Kampányüzemmódba kapcsolt Facebook – Bevezetés a virtuális sztálinizmusba

 

 

  

Azt eddig is tudtuk, hogy a Facebook pont annyira ideológia-és politika-semleges, amennyire kimért és tárgyilagos lehet mondjuk egy Sas-kabaré, de a héten előadott időutazással minket is meglepett. Olyan lendülettel kezdtek neki a „közösségi irányelvek” gumiszabályát megsértő személyeket, oldalakat és kommenteket törölni, mintha nem lenne holnap. Nagy Lajos nem kelt át a Száván ekkora lelkesedéssel, mikor a boszniai hegyekben próbált eligazítást tartani a Szentháromságról a bogumil fejecskékben.

Szögezzük le, a Facebook nem cenzúrát, hanem klasszikus autodafét gyakorol; a kifejezés „legnemesebb” értelmében. Az eljárásuk ugyanis – a bizonyítási szakasz helyébe léptetve – színjáték, ami nem a szabályok kikényszerítésére, hanem a tévelygő eretnekség kigyomlálására irányul. A végeredmény pedig az ítélet, ami kivétel nélkül a virtuális halált jelenti, azaz, a kipécézett delikvenst évekre letiltják (persze havonta megismételve a színjátékot), az oldalakat pedig véglegesen törik.

A fellebbezésre ugyan lehetőséget adnak, de az pusztán formalitás, része a színjátéknak.

A Facebook ámokfutása szorosan összefügg az EP-választásokkal. Kampány van, és egy kampányban könnyen versenyelőnyre tehetnek szert azok az erők, akik ugyanabban a nyomsávban haladnak nagy erőkkel a szebb jövőbe, ahol az önmagukat a progresszió élharcosának kinevező techóriások vívnak ádáz küzdelmet a maradi lakossággal. Az olyan tartalmak, amik nem vágnak egyben a színes, szagos társadalmak ábrándjával, a világkormányzással és a szivárványos életmóddal, azokat minden fenntartás nélkül eltávolítják, természetesen olyan vádak kíséretében, mint a gyűlöletbeszéd, vagy a fent említett, meglehetősen slendriánul definiált „közösségi szabályok” tiszteletben nem tartása.

A Facebook sokáig csak ugyanazt a hibrid diktatúrát gyakorolta, mint az Európai Unió. A jog, a szabályok, az irányelvek köntösébe bújva próbálta ráerőltetni politikai elképzeléseit a felhasználóira, miközben – természetesen – meg is lopta őket. Ez a technika nyugaton talán még működik, de Kelet-Európában, ahol a sorok között olvasás képességét az anyatejjel szívtuk magunkba, hatástalan maradt. Tökéletesen lényegtelen, ha nem lehet leírni a buzi szót, mert akkor írunk búzziesrácot. Vagy egykedvűen alkalmazzuk az LMBTQRSTvégtelen sportkör pc tolvajnyelvét, még kikacsintani se kell. Idáig ez úgy működött, ahogy szüleink éltek a Kádár-rendszerben. Alábuktak, kibekkeltek, felmondták a leckét, de magukban röhögtek, a foximaxik nyelvét úgy használták, hogy a kevés elkötelezett kommunistán kívül mindenki pukkadozott a röhögéstől.

A Nagy testvér érezte, hogy feszegetik a falansztert, és a Nagy Testvér elszabadult.

Az adatok lopása, gyűjtése és rendszerezése lehetőséget adott nekik a nyílt (noha virtuális) diktatúra bevezetésére. Az évek alatt felgyűlt like-ok, kommentek, privát beszélgetések elemzései, a feltárt baráti hálózatok olyan bizonyítékok, amiért egy sztálinizmusban edződött belső elhárítással foglalkozó szakmunkás a saját (illetve mások levert) veséjét adta volna. Létrehozták a politikailag megbízhatatlanok és az ellenséges ideológiai tevékenységet kifejtők kategóriáit, és a megjelölteket a jórészt a sosem pihenő algoritmus rendszeresen rajta is kapja a szóbűnözésen (például leírta azt a szót, hogy köcsög, és ez a „fasiszták” esetében akkor is főbenjáró bűn, ha mondjuk a bolti eladó udvariatlanságát írta le a kifejezéssel). Ugyanezeket a szavakat egy nem megjelölt személy nyugodtan használhatja. Vagy, amennyiben a MI gyengének bizonyul az antifasiszta küzdelemben, akkor Soros-közeli, részben magyar aktivistákkal telepakolt NGO-k szorgos munkatársai kézműves cenzúra-manufaktúrája tereli a delikvenst a helyes mederbe, azaz, küldi a virtuális Gulágra.

Ma már elkövetni sem kell semmit ahhoz, hogy valakinek töröljék az oldalát vagy permanens tiltást kapjon. Elég az, ha tudják róla, hogy „fasiszta”. Bizonyítékot meg majd gyártanak hozzá; ahogy azt a legsötétebb sztálinizmusba tették szellemi elődeik.

„Jó, hát akkor itt fogunk élni” – idézték a Megáll az idő kulcsmondatát a szomorkodó haladók áprilisban, miközben diktatúrásat és elnyomottasat játszottak a szabálykönyvnek tekintett felnőtt színezőjükkel. Mi meg nem fogunk itt élni, minket elvisznek; egyelőre még csak virtuálisan, köszönhető azoknak a csodás kétharmadoknak.