Egy megható évforduló alkalmából

Könnyes, megható tízéves évfordulóra számíthatunk. Rossz nyelvek szerint a haladó értelmiség és a még haladóbb szerkesztőségek karba öltve készülnek megemlékezni a 2006. év legfelemelőbb pillanatára, mikor választási kampány csúcs- és végpontjaként, Gyuriferi, a haladó oldal képviseletében, földbe döngölte minden rossz okozóját, a gonosz Palpatine-t.

[rule style=”rule-dotted” ]

Pedig túl sok ünnepelni valójuk nekik sincs ezen, ha eltekintünk a hazugság iparági rekordkibocsátásáról, ami nemzetközi összevetésben is bőven megállja a helyét. Hirtelen csak Tony Blairt és Bill Clinton tudom felállítani Gyurcsány mellé a képzeletbeli dobogóra, mint a modern politikatörténet egy szereplés alatti legtöbb és legkitartóbb hazugságainak elkövetőit. Ha egyáltalán összevethető produkciókról beszélünk. Tony Blairt a második iraki háború kapcsán vették elő hazai pályán és az ott érkező kérdésekre felelte kitartóan, hogy megbízható, hiteles információk alapján ugrottak neki Szaddam Husszein elvtársnak, majd honosították meg a permanens polgárháborút elsőként a Közel-Kelet szerencsétlen országai közül, mintegy pilot projektként. Clinton pedig az ominózus gyakornoki programja kapcsán volt kénytelen kitartóan nem kibontani az igazság minden szegletét a szenátusi meghallgatásán.

Gyuriferi – velük ellentétben – nem szorítkozott kis stílűen egy témára. Tíz év távlatából egészen megdöbbentő visszahallgatni az emlékezetes Orbán-Gyurcsány vitát. Szereplésének legfontosabb és tökéletesen egyedülálló motívuma, hogy egyszer nem volt képes akár nyomokban igazságmolekulákat tartalmazó mondatokra. Gyakorlatilag azt mondta, ami abban a pillanatban jobban hangzott Viktorénál.

Kocsmai alaptípus: van a mindent mindig jobban tudó ember. Vele nem vitatkozunk, legfeljebb megverjük.

Okos politikai marketingesek és még okosabb politológusok azóta is találgatják, mi történt. Orbánnak, noha hirtelen manőverekre mindig képes és azokra szívesen vállalkozó debattőrnek tartja a szakirodalom, úgy kente el a száját, hogy egy őszödi beszéd kellett a talpra állásához. Ott állt a poros, szomorú kis zakójában, évekkel megelőzve pártjának „kisemberi” programját és hagyta, hogy a megtáltosodott Feri széttépje.

Cinikusabb elemzők szerint nem véletlenül, 2006-ban már bőven akkora szarban volt az ország, hogy nem akart II. Antal Józsefként egy kamikaze-kormány élén állva megbukni. Hagyta Ferit behúzni a választást, az eredmények meg ismertek.

Itt térünk vissza oda, hogy különösebb ünnepelni valója nincs a haladó oldalnak. Noha egyszerre felemelő és megható Orbánt megverve látni, de ez egyrészt 10 éve volt, másrészt 10 éve nem volt ilyen. Hadtörténeti példa, de az ardenneki offenzívát készülnek az elvtársak megünnepelni, ahol mindent feláldozva jó két héttel késleltették az elkerülhetetlen és totális bukást. Hősies csata volt, Eisenhower lehet nyugtalanul aludt egy hétig, aztán ott álltak letolt gatyával az Elbáig.

Valami egészen hasonló történt a haladó oldal képviselőivel, azóta se tudnak felállni ebből a győzelemből. És ami a legrosszabb – mármint az ő szempontjukból -, nem is akarnak.

Ezért hát ünnepeljünk ma velük… és 10 év múlva is….

[youtube id=”https://www.youtube.com/watch?v=auf55j8PhhI” width=”640″ height=”360″ autoplay=”no” api_params=”” class=””]