Elnökválasztás egy korporáciában II.

 

 

  

Trump és Hillary kampányai kapcsán azt láthatjuk, hogy Trump legnagyobb baja, hogy nem barátkozott össze idejekorán a Médiával. A Fox (ami amúgy az egyetlen a 4 gigacég közül, amelyiknek a politikai irányvonala hellyel-közzel jobboldalinak tekinthető) kezdetektől kevéssé támogatta a Trumpstereket és a Trump kampányt. Fő újságírója, Megan Kelly kifejezetten összetűzésbe keveredett bele, Trump meg nemes egyszerűséggel „leribizte”. Nem kellett volna. Trump azonban sikeresen kerülte ki a Fox-ot a nyár folyamán, a Hillary-ellenes egységfront ereje elég volt neki, ám a mostani szexbotrány is mutatja: a média nagy erő.

Ezzel szemben Hillary kampánya az amerikai médiában erőteljesen idézi a nyolcvanas évek Szovjetunióját. A nagy cégek egymásnak adják a lasztit, hogy tolják Hillary szekerét, és ebbe a sorba még a korábban Hillary Clintont ekéző sandersiánus, alternatív balosok is beálltak. A kórus annyira egy szólamban énekeli a Hillary-himnuszt, hogy ahhoz képest a Kossuth Rádió Orbánizmusa a fasorban sincs. A háttérben persze a helyzet itt is fordított: Hillary szemmel láthatóan inkább végrehajtója, semmit kezdeményezője azoknak az ügyeknek, amiket a médiacégek mögött állók neki sugallnak, és tulajdonképp szanaszét zsarolva teszi, amit követelnek, hisz csak a média hozzáállásán múlik, hogy ügyei és állapota ne eredményezze egy készségesebb és megfelelőbb jelölt felépítését a semmiből. Így lett varázsütésre a nyanya a melegházasság ellenzőjéből annak barátja, a család fontosságát hangsúlyozó mérsékelt demokratából harcos feminista, metodista anyukából ateista anti-keresztény. Nincsenek ugyanis elvei, és egyre inkább azt láthatjuk, hogy a politikusok pont olyan „alkalmazottai” ezeknek az egymást hálózó cégeknek, ahogy a színészek is csak épp visszaszajkózzák alkalmazottként a kötelező penzumot, ha szépek akarnak maradni és gazdagok.

Bár épp a héten dobott rá Assange kb. 1200 e-mailt a Demokratákra, a Sajtó rég eldöntötte, hogy Clintont akarja. Konkrétan látható: a minden tekintetben hatalmas botrány esetében a négy „korporációból” három totálisan elhallgatja, hogy Clinton stábja „rasszista módon” anyázza a katolikusokat, evangéliumi keresztényeket, a délieket és a latinókat. Nem gond az se, ha Clinton konkrétan tudta, hogy a szaúdiak pénzelik az ISIS-t, de ez nem zavartatta, hogy lenyúljon az alapítványa számára tőlük 25 millió dollárt és szabotálja az amerikai csapatok szárazföldi bevetését Szíriában. A nő tehát totális védettséget élvez, a riporterek pedig hajbókolnak Őfelsége előtt. Clinton számára külön kis lista van, hogy kik azok, akik „bármit megtesznek” őfelségének. Ugye itt már az angol nyelvtan „bias” szava, sokszor nem is lehet leírni ezt a médiakráciát. Ez túlmegy a „mikrofonállvány” kategórián, meg azon, hogy ki felé lejt a terep: egyre többször használják ezeknél a botrányoknál a „rigged” (elcsalás) szót az egyszerű „bias” (elfogultság) helyett. Pár hónapja az egyik Assange-szivárogtatásból kiderült: a Demokrata Konvenció saját jelöltje ellenében is képes volt minden felületen Clintont tolni, akiről nyugodt szívvel mondhatjuk, nem más ő mint a “média-cégek” jelöltje. Baloldalisága csak épp véletlenszerű, hisz Sanders kicsinálását pont olyan szakszerűen elvégezték ezek a cégek, ahogy most a Trump focizik úgy, hogy ellenfele térfeléről konkrétan a kaput szerelték le, hogy ne is lehessen neki gólt lőni.

Ebből a szempontból vizsgálandó hazánkban a Gyurimédia növekedése, melynek újabb ékköve lett a Népszabi-brigád. Soros Gyuribá ugyanis csak alig pár éve reaktiválta magát, és a médiapiacon korábban nem volt közvetlenül résztvevő. Ez az utóbbi években történt meg Amerikában is, ahol valóban kezd megjelenni egy olyan cégháló, ami korábban kicsi, alternatív, főleg internetes lapokból és fórumokból kezd összeállni, mint a T1000-es. Ennek a nemzetközi hálózatnak a része a 444 is, de a Gyurimédia különlegessége (szemben a fenti gigamegacégekkel), hogy úgymond a „helyi médiaszerkezetbe” ékelődik, mint jó parazita. Függetlennek, gonzónak és kicsi alternatívnak mutatja magát, miközben tulajdonképp hasonló módon fejez ki „vállalati érdekeket és értékeket” a médiaimperializmus részeként.

Soros módszerei tehát kevésbé közvetlenek, mint a médiagigászoké, és ügyesen épít arra is, hogy az emberek a „tiszta” információkat már jó ideje az övéhez hasonló felépítésű fórumokon keresik.

