Új verzió, régi nóta

 

 

  

Útban hazafelé arra gondoltam, elintézek pár hívást, hogy mire hazaérek, a családomon kívül mással ne kelljen már foglalkoznom. Kivettem kabátzsebemből a mobiltelefonom, és jóformán fel sem oldottam a képernyőzárat, amikor a velem szemben ülő, egyetemista korú fiatalember – mint aki valami undormányosat lát – szemforgatva felmordult.

– Atyaisten! O1G! Van még ilyen ember a földön?

Értetlenkedve néztem rá.

– Hogyan kérem?
– O1G. A telefonja! Orange! Az Orange egy gagyi. Senki nem használ már ilyet, csak az agyatlan birkák – harsogta tudálékos agresszióval.
– Senki? Úgy tudom, azért a többségnek ilyen van.

Alighogy ezt kimondtam, hirtelen mozdulattal előrehajolt, szemöldökét összeráncolta, és mutatóujját, akárcsak egy revolvert, felém irányította.

– Nono! Itt azért álljunk meg egy kicsit, narancsoskám! Még a kisiskolások is tisztában vannak az alapvető matematikai műveletekkel. Maguk még véletlenül sem a többség! Csak szerencsétlen, agyatlan flótások, akiket átver a gazdájuk! Újra és újra.
– Nézze – álltam neki gépiesen szabadkozni, mert hiszen senki nem szereti, ha rögvest idiótának titulálják. – Bevallom, nem vagyok szakértője a témának, de azért igyekszem mindig kellő odafigyeléssel átnézni a katalógusokat, és az így szerzett információk alapján dönteni. Legutóbb sem találtam semmi használhatót a konkurencia kínálatában. Én meg már öreg vagyok ahhoz, hogy beérjem jól csengő szlogenekkel, szépen renderelt képekkel, meg lehetséges prototípusok ígérgetésével. Így maradtam a régi márkánál.
– Tipikus! Maga beszél szlogenekről? Jobban teljesít, nem igaz? Röhej! Mennyit bír például a narancsos gagyijának az aksija?
– Kétségtelen, hogy bírhatna többet is.
– Na és akkor ott van az, hogy külön fizetnie kell a tartozékokért: a szilikonos tokért, a fülhallgató átalakítóért. Jelzem, a védőfóliát sem két fillérért adják. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy folyamatosan kiesik az alsó kávából a fizikai gomb.
– Az enyémből még egyszer sem esett ki.
– És mi van az ingyenes alkalmazásokkal? A narancsos gagyikon kívül semmit nem enged a rendszer! Ez lenne a szabadság? Esetleg a birkák szabadsága!
– Nem azt mondtam, hogy minden tekintetben meg volnék vele elégedve, csak azt, hogy …
– Akkor mégis mire vár? Klasszikus narancsos gondolkodás: jó lesz ez a gagyi is. A lényeg, hogy maradhasson a langyos húgyban!
– Tudja, mit! – mondtam neki ingerülten. – Inkább hagyjon békén!

– Nézzenek oda! – kiáltotta olyan hangosan, hogy az utasok többsége felénk fordult. – Igazi narancsos tempó! Inkább nem állunk szóba az emberrel, hogy ne kelljen válaszolni a kényelmetlen kérdésekre.
– Félbeszakított. Kiforgatta a szavaimat. Lehülyézett. Mit kéne tennem?
– Kérkedik itt a narancsos gagyijával, miközben minden befizetett forintjával a cégtulajdonos, meg a csókosainak a zsebét tömi! Nem lennék meglepve, ha kiderülne, maga is haszonélvezője a rendszernek. Csak nem futball applikációkat tervez? – kérdezte, majd önelégülten jót mulatott eredetinek vélt humorérzékén.
– Nem.
– Akkor mivel foglalkozik? – jött ki lassan sziporkája örvényéből.
– Semmi köze hozzá, de azért elmondom. Német nyelvtanár vagyok.
– Aha! Szóval, ájncig, cváncig, finggal játszik! – énekelte hahotázva, és az örvény újfent visszarántotta. Néhányan a közelünkben diplomatikus mosolyt biggyesztettek szájukra.

Muszáj volt kicsit nekem is nevetnem. Utoljára gyerekkoromban hallottam ezt a poént. És bár ócska, sőt előítéletes, mégis jót derültem rajta. Egye fene, gondoltam, ennyi azért belefér, ráadásul egy pillanatra megkedveltem az illetőt.

– Rendben. Akkor mit javasol? Melyik márkára váltsak?
– Teljesen mindegy. A lényeg, hogy ne a narancsos fosadékra!
– Maga melyiket használja? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.
– Hallott már a Synergy-ről?
– Nem az volt az a vállalati fúzió, amelyik már két modellel is megbukott?

A fiatalember látványos hirtelenséggel ismét letért a barátságos társalgás ösvényéről, és mutatóujjával újból célba vett.
– Megbukott? – süvítette.

Nyilvánvaló volt, hogy nem kérdésnek szánja.

– Esetleg megbuktatták a maguktól megszokott aknamunkával! Szépen felszalámizták, aztán csalással narancsligetet csináltak az egész piacból!
– Engem ne keverjen bele, már bocsánat! Nem én vagyok sem az Orange, sem a Synergy fejlesztőmérnöke.
– De akárcsak a többi birka, megvette az Orange termékét. Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de legalább a magáé, nem igaz?
– Nem hagyná abba ezt a birka démonizálást?
– Maguknak köszönhető, hogy most itt tart a piac, és megfosztanak minket az innovatív, nyugati megoldásoktól, az igazi felhasználói élménytől. A szabadságtól!
– Mire gondol pontosan?
– Maga némettanár. Láthatja, milyen típusok vannak a német piacon.
– Hát, nekem úgy tűnik, hogy ott is lassan, de biztosan kezd elterjedni az Orange operációs rendszere. Bizonyára nem veszik át egy az egyben, de azért a felmérések azt látszanak igazolni, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a kinti felhasználók részéről egy Orange alapú interfész fejlesztésére.

