„Ne az állam mondja meg!” – libnyaf system error

 

 

  

Éjjeliőr állam, de csak éjjel…. ne már fényes nappal! Vagy nem is tudjuk. Kitört a Nagy Burkini Háború (I. Great Burkini War) a franciák és nem annyira franciák hazájában, politikai családok szakadtak ketté, szocialista szocialistának lett az antidemokratája.

Történt ugye, hogy a nizzai polgármester, aki a személyében és tisztségében a szocialistákat erősíti, saját hatáskörben betiltotta a város strandjain a burkini névre hallgató jelenséget, mivel szerinte a mohamedán jelmezbál összefüggésbe hozható az egyre szaporodó tömeggyilkosságokkal. Meg amúgy is a nők alávetettségének a jele, ami ellen meg egy egész baloldali mozgalom szerveződött a múltban. A tiltás ellen rögtön felemelte a szavát a szintén a szocialistákat erősítő belügyminiszter, aki szerint nem meg izé, sőt, jajj.

Részünkről inkább a nizzai polgárjenővel értenénk egyet, annál az egyszerű oknál fogva, hogy mindenki azt visel, amit akar, de nem feltétlenül ott, ahol szeretné.

Például az eleven emlékműhöz se megyünk ki SS hagyományőrző szerelésben, ahogy Jefferson Davis emléknapot se Detroit fekete-negyedében szervezünk. Akkor se, ha tulajdonképpen nem vagyunk se nácik, se konföderációsok, mivel az nem mentesít semmi alól. De operába is ritkán megyünk szopóálarcban. Van nekik saját strandjuk a Vörös tengernél, ott húzhatják maguk után vízibiciklin a bebugyolált nőiket cápaketrecben. Aki tevegelni akar, az ne iratkozzon lovasiskolába – ez ilyen egyszerű. Pláne ne háborodjon fel, ha nem veszik fel a cirkuszba lovasakrobatának.

Persze a felöltözött nők látványa is zavar minket, de most az egyenjogúság és a laicitás bajnokaiként szólunk…

A libnyafi zavarodottság sokkal többet árul el Európa jelen állapotáról, egyúttal arról, hogy miért maradunk végül a jatagán rosszabbik végén. Sikerült az egyéni szabadságjogokat odáig tágítani, hogy gyakorlatilag a legszélsőségesebb, legelmebetegebb elképzelések és tettek ellen sem lehet már fellépni. Kivételt képeznek ez alól azok, melyeket be lehet terelni a náci vagy a fasiszta gyűjtőfogalmak alá és lehet jelenteni a Facebook-on.

A simán zavaró jelenségeket meg ugye le kell nyelnünk, mert hát demokráciában élünk, mindannyian egyéniségek vagyunk…

Lehet nem a legtökéletesebb példa, de nehéz különbséget tenni egy hajnali háromkor kalapácsot, szögbelövőt és lézerkardot ragadó inszomniás szomszéd és az utcán előttünk egy hirtelen mozdulattal Mekka felé hasra eső, majd szintén abba az irányba hosszasan ordítozó embrió között. Zavar és kész, örülhetünk, hogy ilyennel – az utóbbival – csak nyaralásaink során találkozhatunk. Egyelőre.

Nagyobb baj, hogy míg az első idegesítő faszt simán lemehetsz pofán ütni vagy méretkülönbségek okán rendőrt hívhatsz rá, addig a másikat el kell fogadnod, hiszen csak „más a kultúrája”. És ha emiatt őt basztatni kívánod vagy csak simán morogsz, akkor nem csak a jatagánnak, hanem a gumibotnak is a rosszabb végére kerülsz.

Mert a libnyaf szerint ugyan ne szóljon bele az állam az előbbibe, de abba igen, hogy szerinted mi lenne a helyes és követendő házirend. Ilyen az, amikor az általunk – na, jó, eleink által – létrehozott államiságot ellenünk használják és nem is feltétlenül csak a sáríát követelő legelmebetegebb réteg. Végeredményben, az elméletileg a mi érdekünkben tevékenykedő, általunk ebből a célból választott lokális kormányzat minket kell korlátozzon a világbéke, az imádzsin és a mindenki szeret mindenkit faszságai jegyében. Te költözz ki a Bakonyba remetének, ha nem tetszik.

