Parazita üzemmód

 

Nemrégiben a „Nagy Baloldali Világ-összeesküvést” taglaltuk. Palpatine másnapra háttérhatalmazott egyet a királyi rádióban, a fellelkesült libnyafi pedig kiszórta ránk is a szokásos „ellenérveket”, miszerint chemtrailezők, homofóbok, antiszemiták, rasszisták vagyunk. Köszönjük, ugorjunk is, mert lehet folyamatosan konteózni, de az American Spectator nevű lap, az amerikai konzervatív sajtó zászlóshajója, nem arról híres, hogy teret adna a buzisugárvetőhöz hasonló marhaságoknak. De ahogy olvassuk őket, keményebb szövegeket kapunk, mint amilyenre az állítólag szétchemtrailezett agyunkkal valaha számítottunk. Lássuk hát!

[rule style=”rule-dotted” ]

Ahhoz, hogy értsük a dolgok jelenlegi állását, be kell mutassuk olvasóinknak egy nevet, akit már emlegettünk korábban, de a magyari világban még kevesen ismerik. A neve: Saul Alinsky. Mielőtt nagyon belefolynánk a nemlétező zsidó világösszeesküvésbe, Alinsky, bár kamaszkoráig igazából rabbi szeretett volna lenni, élete égére azért elég rendes kis komcsi lett. Pontosabban szólva, ő jelenti a mai „social justice warrior” alaptípusát, azt az embert, akire még Soros Gyuri is könnyes szemmel tekint felfele. Alinsky eredetileg régész volt, de nem arról vált híressé, hogy ő ásta volna ki az amerikai ókort, hanem arról, hogy megírta a Szabályok radikálisoknak című alapművét, ami már egyfajta bibliaként szolgált a hatvanas években az akkor viruló polgárjogi mozgalmakhoz. Sosem csatlakozott egyetlen párthoz sem (azért annál ő egy okosabb és menőbb arc volt), de – minő meglepetés – szimpatizált az amerikai kommunista párttal.

Ennek következtében egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akik az ötvenes években szembe kerültek az úgynevezett mccarthyzmussal, ami egyfajta korai hidegháborús boszorkányüldözésként került be a történelemkönyvekbe. Ekkor szorították partvonalra Amerikában azokat a mozgalmakat és politikai irányzatokat, melyek aztán a kilencvenes évektől – Clintonpapa uralkodása idején – kezdhettek el visszaszivárogni a politikai mainstreambe, és melyeknek egyik prominense Bernie Sanders. Ezen a ponton emlékeztetnénk olvasóinkat, hogy már a Hillary Clintonos cikksorozatban megírtuk: Alinskyből írta Clintonmama a szakdoliját! Ha tehát keresünk valakit, akinek a módszerei a Demokrata Párt összes szintjén jelen vannak, a megoldás nem más, mint Alinsky.

Clinton az elméleti, Sanders a gyakorlati oldal felől közelít.

A radikálisok kiskátéja Molnár Sándor fordításában, 1988-ban magyarul is megjelent a – ismét minő meglepetés – KISZ Münnich Ferenc Kollégiumának gondozásában, tehát magunk is elmerülhetünk a későkádárista menősködés bugyraiban. Hogy összefoglaljuk a dolgot:

[jumbotron bgcolor=”#dd9696″]
Alinsky szerint a lényeg, hogy ne becsüljük le a Fennálló Rendszert, mert amennyiben kívülről próbáljuk meghekkelni, a Rendszer önmaga által kifejlesztett immunrendszere úgyis ki fog minket lökni. Viselkedjünk úgy mint a Rák! Csesszük át az Immunrendszert azzal, hogy a Rendszer részének mutatkozzunk, sőt, nőjünk fel a Rendszeren belül a döntéshozói posztokig, és csak ekkor aktiváljuk a bennünk rejlő radikálist, és immár döntéshozói helyzetben a Rendszeren keresztül vigyük végig politikai akaratunkat. Addig meg kussoljunk.
[/jumbotron]

Kb. ez a lényege a dolognak, aki többre is kíváncsi olvassa csak el!

