180 fok és a legitimitás

 

 

  

Immáron anyahajónk, a PS is belekerült a darálóba. Szerető Szabolcs és Tóth Szabolcs Töhötöm tollára vette a PS-t, az ügy dagad és dagad. Megbocsáthatatlan módon a „kormánypárti” médiához igazolt az MN két konzervatív arca, Pilhál György és fia, Tamás.

György, az apa átigazolt – egy év után – a régi nemzetesek alapította Magyar Időkbe, míg a fiú, Tamás a PS csapatát erősíti tovább. Mondhatnánk ebben semmi különös nincs, hisz a G-nap utáni időkben még mindig tart a jobboldali sajtó átrendeződése, ahol az új irányvonalat megemészteni képtelen simi-médiás arcok sorra mennek olyan helyekre, ahol nem kell totálisan újrazsinórozni az agyukat. Érthető.

Node hol itt a gond? Elvileg ugyanis az ún. simi-média sem feltétlenül egységes ezen a téren, példának okáért a Heti Válasz szerkesztősége jobbára folytatja a korábbi irányvonalat, annak ellenére, hogy anno még épp biztonsági okokból szervezték ki a tulajdonosi hátterét az akkor már erősen az LMP felé orientálódó korábbi tulajdonostól. Ugye milyen csúnya dolog? Féltették a Heti Válasz konzervatív szellemiségét, ezért szépen ki is szervezték Simicskához. Aztán jött a G-nap és tessék. Pontosabban nincs „tessék”, hiszen a Heti Válaszban maximum a mészároslőrincezés hőfokán és némi kormány-kritikus hangok felerősödésén érezhető némi változás, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ilyen hangok nem voltak jelen korábban is.

Vannak ezentúl más médiumok is, mint például a méltán népszerű Mandiner, amelyet még akkor se szokás feltétlen kormányhűséggel vádolni, ha éppenséggel pont olyan távol vannak a Pocakos Szánkóbajnok bizniszétől, mint mondjuk a PS Habonytól, s mégis, ha az olvasói kommenteket nézzük, őket pont úgy „simicskázzák” néha élből, ahogy a PS meg kapja a „habonyművek” bélyegét a valóságtól függetlenül. Az meg megint másik kérdés, hogy az újságokat újságírók írják pénzért, és aki ezt a szakmát némileg ismeri, az tudja, hogy egy újságíró személyes véleménye nem feltétlenül tükrözi a lap irányvonalát, de még akkor is, ha ez így van, sokszor szakmai alapú barátságok és kellemes kollegiális viszonyok jöhetnek létre, átívelve a közvélemény számára áthatolhatatlannak látszó törésvonalakon.

Az, hogy hazánkban legyen „polgári szellemiségű”, ám a kormánytól független, sőt azzal szemben kritikus hangot is megütni képes orgánum, az több mint természetes és kívánatos. Nem is arról van szó, hogy ne lenne rengeteg lehetőség abban, ha egy szerkesztőség úgy dolgozhat, hogy nem kell attól tartani, hogy egy anyag miatt csörög a piros telefon, és valami nagyvezír a Párttól odaszól, hogy túl van lőve a célon, és X-et vagy Y-t nem érdemes cseszegetni, mert elfogy az apanázs, lehet menni a Népszabósok mellé a fikusszal vacogni a mínusz húszba. Így érthető, ha sok kolléga, aki mondjuk biztos egzisztenciát tud magáénak a Simi-birodalomban, úgymond „nem ugrál”. Akkor sem, ha épp nem ért egyet ezzel azzal. ÉS ez igaz a „kormánypárti” médiára is, hisz a Toronyházban is dúl a pluralitás, van itt a tarsolylemeztől a kipáig minden a szerkiben.

Az azonban, hogy valaki azzal akar legitimitást szerezni saját magának, hogy azokba rúg, akiről mindezt – szakmabeliként – tudja, az már erkölcsi kategória.

Márpedig azt látjuk, hogy a simi-média egykori konzervatív kollégái erősen próbálják fröcskölődésben, anyázásban, szakmainak álcázott személyeskedésben felülmúlni régóta ismert liberális kollégáinkat, akik talán most érezhetik azt, hogy lehet hátradőlni, és meginni egy kapucsínót, hisz a jobberek szépen lehentelik egymást, aki meg a végén marad, majd eldönti, hogy velük tart társutasként, vagy megmarad az omladozó Orbán-rezsim hasznos idiótájának.

Soha nem volt még ennyire megnyugtató liberális újságírónak lenni. Lehet írogatni filmekről, színházról, néha meg egy picit rettegni a demokráciáért. A „hatalmas korrupciós ügyeket” a Magyar Nemzet fogja „feltárni” a legtöbb ilyen ügyet ők viszik, a liberális média meg szépen hátradől és élvezi a showt. Nézik az iszapbunyót, ahogy a vérfideszes trollok ekézik a true konzervatívokat az utóbbiak mélységes megdöbbenésére és viszont. Eközben évtizedes barátságok hullanak a porba, hisz például senkinek sem eshet jól, ha pusztán azért, mert irányvonalában a kormányhoz közelebb álló, ám ennek ellenére független PS-ben folytatja a Magyar Nemzet helyett, rögtön megkapja az áruló bélyeget. Vagy megy át hasonló okokból, a kormányhoz mégközelebb keringő Magyar Időkhöz. Esetleg vállal munkát a Vajna-tévénél vagy a Habony-média valamely outletjében.

