Bezárt a bazár: a baloldal és a piacgazdaság

 

 

  

Lehúzták a rolót a Népszabinál. Szögezzük le, semmiféle tragikus értékvesztés nem történt, tehát az alább olvasható mű sem a Népszabadság, mint érték feletti könnyeinkről szól.

Az ominózus közlemény így szól: „A jelenlegi üzleti modell működtetésével a Népszabadság a teljes cégcsoport eredményeit negatívan befolyásolja, és ez várhatóan hosszú távon így maradna, amennyiben működése nem kerül teljesen új alapokra. A cégcsoport és több mint ezer munkavállaló hosszú távú jövője, valamint a cégcsoport kiadványai a szerkesztőségeken, az olvasókon és a gazdasági sikerességen múlik. A Népszabadság példányszáma az elmúlt tíz évben 74 %-kal, azaz 100.000 példányt meghaladó mértékben csökkent. Ennek következtében a lap 2007 óta több mint 5 milliárd forint veszteséget termelt, és az idei évben ez idáig szintén jelentős veszteséget halmozott fel.” Ezt pedig nem a jobboldali minisztérium adta ki, és nem is Mészáros Lőrinc böfögte ki a terepjáró sötét ablaka mögül, hanem az a cég, amely 2014 óta üzemelteti a Mérvadó Napilapot, miután megvásárolta üzletrészét az MSZP pártalapítványától. Akkor nem is volt tünci, sőt minden balos fellélegzett, hisz megvalósult a régi álom: párfüggetlen, pártbefolyás nélküli baloldali sajtóorgánum született.

A dolog szépséghibája, hogy az Orbán-diktatúra szöges acélbakancsainak talpai alatt gyengén és kiszolgáltatottan nyomorgó nép csak nem akart ezek után sem kapni a történelmi alkalmon, hogy jogos dühét és forradalmi ellenállását egy Népszabadság-előfizetés formájában mutassa ki, így a lap két év után (ahogy ez amúgy a tőkeinjekciók esetében szokott lenni, mint volt anno a Gawker-gyermek Cink.hu-nál is.) kimúlt. A távolmaradók többségének logikája alapján a társadalom 99,99 százaléka a Népszabadság megszüntetését akarta – de ez mellékvágány. Illetve mélyütés…

Nagyon nem-elegáns módon egy komplett szerkesztőséget csesztek át, majd ki „költözködés” címszó alatt, a bepakolt cuccokkal és selyempapírba bugyolált fikuszokkal együtt elküldték őket úgy a fenébe, ahogy egy amcsi filmben teszi a főgeci. A miheztartás végett: reggel maga a NOL hozta le hattyúdalában, hogy a sajtószabadság hamvas testét épp saját, baloldali lapokat üzemeltető gigamega médiakapitalista tulajdonosa erőszakolja meg. Az, aki eddig a tökéletes tulajdonos volt.

Várható módon a balmédia, élén a puccsot kiáltó újságírókkal, instant ráhelyezte hazánkat a Moszkva–Ankara tengelyre, és hatalmas sipítozás indult a sajtószabadság oltalmában. A reggeli esetet kb. azzal az idegállapottal dolgozza fel a balos facebook közönség, mintha a főcím az lenne, miszerint „Vállról indíthatós rakétákkal lőtték szét a kormánycsapatok az egymilliós olvasottságú, vezető ellenzéki lap szerkesztőségét.” A valóság azonban ezzel szemben az, hogy „Saját balos vezetője adta meg a kegyelemdöfést az egykor szebb napokat látott baloldali újságnak.”

Tragikus értékvesztés – persze.

Tragikus értékvesztés a Zsolnay Gyár agóniája, tragikus értékvesztés a Bábolnai gazdaság agóniája, de még a Gyulai Húskombinát kálváriája is az. Ezek mind, hisz ott legalább érezhetően valódi érték születik. A Népszabiban meg nem. A Népszabi nem az ország egyik megőrizendő értéke, hanem egy túlélő patkány a mocskos csatorna legmélyén, egy olyan korszakból, amikor a pártot, ami kiadta eredetileg Magyar Dolgozók Pártjának hívták, ezt a lapot Szabad Népnek, és amikor minden dolgozó és munkás és paraszt számára kötelesség volt fél órán át hallgatni a belőle az áradó kommunista propagandát. Aztán jött ’56, átnevezték ezt a szart Népszabadságnak, és valahol szimbolikus is, hogy pont a Forradalom 60. évfordulójának előestéjén fingik ki a kádári múlt eme utolsó túlélője. A magyar sajtópiac soha-el-nem-ítélt biszkubélája.

Pezsgőt kéne bontani alaphangon, nem siránkozni.

