Tutiblog Tutiblog – PestiSrácok.hu
Már mindenki többé-kevésbé kicsámcsogta magát a Jobbik G-kedvezményes szerződés keretében kiragasztott plakátjain. A legmócsingosabb falatot azonban eddig ügyesen kerülgették a tányéron, köztük Vona pártlélekkel, pedig egyszer szembe kell nézni azzal is. Azaz, ha lenyugszanak a kedélyek, megússza-e a Jobbik a csicskapártosodásba fordult néppártosodást, vagy megbukik valaki és tényleg az lesz a vége, amit a mértékadó és felkészült elemzők (mi) jósoltunk, vagyis hogy két szék (szélsőjobb-jobbközép) között a földre ülnek.
Tény, ha oktatni kellene a politikai kommunikációs zavar elhárításának csődjét, a hogy ne csináld!-ot, akkor ez a sztori tankönyvbe illő esettanulmányként szolgálhatna.
Merthogy a mi is zajlik a Jobbikban tulajdonképpen, az még a brittudosók számára is nehezen megfejthető kérdés. Április óta a pártelnök, a szóvivők, a gazdasági igazgató és a pártigazgató mást és mást mond a kirakott plakátok számáról, azoknak ellenértékéről meg úgy általában Símacskával való frissen bimbózó szerelmükről. (Megjegyzem: egyedül Szabó Gábor pártigazgató számai stimmeltek egy esetben…)
Azután két hónap össze-vissza beszélés után valakinek végre sikerült igazat mondani, azaz egy közleményben pontosan leírták, hogy mennyi az annyi. Jellemzően új célcsoportuk miatt, hiszen a Népszava derített ki néhány eddig nem említett apróságot a tisztán üzleti alapú csicskulásukról. Kiderült, hogy nevetségesen alacsony, úgy 233 forint per napi áron kaptak egy-egy óriás plakátot Simicska Lajostól „a rendszerszintű korrupciót felszámolni kívánó” jobbikosok…
Azaz egy óriásplakát Vonáéknak a Simicska cégnél kevesebbe került, mint egy liter tej, de ne ezzel a hasonlattal kérjék ki Feketegyőriandris véleményét erről!
Felesleges is volna, mert Andrisnak úgysincs véleménye semmiről, ami bonyolultabb egy tőmondatnál. Térjünk vissza a Jobbik plakátjaihoz, mert mint az közismert: szerelemben és pártfinanszírozásban ugyan nincsenek szabályok, a hihető magyarázkodásnak viszont vannak.
Az újságíró kérdez a pártlélek és -elnöktől a sajtájon: „Valósak, illetve reálisak-e ön szerint a számok?”; illetve: „Ön szerint piaci árakon adta-e Simicska Lajos a hirdetési felületet a Jobbiknak?”; vagy: „Nem veti-e fel a tiltott pártfinanszírozás gyanúját az ügy?”; továbbá: „Miből fizette a Jobbik a plakátkampányát? Most akkor vettek-e fel rá hitelt, vagy nem?”; és végül: „Mit szól ahhoz, hogy Simicska Lajos cégénél megjelenő számok köszönő viszonyban sincsenek a Jobbik által hivatalosan közöltekkel?”
Szóval csupa-csupa „szemétkedő kérdés”, amihez persze a Jobbik szerint senkinek semmi köze sincs. És különben is: miért érdeklődik egyáltalán egy újságíró erről? Mit kíváncsiskodik? Hogy nem baszta még nyakon senki a szemtelen provokátorát! Na, majd jól megírjuk a pártalapítványunk által finanszírozott zsebsajtónkban, hogy ezek egytől egyik propagandisták…
Jön is a pártlélek-elnök kitűnően kidolgozott válasza: „A sajtótájékoztató a Fidesz korrupciójáról szól… erről az ügyről itt és most nem nyilatkozom és ne is kérdezzen senki! Majd a mellettem álló szóvivő úr válaszol.”
„De ugye csak tudja a szerződés részleteit, amit pártelnökként aláírt, s amely egyre inkább érdekli a szavazópolgárokat” – szemtelenkedik tovább az újságíró, mert annak a visszataszító fajtának egyik képviselője, amelyik szerint jobbikosnak is fel lehet tenni kérdéseket.
Erre Vona: „Már mondtam, a részletekre a sajtószóvivő úr válaszol.”
Jó, akkor jöjjön valamelyik sajtószóvivő – nyugszik bele ez az aljas módon kíváncsi újságíró.
A sajtószóvivő úr pedig válaszol: „A számokat hivatalosan egy közleményben közöltük a nyilvánossággal. A többi részlettel forduljanak a pártigazgató úrhoz!”
„De mégis, mi kíváncsiak lennénk a párt hivatalos válaszára.” – erősködik tovább ez a rongyember, akinek ugye semmi köze nincs ahhoz, hogy egy párt, amelyet leginkább az adófizetők tartanak el, hogy bűvészkedik.
„A részletek nyilvánosak, a többi üzleti titok, ami pedig még kérdésként felmerül az ügyben, arra a pártigazgató úr válaszol.”
És ő hol van? Szabó Gábor nem veszi fel a telefonját… De ha mégis megtenné, valószínűleg a gazdasági igazgató úrhoz irányítaná, aki pedig valaki máshoz, végül az szemtelenül kíváncsi újságíró eljutna a Jobbik irodájának takarítójához, hogy végre választ kaphasson a kérdéseire, amiért egyébként is nyakonbaszás jár a jobbikosok szerint.
A legszebb az egészben, hogy ez a sztori nem fikció…
Ez a rideg valóság.
Ha valakit tehát érdekel a Jobbik pénzköltése, akkor jobban teszi, ha egyből a takarító személyzetet keresi meg. Talán nekik már megsúgták a Jobbik spin doktorai, hogy mit kell ilyenkor mondani. És legalább megússza a kérdező, kíváncsi újságíró a nyakonbaszást.
