A baloldal tavaszi nyomora

A baloldali, szétzúzott elit immár történeti mélységűre növeli a magyar társadalom jobboldaliságát, reakciós elmaradottságát – sóhajtozza világgá Lengyel László a mandiner.hu szemléjében fájdalmát afelett, hogy az elitek versenyében a jobboldal kiütéses győzelemre áll. És a zemberek már majálisozni se mennek – teszem hozzá én. A véletlenek szerencsés összjátékának köszönhetően – életében először – Lengyel László kivételesen nem téved olyan nagyot.

[rule style=”rule-dotted” ]

Nem a baloldali elit, hanem maga a baloldal áll bukásra. Kicsiny magyari perspektívánkból az látszik, abban a kivételes és örömteli történelmi helyzetben vagyunk, amikor nem csak a hazai, hanem a nemzetközi progresszió is egyszerre halálozik el éppen. A XX. század második felétől vártunk erre a csodálatos pillanatra. Arra, mikor a hazai baloldalt már a nemzetközi bal se tudja kisegíteni, illetve visszahelyezni uralkodói pozícióba a békeharc és a nemzetköziség jegyében. Végre, mondhatnónk, de azért csendben ismerjük el: ebben nekünk vajmi kevés szerepünk volt – magukat nyírták ki.

A baloldal végstádiumának biztos jele, hogy legnagyobb ünnepük, a Majális, szinte senkit nem érdekel. A Demokratikus Koalíció egyenesen le is mondta a városligeti részvételt, az meg milyen seregszemle, ahol a hadseregtípusok közül pont a berzerkerek hiányoznak. De egyébként sem látszódnak a Csepelről a Városliget felé tartó tömött sorok, idén különösen sok olcsó virslit kell visszacímkézni a Teszkókban.

De a baloldalt akkor sem a jobboldal nyírta ki. Nem az elitek versenyében verte le az egyik csapat a másikat, a haladó oldal egyszerűen kivégezte önmagát.

 

Nyilván az sem kifejezetten segített nekik, hogy a klasszikus munkásosztály nemhogy meghatározó társadalmi rétegként, hanem skanzen jellegben is egyre kevésbé látható. Alig-alig vannak hagyományos ipari szegmensek, ahol három műszakban, de szigorúan hajnal előtt indulnak a szomorú zsákruhába bújt proletárok termelni a GDP-t, illetve – kicsivel korábban – végső győzelemre segíteni a szocialista társadalmat. Egy bankfiókból, egy startupból, de még egy egyéni vállalkozásból is elég nehéz beáldozni egy fél napot arra, hogy műanyag ruhába izzadt, sokat nosztalgiázó, de öregszagú emberek között ünnepeljük bebaszva azt a munkát, amit ugyan továbbra sem szeretünk, de rég nem annyira rossz, mint szüleink, nagyszüleink idejében.

A baloldal jelen állapotában – emiatt zokog Lengyel László – nemhogy a világot a sarkából nem fogja kifordítani, de a sarkára sem igen tud állni, hogy minimális célkitűzéseként legalább az Orbánbasit elkergesse. Gyengék, erőtlenek és legfőképpen érdektelenek, de nem véletlenül, nem a gonosz jobboldali elitek soha meg nem szűnő áskálódásai vagy a társadalom osztálytudatra nem ébredése miatt.

Azért, mert nekik a munka ünnepe helyett inkább a feltétel nélküli alapjövedelem kellett meg a buzifelvonulás.

 

Az utópisztikus, de azért szépen hangzó vágyálmok helyébe egy ideje a nettó baromság lépett, mint alapvető ideológiai alap, amire a felépítmény megint csak annyira volt hiteles, mint egy szír útlevél. A félművelt, de cserébe rendkívül kapzsi (átlagpolitikus leírása – a szerk.), a nemhogy agitálni, de értelmes mondatokat is nehezen fogalmazó középszerek pont annyi hatással bírnak a munkáslelkekre, mint felvilágosító piktogram a migránsra Kölnben. A vagyoni egyenlőség rémisztően veszélyes ostobaságának közérthetősége helyett jött a gender-elmélet, amiről a proletariátus azt sem tudja, hogy eszik-e vagy isszák, de ha sokat kell hallgatnia, akkor megveri a szónokot.

Így lett hát az, hogy a dolgozó emberek széles tömegei helyett a baloldali elit új célcsoportja a hozzájuk hasonlóan félhülye bölcsész lett. Az ő szívüket könnyedén képesek megnyerni a gender-ideológiával, a migránssimogatással, a végtelenített integrációs modulokkal, de cserébe azok nem mennek majálisozni. Ugyanis – szemben a Gólya presszóval – a Városligetben nincs hűtött, kézműves rozéfröccs.