Nem a gyűlölet választotta meg Trumpot, hanem az emberek

 

 

  

Pár nappal az amerikai választások után terjedni kezdett egy 19 éves főiskolai diák (Victoria Sanders) őszinte, hiteles, olykor kissé naiv hangvételű blogbejegyzése, ami érzékletesen összefoglalja a rurális Amerika mindennapjainak válságát, Trump győzelmének okait. Fordítás következik, az eredetit itt olvashatják.

A nyár folyamán a húgom futball csapata egyetemi tornán vett részt a belső pennsylvaniai Bloomsburgban. A nagyjából három órás autóút során, több közbeeső településen is áthaladtunk, az átutazás közben is jól látható volt szegénység, az elhagyatottság, egyszerűen: sokkoló volt. Borzalmas állapotban voltak: omladozó házak; bedeszkázott bárok, éttermek; szanaszét heverő ócskavasak, szeméthegyek a házak előtti gyepen; fehér, műanyag kerti székek a megsüllyedt, omladozó verandákon. Bevásárlóközpontokat, üzletek nem láttunk. Azért, mert fizetőképes kereslet hiányában bezártak, eltűntek. A városok legtöbbjében még Walmart sincs, esetleg néhány „egydolláros üzlet” és lepukkant turkálók. Majdnem minden városra jut egy (v. több) felszámolt, bezárt gyár. (Pennsylvania az USA 21. legszegényebb állama – a 2016-os felmérések szerint – , a lakosság 13%-a él akut mélyszegénységben, ami megközelítőleg másfél millió embert jelent. A szerk.)

Apám vezetés közben felém fordult és rámutatott egy kertbe kitűzött kék Trump-táblára, amit gazokkal teli, száraz gyep vett körül, és ezt mondta: „Ez itt Trump-föld, Tori.” Majd folytatta: „…ezek az emberek elkeseredettek, az egész életüket ezekben a kisvárosokban húzzák le, és nincs kiút számukra ebből a helyzetből. Ők azok, akik Trumpra szavaznak.”

A november kilencedikei választások után a médiával és a demokratákkal ellentétben, az apámnak sikerült megértenie, elfogadnia Trump sikerének okát. Trump megválasztása országszerte felháborodást, hitetlenkedést és félelmet keltett.

Ugyan elfogadom az Y generáció szenvedélyét, amit a kisebbségek ügyéért érez, a buzgalmat, amivel a veszedelmesnek megítélt retorikát elutasítja; sokak túlzó félelmét azonban megalapozatlannak találom. És nem azért, mert tagadom a rasszizmus, az elnyomás, a kizsákmányolás lehetőségét, a gyűlölet jelenlétét.

Megalapozatlannak érzem, mert ezeket az („elnyomott”, „kiszolgáltatott”) kisebbségeket egy egész „hadsereg” óvja. Ez „sereg” hírességekből, politikusokból, milliárdosokból, főiskolai diákokból, újságírókból és szenvedélyes aktivistákból áll. Egy ilyen erős „hadsereg” védelmi gyűrűjében a kisebbségek védve, képviselve vannak, maradnak. Nincsen okunk aggódni értük.

Abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a kisebbségi csoportok lennének az egyetlenek, akiknek szükségük van a segítségünkre, a figyelmünkre.

A kedd este nem a rasszisták „festették vörösre” a térképet, hanem azok, akik csak így a szavazataikkal jelezhették: baj van.

A mainstream újságírók most arról írnak, hogy Trump győzött, mert a vidéki amerikaiak ostoba birkanyájként megszavazták őt, a prófétájukat. Sok médiaszereplőt, újságírót látni, akik a „mi”-t, a „ki”-t és a „hogyan”-t kutatják, de nem foglalkoznak a „miértekkel”. Nem tartom magamat elég képzettnek ahhoz, hogy a ’miért’-ről értekezzek, viszont nem látok senkit, aki leírná, megmutatná a kisvárosok elképesztő szegénységét. Az emberek keserűségét, az érzést, ami ezeken a területeken megnövelte, bebiztosította Trump esélyeit. Talán, Trump elsöprő győzelme majd arra ösztönzi a nálam képzettebb embereket, hogy közelebbről is megvizsgálják, szemügyre vegyék a valóságot.