A „kommunizmust” nagyban éppen úgy győzte le a „zord kapitalista piaci valóság”, ahogy történt végül kicsiben a Népszabi versus Sajtópiac fronton. Ez persze a balosokat sose fogja zavarni, hisz őket a valóság a lehető legkevésbé izgatja. A Facebookon tombol a szimpátia az eltiport Népszabadság mellett és már ott virítanak az aktuális tünticsopik akkor is, ha a jelenleginél nyilvánvalóbb szitu kevés van. Alapvetően bizonyíték sem kell senkinek arra, hogy még akkor is, ha vannak a háttérben holmi habonyok, matolcsyk és strómanjaik, meg mészároslőrincek, illetve még Simicska Lajos is megjelenik, mint ajánlattevő, ennek ellenére a fő gond mégis csak 5 milliárd forint, ami így nincs. Ami el lett pancsolva. Ami oda lett adva, el lett szórva valakik által valamire. Főleg szar újságírók hazug cikkeire.

Az ügynek alaphangon tehát elvileg nem sok köze van a matolcsyrogánhabonyszéles gonosz birodalmához, ahogy Palpatine-nak, de még Simicskának se, aki amúgy – a hírek szerint – épp a napokban spurizott a tulajékhoz, hogy a Magyar Nemzet sajtóportfóliót a Népszabival bővítse, de állítólag a vajnamatolcsyhabonymészároslőrinc-nemtudjukki-de-fideszközeli csoport eltévékettőzte tőle a Népszadit. Vagy nem, persze ezt csak a madárkák csicsergik, valóságalapja nem biztos, hogy van.

Fontos dolog a történetben az is, hogy az egész baloldali legendárium alapjaiban rendül meg benne. A „független sajtó” újabb kemény ütést szenvedett, és megint nem Palpatine-tól. Két évvel ezelőtt ugyanis a Népszabi elvileg megszabadult minden közvetett és közvetlen pártbefolyástól. Független lett, demokratikus, amit egy multicég függetlenül pénzel. A vágyott és áhított kegyelmi állapot! Nem? Sajnos úgy tűnik nem.

A legendát – amíg más volt a helyzet – lehetett éltetni, hisz nem volt realitása. Ahogy azonban megvalósult, szembesülni kellett azzal, hogy nem elég pofázni, cselekedni is kell. Nem elég felfesteni (képzavarral) az orbáni bakancsokat a falra, hanem tényleges elégedetlen tömegek is kellenek, akik jól előfizetnek a független és szabad Népszabadságra, új értelmet adva a lap nevének.

Ez azonban kurvára nem így történt.

Egymás közt szólva, nem kell ezért nagyon kárhoztatni a kollégákat: rengeteg remek újságíró dolgozott a Népszabinál, kezdve Pető Péterrel, de hát ez a tényállás a The Guardianre, a Washington Post-ra, a New York Times-ra és számtalan sajtótermékre is igaz. A sajtó globális átalakulása miatt a „trollmédia” alapvetően irtja ki az „oknyomozó és minőségi újságírást” és az Index-444-HVG vonal egyértelműen sokkal szakmaiatlanabb és alpáribb, ugyanakkor „modernebb szerkezetű”, mint a minden tekintetben „ódivatú” és ezzel együtt terhelt múltú Népszabadság.

A Népszabadságra és többnyire szar cikkeire, az egészre – tetszik nem tetszik – a kutya se kíváncsi már a baloldalon sem, amelyik baloldal már kb. évek óta a Facebookon pörög és a trollmédiát olvassa, amelyik két Velvet-csöcs és 444-es macskásvideó között legyártja neki készre a tünticsopit, amit lájkolhat, és belinkeli neki Paprikakinga zenéstáncos YouTube videóját is. Mert azt mindenkinek el kell ismerni, az egyik oldalon Ujj Peti ír kurva vicces és megfelelően szemét posztokat ingyen, a másik oldalon meg a kontraszelekció mintapéldánya, Kőműves Anita vezércikkéért kell fizetni. Tessék választani. Az igazi old school  „függetlenértelmisiskedés” addig megy, amíg a számlát így vagy úgy az MSZP, vagy valamelyik kellően felhizlalt balos párt vagy oligarcha állja.

Halk, de jogos kérdés tehát: hol van ilyenkor a Hegyezett Karmú Migránspárti Soros György, vagy a Tisztességes Kádkőmillárdos, hogy egy laza mozdulattal a mellényzsebbe nyúlva egyenlítsék a hiányzó 5 milliárdot, és dobjanak rá még kettőt, hogy immár a simicskai értelemben vett függetlenség és szabadság birtokában bontsák meg egyesült erővel az orbáni diktatúra acélsodronyát?