Az új médiaimperializmus ugyanis úgy működik, hogy ezek a hatalmas cégek, és a mögöttük álló „titokzatos háttérhatalmak” (gyíkemberek, szabadkőművesek, stb.) megvásárolnak leányvállalatokon keresztül kis, gondban lévő médiacégeket. Amerikában ez a modell más cégeknél is működik. Jogi problémákat is felvet ez, hisz például a TTIP megbukása után az amcsi cégek a Kanadai-Európai Szabadkereskedelmi Társulás révén ugyanúgy képesek érvényesíteni akaratukat ilyen „cég-leágazásokon” keresztül. A médiacégek keresztül-kasul hálózzák az élet minden területét, így konkrétan saját maguknak képesek legyártani önmaguk által támogatott politikai mozgalmakat, aminek ékes példája Gyuribá amerikai projektje, a Black Lives Matter.

A média területén is úgy működik ez, hogyha a Nagy Cég, mondjuk nem tudja, vagy valami okból nem akarja felvásárolni a kiszemelt kicsit, beiktat egy általa irányított közepest, így jogilag elmossa befolyását. A Népszabi egyetlen értéke a szerkesztősége volt. Soros Gyuribá, ha közvetlenül lép a képbe, egyrészt marha sok pénzt bukik, másrészt vinnie kell tovább a „márkát” is. Ezért – amúgy a baloldal jogos elvárását is kielégítve – az Átlátszón keresztül szerezte meg magának a Népszabi egyetlen használható alkatrészét. A végeredmény az, hogy az adott média-outlet az ő befolyása alá kerül, csak ezt a befolyást simán le lehet a későbbiekben konteózni, ki lehet röhögni azt, aki erre rámutat. Így lehet röhigcsélni a balosoknak, amikor a jobboldalon „Soros-médiáznak” annak ellenére, hogy a jelenség nyilvánvaló, és látható, hogy Gyuribá szép lassan építi ki a magyar balmédiát, amelyik amerikai leányvállalatai (főleg újabban a New York Times) révén azonnal teríti az infót nyugaton is. A kormány helyi médiája pedig már csak cáfolatként képes teríteni a maga véleményét, hisz – amúgy a politikai oldalak alapvető természetét is követve – hasonló „jobboldali hálózat” jóformán nem létezik, de mint láthatjuk Amerikában se nagyon.

Ezt a helyzetet látva a válasz is egyértelmű a Fidesz részéről: lehetőleg gyorsan, amíg lehet kell „biztonságban tudni” a médiapiac meghatározó részét, hisz ha ez a jelenség eléri hazánkat (Soros Gyuribá révén már a spájzban van), akkor hamar ott fogunk tartani,hogy mondjuk a magyar  nyilvánosság is egy amerikai gigacég „leányvállalatává” lesz, ezzel befolyásolva és tulajdonképp gyarmatosítva az adott államot. A világon pedig erre a válasz az, hogy atomerős állami médiakorporation-öket hoznak létre a „médiaimperielista cégekkel” szemben.

A jelenség nem ma született azonban. India, Egyiptom és Indonézia már 1977-ben elérte, hogy Amerikát a „médiaimperializmus” jelensége miatt az UNESCO-ból egy időre kizárták, hisz a médiacégeken át közvetlenül voltak képesek befolyásolni fejlődő országok belpolitikáját. Ez ma sincs másként, és – egyfajta ellenreakcióként – láthatjuk, hogy Amerika ellenfelei is létre akarnak hozni versenyképes hírforrásokat, hogy a „médiabirodalmakkal szemben” alternatív hírforrásokat működtessenek. Az oroszok ez irányú törekvései tűnnek eddig a legsikeresebbnek, főleg miután Assange-ot sikerült beszervezni, valószínűleg a jó öreg hosszú lábú KGB-s ügynökök révén. Azóta Clinton mamit a saját eszközeivel gyomrozzák, hisz Assange kb. heti rendszerességgel szivárogtat, amihez az oroszok támogatta „médiabirodalom” készséggel asszisztál. Az oroszok az amcsik spájzában vásárolgatják be magukat jobbos portálokba, és terítik az alt-right körökben az alternatív híreket. Az Al Jazeera tévé létrehozása azonban hasonló megfontolások révén jött létre, amit pedig Katar állam hercege személyesen pénzel pont azért, hogy a nyugati médiabefolyás alól az arab világot mentesítse és ezzel pluralitást teremtsen például az arab nyelvű CNN adásokkal szemben, amelyek egyértelműen az amerikai érdekek szócsöveiként szolgálnak.

Összegezve azt láthatjuk, hogy a magyar sajtópiac sajátos „szerkezete” sokkal inkább egy kényszer és egy ellenállás szülte helyzetből következik, ahol az ország egyik alapvető érdeke, hogy erős, önálló nemzeti vagy legalábbis lojális háttérrel rendelkező, önálló életre képes média-birodalmakkal teremtsen pluralitást a nyugati médiaimperializmussal szemben. Hazánk érdeke az is, hogy a politikai szélirányoktól függetlenül lehetőleg stabilizálja ezen médiumok piaci helyzetet, hogy – a kilencvenes évekkel ellentétben – a magyar médiapiac meghatározó része hazai és lehetőleg konzervatív kézben legyen, hisz minden „külső befektető” egyben potenciálisan egy erősebb ország médiabirodalmának trójai falova.