Ami a média szerkezetét illeti, valószínű, hogy az ember nem az Echo Tévéből fogja a továbbiakban sem megtudni, hogy milyen módszerekkel gazdagodott meg spontán annyira a Nemzet Gázszerelője, hogy simán megvegye a boltot a videotonos csávótól. Ugyanakkor ellenzékiség ide vagy oda, a Magyar Nemzetből sem fog immár kiderülni, hogy végül mi lett a kormánybuktató Goodfrienddel szemben tolmácsért kiabáló Vida Ildikó sorsa, ha az elmúlt ciklus egyik legnagyobb kormánypárti botrányának titokzatos főhőse épp Simicskának gyártja újabban a pénzt a Közgépnél.

Immáron mindig ellenzékben.

A már csak gyerekkori emlékeinkben őrzött ’98-’02-es első Fidesz-kormány egyik csúcsbotrányának a végét sem fogjuk soha megtudni az örök ellenzékiektől, hisz ugye a hírTV-t meg maga a Happy End KFT révén elhíresült Schlecht Csaba irányítja. Tény, hogy nagyon átalakult a politikai paletta. Ellenségből barát, barátból ellenség. A 180 fok azonban 180 fok.

Nem úgy mentek a dolgok, mint anno a Széles Gábor által felvásárolt Magyar Hírlap esetében, ahol a balos brigád röpült, és jöttek a jobbosok új főszerkesztővel az élen. Nem is az történt, ami a Népszabinál, hogy a tulajváltást egyúttal kollektív esőbenázás is kísérte. Hiába mondja tehát Szerető Szabolcs, hogy ők továbbra is egy polgári konzervatív lap, ha alig egy hónapja igazolt át a hírTV-be Kálmán Olga, és azt látjuk, hogy a távozó régi nemzetes kollégák helyét sorra töltik be a baloldali médiumokból átjövő kollégák. Elég belehallgatni a műsorokba, megnézni a címlapokat, és mindenki látja, hogy olyan témák futnak és olyan stílusban, amik köszönő viszonyban sincsenek a korábban vállalt irányvonallal. Ennek fényében igenis érthető, ha egy újságíró úgy dönt végül, hogy ehhez nem adja a nevét, mert konkrétan nem ért vele egyet.

Be lehetne szállni a darálóba a másik oldalon is. Bizonygatni a függetlenséget, vagy épp ellenkezőleg, a saját értékrendet a feltétlen kormányhűséggel azonosítani, de mind a kettő tévút lenne. Egyrészt azért, mert nem attól lesz a Fidesz politikája jobb, vagy rosszabb, hogy milyen a viszonya Simicska bárónak a Kaijuval. Orbán nem azért van hatalmon, mert Szerető Szabolcs melegszívű publicisztikákban méltatja a Viktort, hanem mert 3 millió ember rá szavaz. Mellesleg Simicskának is csak azért lehet médiabirodalma meg Közgépe, mert Orbán Viktor kormánya adott neki állami megrendeléseket.

Ebből a pénzből van ő most ellenzékben.

Ha úgy tetszik, a „Fideszt támogató szavazópolgárok felhatalmazásából” lehet neki véleménye. Mivel ez a vélemény erőst különbözik a forrást kibocsátó állami irányvonaltól, ezért onnan most a pénzeket Mészáros Lőrinc kapja, ezért hát neki épül ki saját kis birodalma. Soros György meg – amíg volt neki miből – liberális lapoknak adott ugyanígy pénzt, amit általában fejlődő országok megshortolásából meg hedge fund műveletekből szerzett.

Az emberek meg ezeket a fizetett lapokat elolvassák, vagy épp nem olvassák. Olvassák a 444-et, és nem olvassák a Népszabit, és nagyon úgy tűnik, hogy egy év után egyre többen olvassák a PS-t és egyre kevesebben a Magyar Nemzetet. Ahogy egyre többen nézik az ECHO TV-t akik korábban a HírTV-t nézték, miközben a Simi médiát meg olyanok kezdték fogyasztani, akik korábban a kezükbe nem vették volna.

Mondhatjuk, hogy ez szar. Miért nem ekézi magát Simicska? Miért nem tárja fel a felcsúti kisvasút sztoriját az Echo TV híradója? Ilyent senki sem vár, mert az emberek általában normálisak. Hacsak épp nem az van, hogy saját lelkiismeretük elhallgattatására a másikra kezdenek mutogatni.

Márpedig a vicces az, hogy kormányzati nyomás ide, vagy oda, senki sem nyomja Simicskát balra, a legtöbben mennek maguktól, és a Heti Válasz példáján látszik, hogy nem is biztos, hogy Simicska feltétlenül elvárja azt a bizonyos 180 fordulatot, hanem sokkal inkább a kiélezett helyzetben olyanokban is megszólal a belső herényi károlyuk, akik néhány éve még együtt röhögtek velünk azon, mennyire szánalmas is ez a társutaskodás.