Könnyű ezekre a kis, elszegényedett városokra úgy mutogatni, mint a rasszizmus tűzfészkeire, vagy a tudatlanságra, ostobaságra hivatkozni, amiért ezek az emberek egy olyan jelöltre szavaztak, mint Donald Trump. Azonban úgy gondolom, hogy ez a fajta érvelés a hipokriták sajátja. Ha mindent következményt a rasszizmusra, az idegengyűlöletre, a butaságra fogunk, az egyenlő azzal, hogy az amerikai kisvárosok nagyon is valódi és drámai helyzetét semmibe vesszük.

A mai közvélemény azt diktálja, hogy, ha valaki fehér, akkor annak az élete előnyökkel indul. Ezt kétlem. Ezekben az elszegényedett kisvárosokban, egykori iparvárosokban élő emberek esetében kijelenthető: bőrszínűk kifejezetten árt nekik, mivel épp ez az, ami a megpróbáltatásaikat a háttérbe szorítja, bagatellizálja.

A vidéki amerikaiak szegénységi aránya sokkal magasabb, mint a városi területeken élőké. A délebbi fekvésű régiókban az arány még súlyosabb. A vidéki régiókban élő gyerekek egyötöde él szegénységben. Az elfeledett egyötödbe szorult gyermekek nagyobb valószínűséggel élnek extrém szegénységben, a kitörés lehetősége nélkül, mint városi területeken élő hasonló helyzetű gyermekek. Ezeknek a gyermekeknek az 57%-a fehér.

Az oktatás, különösen az egyetemi, nehezebben elérhető a vidékiek számára. A vidéki fiatalok 64%-a jár főiskolára, szemben a metropoliszok fiataljainak 70%-ával. 47%-a ezeknek a kisvárosi, vidéki hallgatóknak csak kétéves képzésben akar részt venni, míg a városi hallgatónak csupán 38%-a elégszik meg ezzel. És mire a hátrányos helyzetű diákok az „árral szemben úszva” végeznek, már nem költöznek vissza a szülővárosukba, mivel munkát nem találnának.

A vidéki amerikaiak várható élettartama rövidebb, különösen az Appalache-i régióban élőké, akiké gyorsabb ütemben csökken, mint bárhol az államokban. A vidéki Amerikában élők hajlamosabbak a depresszióra. Az alkohol és kábítószer okozta erőszak rendszeres. Elvonóprogramokban részt vevők egynegyede 12 és 17 év közötti kiskorú. Általános jelenség, hogy a kemény bányász- és mezőgazdasági munkával járó betegségeket, a krónikus fájdalomérzetet heroinnal nyomják el a megfizethető egészségügy hiányában. A „heroinjárvány” egyértelműen tovább súlyosbítja a kisvárosok problémáit. (A „heroinkrízis” a legszegényebb államok között jegyzett Nyugat-Virginiából és Új-Mexikóból indult a kilencvenes évek végén. A vényre kapható opiátszármazékokat, az egyre drágább fájdalomcsillapítókat idővel felváltotta az olcsó heroin. Napjainkban az összes „érintett”, „szegény” államra kiterjedt egészségügyi válságról beszélhetünk. A szerk.)

Az Appalache-hegység régiójának hírhedt népbetegsége az úgynevezett „mountain dew-száj”, amely a közismert szénsavas üdítő túlfogyasztása okán fellépő gyors lefolyású fogrohadást jelenti. A mountain dew fogyasztása az appalache-iek számára megszokott, mindennapos dolog, mivel sokkal olcsóbb a tejnél, és gyakran előfordul, hogy a víz ezeken a területeken szennyezett, nem iható. Olyan szélsőséges esetek is előfordulnak, amikor anyák kisbabáikat is mountain dew-val itatják. Ezekért az esetekért egyértelműen a szociális és egészségügyi ellátás (felvilágosítás) hiánya felel. (A mountain dew-száj, a „betegség” a térségben tömegessé vált. A jelenség oka a szegénységből, a tudatlanságból eredő kényszerű életvitel, az üdítőital sajátos – számunkra nevetségesen hangzó – „kulturális” beágyazottsága, azaz: a szegények között egyfajta státusszimbólum-szerepet tölt be. A térségben jellemzően kevés az élelmiszerüzlet, így a tartós fogyasztási cikkeket választják. Ezért pl. a tej helyett, az olcsóbb, finomabb üdítőt veszik meg. A mountain dew a megfizethető „luxus”. Sokukat később a megjelenésük okán nem veszik fel a főiskolákra, a munkahelyekre, a „betegség” szövődményei, a szájkörnyéki ínyfájdalmak miatt nem tudnak megfelelően koncentrálni és egyszerűen kirúgják őket. A szerk.)