Beszélgető partnerem heves fejcsóválásba kezdett.

– Annál sokkal tudatosabbak és önállóbbak az ottaniak, mintsem hogy feladják a szabadságukat. Kétszer már megtették, harmadszorra nem fogják! – mondta atyai szigorúsággal a hangjában.
– Az osztrákok már rég átvették. Ugyanazt megcsinálták, mint az Orange, csak máshogy nevezték el. Apfelsine néven fut a rendszerük, ami egy kisebb Anschluss-szal is felér. De tudja, mit? Nem vagyok semmi jónak elrontója. Mit vegyek legközelebb, és miért?

Ezúttal fölfelé tartotta mutatóujját, majd másik kezével lassan kiemelt egy mobiltelefonnak látszó tárgyat az ölében fekvő hátizsákjából. Nem tudtam beazonosítani a típust, mégis valahogy ismerősnek tűnt. Formája meglehetősen eklektikus volt. Gömbölyített előlapjára szögletes hátlap volt színes ragasztószalaggal rögzítve. A telefon síkjából ferdén kiemelkedő kijelző viszonylag kisméretű volt, de így alatta jutott hely több, különböző formájú, girbegurba elrendezésű nyomógombnak, fölötte pedig egy egész jónak tűnő szelfikamerának. Ez utóbbi már nélkülözhetetlen, ha valamelyik közösségi oldalon élőben akar bejelentkezni az ember.

– Ez meg mi akar lenni? – néztem föl rá.
– A Synergy 3.0 – válaszolta kultikus áhítattal a szemében.
– Ahhoz képest, hogy ez már a harmadik verzió, eléggé kidolgozatlannak tűnik. Bekapcsolja?
– Nem lehet.
– Miért nem? Lemerült? Van nálam egy külső akkumulátor. Arról beindíthatnánk.
– Nem erről van szó – mondta már korántsem olyan nagyfokú magabiztossággal. – Csak néhány tesztelésen vannak túl a fejlesztők. Egyelőre nem fut rajta minden egyszerre, de nagyon ígéretes. Higgyen nekem!
– Látom, mégiscsak rákerült a kettős kereszt gomb. Érdekesen mutat a csillag mellett. Nem úgy volt, hogy a Synergy-re soha nem rakják rá?
– A Synergy vezetői rugalmasan kezelték ezt a kérdést a felhasználói visszajelzések figyelembevételével. Ez persze furcsán hangozhat egy narancsosnak – nevetett színlelt felsőbbrendűséggel.
– És mi az a lilás gomb a “moment” felirattal? A 2.0-án az sem volt még rajta, ha jól emlékszem.
– Szó volt róla, de csak most tették rá. Szintén a felhasználók kérésére. Hogy rajta lesz-e a véglegesen, egyelőre még nem tudni.
– De mi lesz a funkciója? Valami hívásvárakoztatás vagy inkább elnémítás?
– Bármelyik. Testreszabható lesz a rendszer, ugyanis itt nincsenek megkötések, mint a narancsos gagyinál. A felhasználók döntenek, nem a cég.
– Benchmark teszteken mit teljesített?
– Még semmit. Most mondom, hogy igazából egyszerre minden részét még nem indították el. Majd ha kint lesz a piacon.
– Szóval egy olyan mobiltelefonnal akarnak betörni a piacra, amit még egyszer nem tudtak működőképes állapotba hozni? Még műhely szinten sem?
– Nyomhatja itt nekem az ótvaros propaganda dumáját. Ha nem akarja megérteni, az a maga baja. Lesz végleges verzió, de most nem ez a lényeg. Már mondtam.
– Azt is mondta, hogy a Synergy-nél figyelnek a felhasználók visszajelzéseire.
– Pontosan!
– Olyan felhasználói kérés nem volt még, hogy legalább valami többé-kevésbé működő rendszert üzemeljenek be?
– Most mondom századjára, hogy nem ez a lényeg!
– Nekem azért fontos lenne.
– Na, jó! Erre tényleg nincs időm – emelte fel kezeit egyszerre. – Ha maga továbbra is a narancs rabszolgája akar maradni, hát maradjon, akár túlórában. Nekem itt egyébként is le kell szállnom.

Az ajtók kinyíltak, a fiatalember vállára dobta hátizsákját, és leszállt. Körbenéztem. Ahogy végigpásztáztam a környezetemben ülőket, tekintetünk találkozásakor mindegyikük zavartan nézett vissza mobiltelefonja világító kijelzőjére. Ekkor egy enyhe, de azért kellemetlen lökést éreztem a vállamon. Mögülem egy másik utas, egy nagyjából velem egykorú hölgy indult meg az ajtó felé. Retiküljével lökhetett meg, amibe egy befőttes gumival átkötözött mobileszközt csúsztatott. Dühösen nézett le rám.

– Ne lökődjön! Maga sznob narancsos birka! Legalább a nőt tisztelhetné bennem!

Az ajtók bezáródtak, a mobilom képernyőzárja pedig végre kinyílt.

(Sent from my Orange mobile device)

A történetet lejegyezte: Schlaumeier