerák előtt hőbörgésben leli örömét. Ha a vagyoni helyzetét vizsgálják, arra nagyon érzékeny, még a kerületi képviselőségről is lemondott idén, hogy megússza a vizsgálatot. Mondjuk ezt egy olyan ember esetében, aki Portik Tamásnak küldi be a hűvösre a kinyomtatott internetet, valahol meg is tudjuk érteni. Valószínűleg pengeélen táncol szegény pára, és a korábbi maffiafőnöktől kapott ellátmány csak arra elég, hogy kalandorkodjon a politikában, folyamatosan kockáztatva a lebukást. Na, nem olyat, mint amikor kiderült, hogy a folyton kéregető szegényembernek luxusnyaralásra is futja valami titokzatos forrásból, hanem az igazi, nagy lebukást.

A haladó sajtó: Politis, Mérce, Átlátszó, 444

Dudás Gergely még az Index főszerkesztőjeként jelentette ki, hogy Simicska bevásárlásával semmi sem fog változni a lapnál, aztán hirtelen kilépett. Néhány hónappal később korszakalkotó ötlettel rukkolt elő: az ingyenes hírportálok garmadájának egy fizetős hírportállal akar konkurenciát csinálni. Mindennek a szükségességét azzal indokolja, hogy az ő lapja független lesz, mert nem függ majd senki pénzétől. Ezt a jövőbeli függetlenséget máris több olyan baloldali értelmiségi szavának súlya erősíti meg, akik kiálltak a kezdeményezés mellett.

És hát ki nem találnánk, mire van szüksége a megvalósításhoz Dudás Gergelynek… igen, némi önzetlen adományra, szóval nosza, utaljunk gyorsan!

Kizárólag az olvasók érdekében persze, hiszen minél több pénzt küldenek ennek az újságírónak, annál több megyében tud majd helyi tudósítót alkalmazni. Nyilván csak vak véletlen, hogy Dudás gyűjtése napra pontosan addig tart, amikor a – Trump ide vagy oda, boldog karácsony helyett még mindig kellemes ünnepeket kívánó – amerikai külügyminisztérium pályázata lezárul egy „független” magyar sajtótermék létrehozására.

A Politishez hasonlóan, állítólag közösségi finanszírozásból élő Mérce az év sikertörténete, hiszen egy blogportálból alakult át hírportállá az olvasók szíves hozzájárulásával. Menet közben sajnos elromlott Jámbor András főszerkesztő laptopja, ő pedig első reflexként az internet nyilvánosságához, és azon belül is a bármivel megfejhető 0rbángyűlölő kaszthoz fordult egy másikért. A Mércénél máris gyűjtik a 2018-as működésükre szánt 33 millió forintot is, ami egy tizenvalahány főt foglalkoztató hírportál esetében meglehetősen szerény összeg. Kivéve persze, ha a jóhiszemű adományozókon túl egy komolyabb állja a költségek nagyobb részét.

Ennek a komolyabb adományozónak a kiléte az Átlátszó és a 444.hu esetében ugye nem is titok, emiatt ők még viccesebbek, ahogy mindezt takargatni próbálják.

Az Átlátszó már régóta odabiggyeszti minden cikke alá, hogy adományokból működik az oldal, és ugyan támogassuk már egy picit, hogy tudják folytatni áldásos tevékenységüket. A 444.hu már azután próbálkozott meg ugyanilyen tarhálással, hogy nyíltan lebuktak a Soros György általi finanszírozásukkal. Ha a világ egyik leggazdagabb emberétől kapott apanázs palástolására bevetett, suta kísérletnek szánták a koldulást, akkor itt jelezzük: nem sikerült, tudunk róla. Ők is rájöhettek azonban, hogy ez nagyon átlátszó, és mostanra meggondolták magukat: mégis ingyen készül az újságjuk.

TASZ

Emlékszünk még az SZDSZ-re? És emlékszünk még az SZDSZ által a 2010-es választásokra teljesen kilátástalanul keresett 200.000+1 szabad, demokrata szavazóra? Nos, azóta alább adták a haladók, a TASZ mindössze 500 rendszeres támogatót keres, akik hajlandók lennének utalni nekik fejenként 3000 forintot, de sajnos még ehhez is szüksége van 70 emberre.

Kicsit szomorú, hogy 9,8 millió emberből még 500 sem áll be önként és dalolva ilyen nemes és hasznos tevékenységek mögé, amilyeneket a TASZ-tól kap az ország.

Valakiknek biztos szomorú. Pedig – ahogy írják – ezekből a rendszeres támogatásokból tudnak jogsegélyszolgálatot nyújtani például olyan ügyfeleknek, mint a BKK botrány etikus hekkere. A TASZ kétségtelenül rajta tartja az ujját a kor ütőerén, vizslaként szagolja ki a nép számára legégetőbb ügyeket, érthetetlen, miért nem érdekli a szervezet a kutyát se.

Jobbik

Egyre kevésbé hat meglepően a Jobbik nevének felbukkanása a legkínosabb, legvállalhatatlanabb baloldali gittegyletek társaságában. A Vona mellett kitartó tagokat kicsit lehet sajnálni az arcukon gyülemlő komor feszültségért, amely elárulja, hogy már igencsak nehezükre esik a színlelés, de hát mindenki a saját életének alakítója.

Aki például hülye a törvénykerüléshez és a mutyihoz, annak érdemes betartania a törvényeket.

A Jobbik messze földön híres értelmiségi hátországában láthatóan nincs meg a szellemi potenciál a tiltott pártfinanszírozás ügyes elrejtéséhez, lepapírozásához, így aztán kegyetlenül lebuktak, és benyalták az ezzel járó büntetést. A felháborodásuk meg az Állami Számvevőszék elleni hadjáratuk nehezen vehető komolyan, mert nagyjából olyan, mintha Ambrus Attila azzal érvelt volna, amikor lesittelték 17 évre, hogy a büntetéssel csak el akarja őt lehetetleníteni az ügyészség, mert a Posta és a bankok pikkelnek rá. Mint az utóbbi időben annyiszor, Vona Gábor ezúttal is a ballliberális oldalhoz fordult tanácsért, a balliberális oldalnak pedig – amint azt az egész cikkünk szemlélteti – nincs egyéb ötlete a tarháláson kívül. Tarhál hát a Jobbik is, de ezt is ugyanolyan szerencsétlenül hiteltelen tétovasággal teszi, mint a cukisodást, a néppártosodást meg úgy általában mindent mostanában.

Sickratman

Bónuszként befutott a legvégére a baloldali művészvilág legalja, akinek ismét elfogyott a pénze. Egyszer már bejelentette, hogy nincs pénze, szóval küldjenek neki, hamar össze is gyűlt a kétmillió forint a számláján, de a sok kretén még azután is utalt valamennyit, miután jelezte, hogy elég lesz, mert megvan a kért összeg. Ez azonban mostanra elfogyott, Sickratman élete pedig sajnos ismét nehézre fordult. Az azóta törölt Facebook-bejegyzése szerint

a családja egyre kevésbé tolerálja, hogy nem dolgozik, miközben elvárja a kosztot és kvártélyt, mivel saját meggyőződése szerint ő nem munkára született, hanem művésznek.

Ezért gyakorlatilag magánadományokból összehozandó ösztöndíjat kért a rajongótáborától, hogy elvonulhasson valami világvégi házikóba, és ott a valóság elvárásaitól háborítatlanul alkothasson annak a pár száz embernek a gyönyörűségére, akik akár erre is hajlandóak pénzt áldozni, ha még maradt nekik a többi baloldali csodafegyver megtámogatása után.