Lauren Gurley egytik cikkében arról ír, hogy az elitpoliikusok, pontosabban a liberálisok, milyen okokból mondtak le a vidék Amerikájáról. Gurley idézi Lisa Pruittet, a Kaliforniai Egyetem professzorát, aki munkáiban a vidékiek helyzetét vizsgálja. Pruitt szerint Amerika nagy része nem vesz tudomást a fennálló szegénységről, mert az amerikaiak többsége a vidéket, a szegénységet összeköti a fehér bőrszínnel és mindazzal, amit ez ma jelent. Úgy látja, az emberek érzéketlensége a fehér szegények felé annak „köszönhető”, hogy a fekete szegénységről az intézményesített rasszizmus tehet, míg a fehéreknek minden lehetőségük megvan arra, hogy ne éljenek rossz körülmények között, legfeljebb ők hoznak nem megfelelő döntéseket.

„…amikor szegénységről beszélünk, a fekete és a spanyolajkú szegényre fókuszálunk” mondja Pruitt. „Egybeolvasztottuk az országunk szegénységi gondjait a múltunk rasszista problematikájával, és ha a vidéki, fehér szegénység kerül szóba, vakok vagyunk.”

Vitán felül áll, hogy Kennedy 1960-as elnöksége óta Trump az első olyan elnök, aki a vidékhez szól. Trump gyakran hangoztatta a tényt, hogy a munkalehetőségek brutálisan megfogyatkoztak az államokban, és ezt leginkább a vidékiek szenvedték meg. Trump vidéken kampányolt, míg Clinton a nagyvárosokban. Még, ha nem is hisszük el, hogy Trump beváltja az ígéreteit, akkor is az egyetlen volt a politikusok között, aki a vidéki települések érdekeit szem előtt tartva kijelentette: „Látlak titeket, hallak titeket, és segíteni akarok nektek.”

Trump a „változás” jelöltje volt a 2016-os választásokon. Akár jó, akár rossz az „irányváltás”, a kérdés mellékes, személyes meglátás kérdése, de azt el kell ismernünk, hogy Trump biztos változást ígért. Ezzel szemben Hillary Clinton maga volt az eszményi, a túlidealizált elnökjelölt. Obama kibővített, túlgondolt változataként szimpatikus volt a nagyvárosiaknak, de a kisvárosokban nem azonosulhattak programjával.

Úgy hiszem, ez az ok, amiért a vidéki, fehér közösségek tömegesen Trumpra szavaztak. Nem gondolom, hogy a rasszizmus szerepet játszott abban, ahogyan végül döntöttek. A kézenfekvő ok az volt, hogy senki sem hallgatta meg ezeknek a közösségeknek a problémáit. A média és az elitpolitikusok a nagyvárosok szegényeire koncentráltak. Helytelen szemet hunyni a vidék sorsa felett azzal a szöveggel, hogy „csak siránkoznak”, és elsiklani afelett, hogy miért szavaztak a fennálló elitbarát rendszer ellenében Trumpra.

Nem egy rasszista, fehér férfi szavazott Trumpra, hanem egy apa, akinek fogalma sincsen róla, hogyan biztosítsa a családja jövőjét. Nem egy nőgyűlölő szavazott Trumpra, hanem egy fiatal anya, aki kisbabáját mountain dew-val itatja. Nem egy tehetetlen, tehetségtelen, „white trash” szavazott Trumpra, hanem egy fiatal, akinek nincs lehetősége kitörni a kisvárosi nyomorból.

Akikről Amerika korábban megfeledkezett, éppen azok választották meg Donald Trumpot. Nem számít, hogy egyetértünk-e Trumppal, vagy elfogadjuk-e azt, hogy honfitársaink döntő része egy olyan jelöltre szavazott, akiről nem állíthatjuk teljes bizonyossággal: segíteni fog rajtuk. Csak az számít, hogy a választási térkép vörös része egyértelmű, egynemű segélykiáltás, amit mi így üvöltünk túl:  „Rasszista!”

Nem a gyűlölet választotta meg Donald Trumpot. A nép volt az.