Big Picture és a történelmi analógiák – Vadnyugat Európában: Jesse James-ek és Robert Fordok

Gyerekkoromban imádtam a western filmeket. Kamaszkoromban volt divatja az úgynevezett revizionista westerneknek, amik közül Clint Eastwood Nincs bocsánat című klasszikusa talán a legismertebb. Ma is léteznek ilyen filmek, ezek közül is kiemelkedő a Brad Pitt főszereplésével készült Jesse James meggyilkolása a gyáva Robert Ford által (nem tudom mit fordítottak a magyar címnek anno)

A történet háttere az, hogy Jesse James, a törvényen kívüli vonatrabló épp saját legendája csúcsán van, amolyan népi hős. Egy balul elsült rablás után bandájával egy rejtekhelyre menekül, ahol a főleg konzervatív értelmiségiekből álló bandája elemzésbe kezd, hogy mi okozhatta a csúfos lebőgést. Pár évvel ezelőtt ők voltak a Vadnyugat megállíthatatlan rémei, akikre bár ráküldték a Soros-pinkertonokat, és nyakukban volt a brüsszeli békebírók hada is, ők mégis a nép szeretetétől övezve rabolták sorra a bankokat. Jesse James hallgat, Robert Ford pedig, aki korábban ájult imádója és harcostársa volt, titokban terveket fontolgat.

Jesse James időközben realizálja a körülményeket, rájön, hogy a korszak, aminek gyermeke volt, visszavonhatatlanul el fog múlni. Vissza kell vonuljon felcsúti birtokára, hogy port törölgessen és felélje népes családjával a bankrablásból szerzett elásott aranyrudakat. Farmocska, feleségecske, gyerekecskék, öregkor, halál.

Csakhogy Jesse erre nem képes, ezért igazából élete utolsó cselszövését tervezgeti, aminek a lényege az, hogy engedi Robert Fordnak végigvinni árulását úgy, hogy közben minden lépését látja. Elengedi az eseményeket, magára hívja a Sorsot. Eközben a banda tagjai is megzavarodnak, egymás ellen fordulnak, lelépnek, elinalnak, feladják magukat, stb.

Robert a tervei szerint megegyezik a Soros-Pinkertonokkal és egy óvatlan pillanatban hátbalövi Jesse Jamest.

A történet folytatódik, Robert kitüntetést, pénzt, paripát fegyvert kap a Soros-Pinkertonoktól, saját kis hírTV-s vaudeville showban ecseteli a történteket, újra és újra eljátszva a „dicsőséges árulás” momentumait. Az eredmény az lesz, hogy idővel kénytelen látni, hogy a „momentumok” elillannak, és a „gaz bűnözőt megállító hősből” a „gyáva Robert Ford” lesz, míg a „megállított gonosz bűnözőből” a nép hőse, a Vadnyugat Örök Legendája.

Persze mind tudjuk a háttérben az eseményeket, de ugye a nép egyszer ezt akarja, aztán mást, a tettek, emberi magatartások viszont örökérvényűek. Az emberi tartás, a vagányság, az önfeláldozás mindig legendát szül, míg a pillanatnyi taktikázás gyávaságot. Azok pedig, akik csak az aranyrúdért lövöldöznek úgyis a bitón végzik.

Végül Robert Fordot is lelövik egy kocsmában, ahol alkoholizál, sőt még a sírját is többször meggyalázzák holtában is. Ford lesz az örök Gyáva, Jesse az örök Hős. A Vadnyugat pedig köddé oszlik, mintha sosem létezett volna, maximum turistáknak lődöz pár lecsúszott színész.

Miért mondom mindezt el? Egyrészt, hogy örülhessenek a baloldaliak és a többi cuck a remek analógiának. Másrészt mert a párhuzamok nem csak a történet emberi részében érvényesek, hanem a háttérben is megjelennek.

Európa pont egy olyan történelmi helyzetben van, mint amiben Amerika volt a Polgárháború környékén.