Ilyenkor mindig előkerül vádként, hogy (l. náci és fasiszta halmazok) mi kirekesztő, gyűlölködő mocsadékok vagyunk. Biztos, de most nem ez volt a kérdés. Az a helyzet, hogy a világ ebben a szegletében nekünk van igazunk és a miáltalunk – jól-rosszul – kitalált társadalmi és politikai berendezkedés az irányadó. Aki itt szeretne élni (a szeretne kulcsszó, mert joga annyi van, mint nekünk szupermodelleket dugni kokainfelhőben), akkor húzza meg magát. Megint egy párhuzam a gyengébben felszerelkezettek kedvéért: ha mi egy hirtelen ötlettől vezérelve lezúzunk Mekkába nyaralni, akkor eszünkbe se jutna a Kába kőnél kérni egy borsodi világost.

Ugyanis az a helyzet, hogy úgy általában véve nincs bajunk a mohamedánokkal, amíg a négy fal között csinálják. Sőt, mivel tisztában vagyunk a szokásaikkal, tehát azzal, hogy amíg elenyésző kisebbséget képviselnek, akkor kötelező meghúzni magukat, ezért mi ebből arra következtetünk, hogy akkor járunk el gondosan, ha elenyésző kisebbségben is maradnak. Mint a magyarországi mohamedánok, akik alig tízezren vannak és egytől egyik kiváló emberek, egyiknek se jutna eszébe burkiniben fürdeni, a Deák téren hasra esni, halal-jelölést követelni államilag, a disznóhús áfájára dzsizját kivetni.

Persze ez azzal is összefüggésbe hozható, hogy a néhány ártalmatlan és aranyos konvertita mellett ide, ha nem is agykutatók, de a színe-java igyekezett korábban. Pont az (l. ki az igazi menekült kérdéskörét), aki nem volt képes tovább elviselni azokat az állapotokat, melyek szinte kivétel nélkül jellemzik a mohamedán országokat és amelyeket most a második hullám igyekszik meghonosítani Európában. Meg aki a palesztin belgyógyásznak képes beszólni, mert hergelt állapotba került a kormányzati kéktől, az egy fasz. Sőt, hogy nincs ilyen nép, azt is a találkozó végén említjük meg neki… De ugye ez nem jelenti azt, hogy a most érkező szírafgán elé is nagyöleléssel szaladunk ki a határra.

Franciaországban viszont nem ez a helyzet, ott – szerintük – már átlépték azt a kritikus határt, ahonnan lehet követelőzni, lehet pofázni és ezzel bőven vissza is élnek. Az idióta baloldaluk pedig, néhány üde kivételtől eltekintve (l. nizzai polgármester) őket pajzsolja. Hogy politikai számításból vagy fatalista hajlamaik miatt, azt nem tudhatjuk, de – a végeredményt tekintve – mindegy is.

Mert igen is az állam mondja meg, ha már magukat nem képesek korlátozni, ha ennyire nem akarják tiszteletben tartani az őket befogadó többséget, az őket befogadó többség – számukra – mégannyira érthetetlen és értelmetlen szokását. Felesleges spekulálni, még feleslegesebb válogatni. Európa nem egy étlap, ahonnan ki lehet mazsolázni, hogy a segély az jó, de a déli harangszó és a helyi nyelv az nem. Főleg, mert ha mindezt az európai őslakosság kezdi el nekik elmagyarázni, annak igen kellemetlen vége lesz. Azt polgárháborúnak, illetve – tekintettel az arányokra – népirtásnak nevezik, de talán ezt a nemes európai hagyományunkat nem kellene feléleszteni.

A fordított asszimilációt, meg azt, hogy itt majd az ő elképzeléseik fognak érvényesülni bármilyen szinten, azt kurva gyorsan felejtsék el.

Ugyanez vonatkozik a libnyafra.