Ha csak azt nézzük, Clinton tudatosan megnyitotta a kaput ezeknek a radikálisoknak a kilencvenes években. Eltelt egy évtized, és eljött Obama ideje, akit tekinthetünk az első olyan sikeres arcnak, aki ilyen „rejtett radikálisként” fel tudott nőni odáig, hogy a Demokrata Párt kebelére eressze az olyan kőkemény komcsikat, mint Sanders  és társai. Ebben persze nem volt ellenpontja, mert a „True Blue Dem” szekciót időközben felvásárolta a Clinton-Soros tandem. Ezek után azt láthatjuk most, hogy bár „kiélezettnek tűnik” a Demokraták belső küzdelme, a végcél tekintetében nincs ellentmondás.

Első lépés: fejts ki egy véleményt, és küzdj annak „elfogadásáért” azzal, hogy toleranciát hirdetsz, és a szólásszabadságra hivatkozol. Második: válj meghatározó véleménnyé, Harmadik: fojtsd el az összes többit.

 

Így találkozik Alinsky módszere és Lenin tanítása, és így kötünk ki korunk Amerikájában, amely jogrendjének meghekkelése épp mostanában éri el csúcsát. Tudni kell, hogy a „fékek és egyensúlyok” fetisizált rendszerének köszönhetően, Amerikában lépcsőzetes választott képviseleti szervek révén épül fel az egész államszövetség. Az alapító atyák elképzelése szerint kell valamiféle „egység” de úgy, hogy a népakarat sose sérülhessen.

Egészen napjainkig meglehetősen kicsi méretű „éjjeliőr állam” felügyelte azt, hogy minden nézet, gondolat, vallás kifejthesse szabadon nézeteit, ez volt a „klasszikus amerikai liberalizmus” alapja, aminek lehetnek hiányosságai és igazságtalanságai, de azért az elmúlt 300 évben elég jól meghatározták Amerikát, ami ezáltal lett a „szabadság földje”. Hogy ez így lehessen, ezért különböző választott képviseleti szervek határozták meg az egyes államok, sőt megyék és városok szokásrendjét, szabályait és törvényeit. És jó is volt ez így. Azonban ha egy-egy állam túllépett volna hatáskörén – tanulva a Polgárháborúból – a Központból a Legfelsőbb Bíróság volt hivatott arra, hogy a túlzó kinövéseket lenyesse. A Legfelsőbb Bíróság felülírhatta ezeket a helyi döntéseket, ha azok a Kőbe Vésett Amerikai Alkotmány valamely passzusával ellentétben álltak.

Ez a gyakorlat volt az eszköz arra is később, hogy a hatvanas években a polgárjogi mozgalom eredményeit végigvigyék az Államok egészén. Alinsky „módszerének” első győzelme a Johnson érában az úgynevezett déli „Jim Crow” törvények hatályon kívül helyeztetése volt. Ezek a helyi törvények biztosították ezekben a déli államokban ugyanis a feketék és fehérek szegregációját.

Az amerikai (angolszász) jogrend alapjaiban különbözik a kontinentálistól, épp ezért sokkal rugalmasabban működik és direktebbül is hat. 2010-ben volt egy ilyen jellegű, „mindent felülíró” bírósági döntés az Egyesült Államokban az úgynevezett „Citizens United-döntés”. Bár a pert épp egy konzervatív kampányfinanszírozók, a Koch testvérek nyerték, de a döntés általános hatálya arról szólt, hogy az amerikai választási kampányt immáron mindenki, tehát nonprofit, profit és mindenféle vállalkozás nyíltan támogathatja. Korábban ez nem volt lehetséges, még a kampányfinanszírozás terén korábban is liberális Amerikában is voltak erre szabályok. Most ez nagyon bikkfanyelven hangozhat elsőre, meg nem is olyan fontos, de tudva az amerikai jogrendet, ez tulajdonképp szabaddá tette a pályát minden létező pénzember számára, hogy annyit és úgy költsön közvetlenül politikai ügyekre, ahogy és amennyit akar. Eltelt hat év, és most épp azt látjuk, hogy Gyuribá és Cukorhegyi úgy tolják nyíltan a Demokrata kampányt, és úgy áramlik a pénz politikai ügyekre mindenhonnan, hogy nem győzzük a fejünket kapkodni. Nos ezért van ez.