A Polgárháború annyira szólt a szegény, elnyomott, gyapotszedő négerek felszabadításáról, mint a mostani történelmi méretű krízis a tengerbe fulladó afrikaiak szenvedései iránt érzett humánus megindulásról. Ez egy jó ok volt a jenkinek és dixieknek ahhoz, hogy az évtizedek, sőt századok óta folyó ellentéteiket gyorsan lejátszhassák, hogy rögzíthessék az új játékszabályokat, amik aztán évtizedekig tartósak maradnak.  Ebben a történetben a jenkik a mai „Brüsszelt-New Yorkot” jelentik. Erősen iparosodott, elképesztően gazdag államok, amiknek konkrétan „négerek” tömegeire van szükségük iparuk és gazdaságuk működtetéséhez. Nekik kell az olcsó munkaerő szabad áramlása, és mi lenne erre alkalmasabb, mint a sok-sok néger, akik amúgy alacsony hozzáadott értékű mezőgazdasági munkából élnek a hatalmas gyapot- és dohányföldeken.

Indítsunk be tehát a propagandát arról, miszerint a déliek született gonoszok, akik napi szinten sanyargatják szegény feketéket, és közben mondjuk nekik, hogy Detroit és Chicago valamint az észak kietlen gettói az Ígéret Földjei számukra, végül éhbérért gyártassunk velük autókat. Ehhez megbélyegezzük és lehetőség szerint megöljük korábbi gazdáikat, és elcsábítjuk őket a déli finom szubtrópusról a szeles északra, hogy aztán alig teljen el 100 év, hogy rájöhessenek: a vastagnál is vastagabban lettek átbaszva, és sajnos innen már nincs visszaút.

Míg „nagyanyáik” azért vidéki körülmények közt, viszonylagos stabil életszínvonalon éltek, addig Bronxban bűnözés, drog, létbizonytalanság osztályrészük. Mint Mollenbeckben, vagy Saint Denis-ben ma.

A szivarozós jenkik meg röhögnek a markukba, hisz minden úgy alakult, ahogy ők akarták, pláne, hogy ezeket a városokat migránsok millióival rakják meg. Olaszok, írek, és minden koldus, aki Staten Islanden kiszállt a hajóból ide megy, és a Kis Olaszországok, a Kis Szíriák tömegei képeznek multikulturális sokszínűséget mintegy side effectként amúgy a no go zónák, a bűnözők, a gangszták, az al caponék, a nemzetiségi alapú maffiák sora mellett. A Bronxban és a Pokol Konyháján nem épp a korzózás és latteszürcsölgető hipszterkedés a divat, még most, a dzsentrifikáció korában sem.

Jesse James érdekes figura, hisz eredetileg Missouri államban született, ami amolyan ütközőzóna volt a polgárháborúban, pont olyasmi, mint Magyarország Európában.

Nem tartozott a konföderációs államok közé, mint a sátáni Putyin négereket korbácsoló, gyapotból élő, elmaradt, konzervatív Oroszországa, de a Soros György féle New York progresszív, szivaros kapitalizmusától is elég messze eső, vidéki terület. 17 évesen azonban, amikor a Polgárháború kitört, a megosztott, tulajdonképp a két nagy tömb közé szorult állam fiatal kamaszaként Dél oldalán szállt harcba egy szabadcsapat élén, amit egy Bill Andreson nevű proto-Che Guevarra irányított, akinek mellesleg délen saját kultusza is kialakult az amcsi széljobberek körében. Kicsit hasonlított is amúgy.

A polgárháború után azonban a csapat a megvert oldalon végezte. Nem lett volna gond, ha a hivatalos északi sereg korbeli parancsnokai nem pszichopata állatok lettek volna, és nem kezdtek volna szabályos hajtóvadászatba a hajdani gerillák után.

A kékzubbonyosok vezetője konkrétan elkezdte felkeresni Anderson korábbi, addigra farmjaikra visszavonult gerilláinak családjait, és nemes egyszerűséggel legyilkolta asszonyaikat, gyerekeiket és rájuk gyújtotta a házat.

Mert ők ugye hős és északi, igazi jenki, győztes, amerikai értelemben vett néger-felszabadító igazi demokratikus köztársaságpártiak voltak. Megtehették.

