Látszatpolitika a látszatvilágban

 

 

  

Nem lehet még tudni, hogy a Nagy Liberlista Forradalom, vagy ahogy 100 éve volt, a puccs és terror fordulata hogyan fog megtörténni, mikor és miként megy végbe, de azon se vitázzunk, hogy a demokrácia pont arról szól, hogy lesz még baloldali kormánya a Magyarországnak. Kérdés, hogy mikor és milyen.

Bevallom, az old school, a Botka László féle szocik azon a téren sokkal megnyerőbbek, hogy szanaszét vannak verve, de még is van egy csomó olyan köztük, akik érdemben, rendes munkát próbálnak végezni. Az Y-generáció sipítozása viszont egyrészt idegesítő, másrészt veszélyes.

Mert ugye nem lehet véletlen, hogy ennek a nemzedéknek a passzivizálása és fogyasztói idiótává züllesztése a haladó politikai erők globális céljai közé tartozik, hisz az új Birodalom már nem kizsákmányolni akar, az a 20. század kapitalizmusa volt. Legalábbis eddig így volt, most meg hirtelen mint valami tartalékos forradalmárokat próbálják ismét besorozni a progresszióba, ennek minden kellemetlen mellékkörülményével együtt.

Facebookon osztott jófejségek és a teljesen impotens politikai víziók jellemzőek erre a társaságra.

Kimaradt egy generáció, ahogy a Fidesznél is, de náluk a legfiatalabbak hiányoznak, a progressziónál meg pont a politikáról (és az életről) már tapasztalatokat szerzett középgeneráció. Félreértések elkerülése végett, ez nem hatalomtechnikai praktikákat takar, hanem simán a józan észt, az álom és a realitás – tudományosan fogalmazva -, az ideáltípus és a valóság közötti különbséget jelenti. Ezt lehet ártatlanságnak is nevezni, meg csillogó tekintetnek, de megfelelőbb leírása a helyzetnek, hogy a politikában most feltűnt Y-generáció nem más, mint az “elveszett tudást” az “újszülötteknek minden új” védelemmel megsegített amatőrök és nettó elmebetegek, akik megint a társadalmat akarják “megjavítani” meg rendszerekről hadoválnak, ami majd magától csinálja a fincsit a népeknek.

Egyik klasszikus példánya ennek a típusnak Ungár Petike, aki elkölt a cimbijeire anyu és apu pénzéből sok pénzt a Reflektornál (ami egy rakás fos egyébként), de ő is abból él, hogy mások dolgoznak helyette, akikért persze nagyon aggódik és nagyon meg akarja javítani a világot értük…

A kékgalléros munkásosztály és a dolgozó parasztság oldalán ez a baloldal rég nem áll, hisz identitáspolitikai meg az úgynevezett „kreatív osztály” keserveiről szólnak a mindennapjaik az elmaradhatatlan a latte machiatóval meg a flesselgetéssel a zöld energiára, ami szép és jó, csak éppen sehol nem megy zökkenőmentesen (még enyhén fogalmaztunk), talán nem Magyarisztánban kellene élre törni a villamosítás és szovjetesítés kettőpontnullával.

A magyar munkásosztály jelenleg épp dolgozik vidéken alkoholizálás és reményvesztett Mountain Dew-ivás helyett, de erről az ifjú haladárok természetesen nem vesznek tudomást. Szerintük mindenki vesztes, aki vidéken él, és – fejlettnyugati balos elvbarátaikhoz hasonlóan – startupok révén sürgetnék a technológiai paradigmaváltást, amire a szocializmus vidéki rozsdaövezeteiből éppen kikapaszkodó városoknak és kisebb településeknek pont annyi szükségük van, mint egy Social Justice Warriornak az érzékenyítő tréningre.

A politika viszont egyúttal piac, és a politikában (tetszik, nem tetszik), a termék maga a HATALOM. Ami ugye a hülyegyerek számára evidens, ha van az embernek, akkor semmi mást nem kezd vele, mint hogy sátánilag kacag a sötétben, villámmal a háttérben meg ilyenek. Ahogy megszerzi valaki, máris törvényszerűen kezdenek rá fújni azok, akiknek nincs. Lehet tehát egy politikus népszerű, de abban a percben, hogy csinál valamit, ott lesz legalább egy, aki rögtön nem úgy csinálná, mert ő akarja csinálni.

Ezek az automatizmusok kényszerítenek is! Nem lehet mindenkinek megfelelni hatalmi pozícióban, maximum teszed a dolgod és igyekszel minél szélesebb körben elfogadott lenni. Ezért is teljes ostobaság azt gondolni, hogy mindenféle vidékjárásokkal ki lehet kutatni azt a “rendszert”, ami majd összebékíti a tevét a Spitzbergákkal és békét hoz az univerzumba, egyensúlyt az Erőbe.

Az érzelmi hőbörgések lényegtelenek.

A támogatottság nem biztosíték, hisz lehetsz szupernépszerű, ha ellened szervezett aknamunkát folytatnak és képesek passzivizálni a támogatóidat. Ez a politika nagyban: egy játszma, ami igazából nem a hatalmat birtokló politikus minőségeiről szól, hanem magáról a hatalomról.

Nos ezek után tegyük fel, hogy az ellenzéknek igaza van, és Orbán egy szar miniszterelnök. Gátlástalan, faszfej, egy simicskai értelemben vett geci. Ha az egészet visszafordítjuk mondjuk egy iskolára, az iskolában is voltak tanárok, akik attól függetlenül voltak jók, hogy kb. mindenki utálta őket. Ezért ezektől a hőbörgésektől az ember eltekint és megnézi, hogy mi a felhozatal, ki lehetne JOBB nála? És ezt kell keresni. Az LMP-s meg ezek a srácok marha jó fejek, de a macskám nem bíznám rájuk egy délutánra se. Dettó végignézek az egész felhozatalon, és azt látom, hogy Orbán az a faszfej matektanár, akit a kollégák vagy utálnak, vagy a seggét nyalják, a diákok félnek tőle, meg tartanak tőle, ő meg nem áll szóba senkivel, csak éppen használhatóan letanítja az anyagot.

Az örökké felhozott Putyin amúgy kurvára hasonló Orbánhoz abban, hogy tulajdonképpen Oroszországban vagy van egy cár, vagy szétesik a fenébe az egész ország. Brezsnyev, Csernyenko, Gorbacsov meg a többiek totál fogalmatlanok voltak Oroszországgal kapcsolatban, ahogy Jelcin is, és uralmuk harmadik világbeli juntává rothasztotta Oroszországot, ahol olyan szerencselovagok lophattak össze mesés vagyonokat, mint a körbehypeolt Browder. Nem véletlen, hogy amikor nem egy Rettegett Iván volt ott, vagy egy Nagy Péter, vagy egy Katalin, akkor Oroszország szarrá agonizálta magát és a nyugatiak lopodájává züllött. A mindenkori Putyinok azonban kanyar nélkül küldték a kozákokat a hisztikéző muzsikokra, ahogy Putyin sem szívbajos.

Lehet idealista módon ábrándozni, de sosem lesz máskor jó, csak ha egy ehhez hasonló “realista” figura van nekünk.