A döntés ugyanis egyesítette a baloldali kampány-alapítványokat a Koch testvérek és az összes többi „hagyományos” konzervatív politikai pénzcsatornákkal szemben. A ma Amerikában látható események azt bizonyítják, hogy a Koch testvérek által elért eredmények eltörpülnek azzal a pénzpumpával szemben, amit a baloldali alapítványok szervezett módon tolnak bele úgy a politikai életbe, hogy – szemben bármiféle konzervatív pénzüggyel – erről a balos média mélyen kussol, s emiatt tulajdonképp teljes sötétségben képesek operálni, mindenféle ismert vagy számon kérhető szabály nélkül.

Az utóbbi különbség – a média ellenőrzésének teljes hiánya – a legaggasztóbb jelenség az American Spactator szerint.

 

Elég rátekinteni ugyanis az amerikai lapokra, hogy például mennyi időt és energiát öl a Politico, a Washington Post, NPR, és a többi balos lap a “Koch-finanszírozás” ekézésére, azt a látszatot keltve, mintha a „korrupció” egy jobboldali fogalom lenne, a Koch fivérek pedig teljesen egyedülálló, hatalmas politikai szereplők lennének. Ismerős a dolog? A Koch-fivérek az amerikai élet megrontói, a Mészáros Lőrincek, az Andy Vajnák, maguk a „romlott milliárdosok” akik összeesküdnek és tömik lóvéval a gonosz Republikánusokat.

A valóság azonban nagyon máshogy néz ki. A 2013 listát, ami a politikai alapítványokat illeti, a Ford Alapítvány vezeti, amelyik 38-szor nagyobb vagyont, majdnem 12 milliárd dollárt költ, mint amennyit a feketeseggűnek beállított Koch-csoport összesen! A Koch-tesók még csak a top100-as listára sem kerültek fel, ami a hasonló alapítványokat illeti! Mondani sem kell, a Ford Alapítvány – bár alapítója még konzervatív volt – mára liberális lett. Olyan mókás projektekre költ milliókat, mint például az Afrikai Gender Intézet. Tolja a zsét a Planned Parenthoodba, olyannyira, hogy Cecile Richards egyenesen a kuratórium tagja.

Sorolhatnánk a végtelenségig a Ford Alapítvány sötét ügyeit egészen odáig, hogy ők is benne vannak egy „Új Izrael Projekt” nevű buliban, ami annyit tesz, hogy tömik pénzzel a palesztin szervezeteket. Ennyit akkor az antiszemitizmusról… 2001-ben egy olyan nemzetközi konferenciát is finanszíroztak, amelynek a végdokumentumában Izraelt „apartheid állam” jelzővel ruházták fel.

A Ford Alapítvány tehát politikai céljait tekintve egy jottányit sem különbözik hazánk elfajzott fiáétól, de kapaszkodjunk meg: ezen politikai célokért küzd Bill Gates NGO-ja, a Clinton Alapítvány, a Soros Alapítvány és – újonnan érkezőként a maga szerény 3 milliárd dollárjával – kedvenc Cukorhegy Márkunk is, aki egyszerre csinált a fél világból gügyögő ostobát (lásd virtuális lincselések) és teremtette meg a liberális egyeduralmat a médiában.

A baloldali alapítványok munkáját a mainstream sajtó (és média, bele értve a Facebookot) természetesen teljesen más fényben láttatja. A baloldali donorok képviselik a “közérdek” fogalmát, míg a konzervatívok a “különleges személyes érdekeket.” A kettős mérce nyilvánvaló. Eközben a baloldali alapítványok sokkal, de sokkal több pénzt költenek az aktivistákra, akik aztán célzott lejárató kampányokat fordítanak a “pénzpolitika” ellen, szinte minden országban a Koch testvérekhez hasonló konzervatív támogatókat pécézve ki. Eközben a baloldali kampánygépezet dübörög és dübörög, egy picit sem különbözve, sőt! Nagyságrendekkel hatalmasabb pénzeket mozgatva sokkal önzőbb módon.

Pont ezért is nehéz megérteni, hogy a konzervatív média miért nem fordít elegendő figyelmet sehol arra, hogy milyen „módszerrel” számolják fel az anyagi, társadalmi és egyéb bázisait. Ehelyett defenzívában védekezik – legalábbis Amerikában – majd ostobán számolja a folyamatos politikai vereségeket. Álljon itt akkor pár tanulságos példa az elmúlt évtizedből, hogy miként is működik ez az egész gépezet, egyelőre Amerikában, de mivel ők a világ urai, így azért ez a dolog ha más nem tanulságos lehet itthon is.

