Meghaltak, de mégis élnek, bár ők se tudják, minek

 

 

  

Ismét drámai hirtelenséggel zúgtak el forradalmaink. A tévészékházba fészket rakó, onnan – saját szavaik szerint – kívánságaik teljesüléséig soha sehova nem mozduló ellenzéki képviselők elunták magukat, felálltak és hazamentek. Persze útközben még minden mozgókép rögzítésére alkalmas eszközbe hosszan meséltek önnön nagyszerűségükről, mintha bárkiben is maradt volna még hiányérzet ez ügyben. A soha véget nem érő, óriási, minden idők legtöbb szociológushallgatóját megmozgató tüntetéssorozat is hasonló véget ért: megunták.

Ezt a hetet, tekintettel a közelgő karácsonyra, szánjuk rá a forradalmi események értékelésére, elemzésére. Már a kijózanodás másnapját is magunk mögött hagytuk, gondoljuk át, mi is történt pontosan, és ezen események milyen hatással lesznek az ország jövőjére nézve. Vegyük elő a független, szakmai énünket és elemezzünk szenvtelenül, higgadtan és távolságtartóan.

Na, szóval: a nagy lófasz, az történt. A semmi. A négyzetre emelt nulla.

Nehéz bárminemű tanulságot levonni ezekből a szimbolikus térben lezajlott pszeudo-eseményekből. Tulajdonképpen – eltekintve a gurgulázó röhögésüket visszanyelni próbáló kormányközeli spin doktoroktól – mindenki jobban járt volna, ha bele se kezdenek szerdán a üres fenyegetésekkel gazdagon illusztrált, ám végül nevetséges véget ért obstrukciós, összellenzéki megbolondulásba.

Emlékeztetném a nagyérdeműt, hogy szerdán még azon nyammogott a fél közélet, hogy a német ipar, illetve a német szakszervezetek unszolására hozzájuk igazított túlóratörvény mekkora sebet fog ejteni a kormányon. Hogy ez lesz-e vajon az az ártalmatlannak tűnő banánhéj, amin úgy megcsúszik Orbán, hogy 2022-ig ki sem egyenesedik. Erre ebből az egészből annyi rögzült az álmélkodó szavazópolgárok fejében, hogy az ellenzék megőrült. Esetleg az eseményeket valami megfoghatatlan indíttatásból végig figyelemmel kísérők még azon is tanakodhatnak, hogy vajon a nátha mióta mártíromság.

Oké, a kialvatlanság xanax-szal rossz tanácsadó, de mégis melyik elmeháborodott ötlete volt, hogy az ellenzék Stan és Panja vegye át az irányítást az amúgy tökéletesen érdektelen köztelevízió felett? Kinek és miért támadt az a remek ötlete, hogy az oda beszabadult képviselők elfajzott óvodásként rohangáljanak, és közben azt követeljék, hogy azonnal szakítsák félbe a szlovák nemzetiségi adást, hogy ők beolvashassák a pontjaikat?

Persze, Lenin és a távíróállomás…

Egy sikeres forradalom végrehajtásához tényleg semmi más nem kell, csak a fegyverraktárak és a tömegtájékoztatás feletti irányítás megszerzése. Ez pont így volt 1917-ben a novemberben lezajlott Nagy Októberi Szocialista Forradalom során, de – basszameg – 2018-at írunk! Ma nem fegyverraktár és köztelevízió kell, hanem példának okáért a tömegek szimpátiája. Az meg pont nem szerezhető meg azzal, ha félkegyelmű politikusok a képviselői igazolványaikat mutogatva basztatnak szerencsétlen biztonsági őröket. Azzal meg pláne nem, ha Kunhalmi Ági ajtónak látszó láthatatlan erőtereknek fut neki, Hadházy pedig hátára fordult poloskaként vergődik a folyosókon.

A politika ugyan nem szakma, hanem művészet, de azért vannak bizonyos játékszabályai. A legfontosabb szabály az, hogy az egész az egész játék a szavazatokra megy. Nem a baráti médiában szerezhető szurkolói hangokra, nem Sargentini asszony soron következő gyűlöletkampányára és legfőképpen nem a külföldön terjeszthető álhírekre. Szavazókat meg pont nem szereztek ezzel a nevetséges hisztériával.

Előre félek, mit találnak ki legközelebb. Őket féltem saját maguktól.