Azok számára, akik nem amerikai értelemben vett északiak és demokraták, vagy együttműködő kollaboránsok voltak az „aljas terrorista gyilkos, elvetemült gazember, utolsó söpredék, szélsőjobboldali pszichopata bűnöző” jelzője volt legyártva, aki akasztófát érdemel. A „déli banditák” akasztása az úgynevezett Restauráció idején külön népi látványosság volt, és jegyezzük meg: ebben az időben a korábbi gerillák még nem voltak tömeggyilkosok, se bankrablók, hanem csak amolyan pesti srácok akiket az akkori kádárista északiak a nép megfegyelmezése céljából öltek meg.

Volt persze egyesség: aki feladta magát és együttműködött az északiakkal, állítólag megmenekülhetett. Jesse James testvére, Frank így is tett, elkerülendő családja tönkretételét, ezért el is engedték.

Ha megnézzük a Vadnyugat antihőseit, az egész történelemírás szinte párhuzamos narratíván halad. Ekkor számos bujkáló, úgynevezett bushwacker kezdett a végtelen amerikai sztyeppén kóborolni, sokan pedig piti tolvajok lettek emiatt, hogy ne kelljen a Törvény kezére kerülniük. Innen egyenes út vezetett a DEAD OR ALIVE WANTED plakátokhoz, amin idővel nőttek a nullák, vagy a profi bandita státuszához.

Tulajdonképp Jesse James ennek az időszaknak volt a hőse, pont telibe kapta. 1866-ban követték el barátaival, a korábbi gerillákból szervezett bujkáló bandával a Liberty városkában az első bankrablásukat. A „Nagy Bűntény” azonban Gallatin városában történt, ekkor keltette fel az országos hatóságok figyelmét és a nép rokonszenvét Jesse James. Ez 1869-ben volt. Pár év alatt a csapat megerősödött és hihetetlen népszerűek lettek.

Népszerűsége annál is nagyobb volt, mert az őt üldöző Pinkertonok igazából nem igazságosztók voltak, hanem a korábbi északi titkosszolgálat és áruló bushwackerek magánosított ügynökei. Pont olyan megszállott gerillákból szervezett pszichopata gyilkos banda volt, mint ők, akik azonban – lévén az északi államok és a Szövetségi kormány alkalmazásában álltak – körülbelül büntetlenül tehették ugyanazt és ugyanúgy, ha nem durvábban, mint Jesse James-ék. Elárulja működésüket, hogy konkrétan majdnem megölték Jesse James anyját és megölték akkor még gyerekkorú kisöccsét is. Ez nem csak Jesse James-t tüzelte tovább, de biztosította a lakosság töretlen rokonszenvét is, egyszerűen érinthetetlenné vált, az északi megszállás ellen tiltakozó elnyomott lakosság hőseként.

Ezért volt végül szükség Robert Fordra.

Jesse James megközelíthetetlen és érinthetetlen volt egészen addig, amíg a legbelső köreibe nem tudott a Szövetségi kormány beférkőzni. Itt kezdődik a már említett film cselekménye, a Végjáték.

Ha úgy vesszük, a történet, a Nagy képet illetően sokban hasonló, mert jelenleg Európa munkaerőéhsége, az ipari északi államok anyagi érdekei mindennél előbbre valóbbak, és a miggerek (gyengébbek kedvéért ez egy szójáték) beetetése is elkezdődött az északi kánaánról. Elkezdődött a bushwacker-jobbosok és gonosz redneckek megbélyegzése, és megfegyelmezésük is kilátásba lett helyezve.

És mivel a szimbolikus Vasút akarva akaratlanul is elvégzi a modernizáció épp aktuális fázisát, a vadnyugat kora végéhez közeledik.

A végtelen politikai sztyeppék, korábbi szállás- és mozgásterek egyre szűkebbek. Most még vissza lehet vonulni a farmokra, ha hagyják. De már itt sündörögnek a Pinkertonok is, a nép pedig csak olyan, hogy a Gallatini dicsőséget a Northfield-i elkergetések követik. Valahogy vége kell, hogy legyen a történetnek, és lassan, de biztosan el kell kezdeni alkalmazkodni az új történelmi helyzethez. A kerítések sem állhatnak örökké, a Vadnyugat kora a végéhez közelít, mi meg a végjátékhoz.