A baloldal egyik kedvence, az „örök szakértő” Elizabeth Warren, harvardi professzor. 2007-ben lett híres egy kutatással, ami az orvosi műhibákról szólt. Ez tette fel egyúttal a szakértő politikai megmondók térképére is. Az általa végzett kutatást tetemes összegekkel támogatták, két ízben először 296,325 dollárt kapott 2001-ben majd 463,900 dollárt 2007-ben. Ezek a pénzek azonban a baloldali Robert Wood Johnson Alapítványtól érkeztek és céljuk az volt, hogy támogassa bizonyos szakpolitikai intézkedések meghozatalát. Rövidre vágva: ez bizony lobbipénz. A híres kutatásokat tehát egyáltalán nem az anyaintézmény, a Harvard Law School finanszírozta, ahol  a nő tanított. Látható: a Harvard nevében tulajdonképpen egy célzott, szponzorált kutatás az, amire innentől kezdve az egész balmédia, a politikai pártok és mindenki a továbbiakban hivatkozik úgy mutatva be azt, mintha Warren lenne a megtestesült objektivitás, a született harvardi lángelme. Ilyent amúgy mi is kaptunk ajándékba: a „Princetoni Scheppele” pont ilyen szponzorált alak, aki lehet, hogy óraadóként tűzvédelmet oktat valahol a hatalmas Campuson, miközben a Soros-NGO tolja ilyen „szponzorált kutatásokkal”, hogy aztán, mint az amerikai jog tudora kávézgasson Szigetvárival, és nyilatkozza szarrá a magyari (egyéb iránt részben közvetlenül tulajdonolt) balmédiát.

Ez a gyakorlat immár lassan 10-15 éve bevett szokás a baloldalon: a „brit tudósok is megmondták” téren nyomulva hatalmas eget rengető kutatásokat közölnek, melyek a legmagasabb tudományos és etikai normákat tükrözve neves intézmények égisze alatt jelennek meg azon lapok hasábjain, amelyeket ugyanazok tulajdonolnak, mint akik a kutatást magát megrendelték, és finanszírozták.

 

Jó példa erre a cambridge-i Medical Care Alapítvány (CMCF), egy viszonylag szerény közösségi egészségügyi klinikán üzemel, igazgatója azonban Steffie Joan Woolhandler, szocialista aktivista, aki összeegyezteti társadalmi aktivizmusát orvosi karrierjével és azon dolgozik, hogy fiatal kutatókat képezzen, akik olyan technikák és stratégiák birtokosaivá vállnak, melyek képesek előmozdítani a társadalmi változást. A kutatásának az eredménye azonban olyan csapnivalóan tudománytalan lett, hogy a tudományos publikációt megelőzően, az arra hivatott bizottság nevetésben tört ki. Ironikus, hogy Elizabeth Warren is megtámadott egy tudóst, Robert Litant a Brookings Institution-től, hogy szponzorált kutatás végez, holott ő maga is ilyen révén lett médiasztár az Óperencián túl. Kettős mérce? Az. Litant keresztre feszítette a média, Warren kapcsán mély a kuss. Természetesen Steffie Joan Woolhandler is kutató-sztár lett, annak ellenére, hogy a tudományhoz nem hozzátett, hanem elvett belőle.

De képzeljük el kedvenc ribancunkat, Cecile Richards nénit, ahogy kijönnek a Planned Parenthood videók. Mondjuk úgy, hogy azért a szervtenyésztés és gyerekgyilkosság elég erős vád, pláne, ha konkrétan bizonyítékkal tálalják. De hopp! Hát Cecile ott csücsül a Ford Alapítvány kuratóriumában! Mi lenne, ha gyorsan megrendelne egy kutatást egy egyetem orvosi, egy másikat egy jogi karon, és a két „független kutatás” bizonyíthatná, hogy ad1: amit tett orvosilag igazolható, ad2: totálisan jogszerű. Aztán a média – amit szintén ellátna némi pénzzel – lehozná, hogy a támadás, ami őt érte, az „orvosilag igazolhatatlan” és „teljességgel jogszerűtlen”, majd ezt lehoznák minden fórumon, ő meg a végén együtt pezsizne Obamával, mint a nemzet hőse? Hm? Azt mondják ez elég szovjet tempó? Nem, sajnos ez Amerika, és a rögvalóság. Ez így megy.

És vajon hogy megy ez egy olyan esetben, mint Amerika legnagyobb politikai „lépése”, az úgynevezett Obamacare? Hát úgy, hogy 2009-ben a Ford felkereste a Harvard Berkman Centert, hogy “folytassanak független szakértői felülvizsgálatot és írjanak szakirodalmat és tanulmányokat az általános társadalombiztosítás bevezetéséről és alkalmazásának lehetőségeiről. Ez kb. olyan magyari példával…. nem, mert annyira abszurd…. node képzeljük el – a baloldalnak kedvezve – ez olyan, mintha Mészáros Lőrinc személyesen kérne hatástanulmányt az Orbán Ráhel által vezetett tudós-csoporttól a felcsúti kisvasúthoz. Ez annyira abszurd még 444 tempóban is, hogy leírni is olyan, mintha valami sci-fi lenne. Ilyen még Kálmán Olga álmaiban sem szerepel, ilyen szintű korrupciót hosszú évszázadok úrhatnám világa után sem tudunk elképzelni itt a kies Pusztában. Ilyen csupán az amerikai baloldal mindennapi rögvalójában létezik ugyanis.

Felmerül a kérdés, hogy mégis mi működteti az amerikai demokrácia? A válasz rohadt egyszerű: pénz.

 

Machiavelli szelleme nem szegény Putyinkát és akármelyik másik országot kísérti, hiszen Amerikának – Kínán kívül – nincs versenytársa. A Ford Alapítvány éves költségvetése egy kifejezetten jómódú európai állam teljes éves költségvetésének felel meg, és ez csak EGY alapítvány…. Soros még a képben sincs, pedig ő maga is Magyarország éves költségvetésének többszöröséből fizeti a minyonokat. Más kérdés, hogy Fordék „biztonsági játékosok”, míg Gyuribá gyerekkora óta szereti a kockázati tőkebefektetéseket, ergó jobban látható amit művel. Például az, hogy a CIA feketekasszájaként támogatott kb. mindenkit Ukrajnában, de annyira, hogy azóta is ott lövöldöznek egymásra a keleti végeken, miközben a két legnagyobb mezőgazdasági befektető megvásárolta Európa legjobb termőföldjeit a háttérben úgy, hogy a kisorosz barátainkat visszarepítették a sztálinizmus legsötétebb gazdasági kiszolgáltatottságába.

Az amerikai jobboldal legnagyobb baja tehát, hogy a mögötte álló „oligarchák” túlságosan kispályásak a balos cápákhoz képest. A jobber „amcsi Mészáros Lőrinc” is csak 38-adát csengeti Fordéknak, amelyik hogy is lett hiperbalos pénzbank annak ellenére, hogy egy olyan ember nevét viseli, aki maga volt a Nemzetközi Zsidó című antiszemita röpirat fogalmazója? Hát a válasz a cikk eleje: Saul Alinsky.

[jumbotron bgcolor=”#dd3333″]
“Épülj be a Rendszerbe, küzdjed fel magad, majd használd a Rendszert magát arra, hogy saját politikai céljaid eszköze legyen.”
[/jumbotron]

Sajnos úgy néz ki, ebből a sajátos szemszögből nézve már Amerika választása is azon dőlt el a kampányküzdelmek megkezdése előtt, hogy a Republikánus oldal anyagi forrásai vészesen elapadtak és töredékét sem tették ki annak, mint ami kellett volna ahhoz, hogy fel lehessen építeni egy elnökséget. Trump – relatív – sikerének a titka nem több, minthogy képes volt önmagát finanszírozni, ami a totál csóró riválisokkal szemben nem volt nehéz. Még az olajlobbi aranyifját, Jeb Busht is úgy söpörte le, mintha ott se lett volna.

Node ha hirtelen eszünkbe jut az, hogy Trump jelöltsége előtt még Bill Clintonnal vacsizott, vajh mi jut eszünkbe? Saul Alinsky: „Épülj be a Rendszerbe, és a csúcsára jutva valósítsd meg a közös politikai célt!” Hmmm….. Hát ha ez összejött, akkor tényleg Lenin apánk „bolsevik forradalma” óta nem voltunk ekkora szarban…..