Fura, hogy pont erre ne lenne pénz, ha a történet valóban olyan fontos lenne.

Úgy tűnik azonban, hogy a valódi baloldali okosok látják, hosszú távon Ujj Petibe és az Indexbe még mindig érdemesebb tolni a zsét, ahogy a 24.hu – RTL Klub portfólióba, de még az ATV-be is, mert ez a „régi suli” egyszerűen nem hatékony.

De legyünk realisták: az „olvasók szeretete” egy gasztroblognál nagyobb médiavállalkozást „szabadon és függetlenül” képtelen eltartani jobboldalon is. Ahogy valóban megjelenik a tényleges függetlenség, tehát megszűnik a „főbb irányvonalakat” meghatározó befektetői háttér, legyen az párt, multicég vagy oligarcha, az a valóságban egyet jelent az éhhalállal, meg az esőben ácsorgással a bezárt székház előtt a szerelempáfrány és a kis papírdoboz társaságában. Ez a tény politikai oldaltól független, hisz a G-nap előtt a jobbos, most meg balos újságírók állnak könnyezve az aktuális esőben ugyanúgy, köszönhetően a tulajdonos döntésének.

Az egyetlen ésszerű megoldás tehát az lenne, ha egyszer csak varázsütésre visszatérnének a kilencvenes évek.

Ha lenne „elkötelezett baloldal” és ott egy potens oligarcha, lehetne csinálni bármit a nyafogáson túl is, hisz ilyen helyzetet már láttunk korábban a magyar sajtótörténetben. Ahogy Simicska anno – a Fidesszel a háttérben – a semmiből megteremtette a „jobboldali sajtót”, úgy kezdett el vele párhuzamosan a Fidesz is nőni. Az egyik egyre több szavazót szerzett, ami a sajtóban „olvasóként” manifesztálódva tette fokozatosan életképessé a korábban önmagában „sorvadt” médiumokat.

Kevesen emlékeznek a Magyar Nemzet (újabban szerencsétlen módon reaktivált) Pethő Tibor uralma alatti agóniájára, és arra, hogy a „Simicska cég” igazából messiásként érkezett a semmitmondás és truekonzerv agyhalál állapotába. Jöttek a „fideszesek” és a Magyar Nemzet szép lassan egy birodalom alapja lett. A mostani „új irányvonal” (és sokat hangoztatott „függetlenség”) a valóságban újra kőkemény olvasottság-esést, anyagi romlást és létbizonytalanságot hozott, ami addig fog tartani, amíg Simicska Lajosnak van pénze (és kedve) a Fidesztől anno kapott milliárdjait kamatoztatni egy pénznyelőben. Ha ez a lé elfogy, akkor a Magyar Nemzetnél nagyon hasonló történetek fognak lejátszódni a Fradi stadion szimbolikus árnyékában, mint ahogy most jártak a Népszabisok.

De a G-nap egy új történet, míg az MSZP agóniája igazából 2007-2008 óta tart.

A korábbi balsajtó esetében a dolog úgy áll immár második választás óta, hogy az őket korábban vásárló szavazók elpártoltak az őket támogató pártoktól. Az MSZP-re senki se szavaz, ergo nincs pénz se, és a szavazó és olvasó egymást fedő halmazai lévén a kör értelemszerűen bezárult. Nem véletlen, hogy Simicska nem szerelemből, hanem szükségből építi a kapcsolatot a Jobbikkal, hisz hosszú távon neki egy párt kell stabil szavazóbázzisal, ha egyáltalán sajtótermékként meg akar maradni. A dolog oda-vissza igaz: az LMP is országos sajtó híján képtelen áttörni az üvegplafont.

Az újságok mindezek mellett „brandek”. Kereskedelmi márkák, amibe ha belegondolunk, a Népszabadság ezen a téren pocsékul áll. Azt sem mondhatja el magáról, hogy neve érne annyit akár, mint a Népszava. A Népszava – a maga történelmével – márkaként még mindig inkább „megújítható”, mint a magyar szakszervezetiség és bázisbaloldaliság bástyája, mintsem a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának napilapja. A Népszabadság kis túlzással olyan „negatív márka”, mint a Volkische Beobachter, és csupán a rendszerváltozás egyik furcsasága, hogy ez a lap nem 1990-ben, hanem tegnap szűnt meg.

Ezt a tényezőt félretéve, ha egy „márka” 5 milliárdos adósságot hordoz, ráadásul mint termék is szar, megújulási képessége pedig közelít a nullához, akkor egy rendes kapitalizmusban megszűnik. Ennyi.

Az pedig már inkább a magyar rögvaló sajátsága, hogy valahogy az ember mégse érzi ezt a dolgot ennyire kereknek. A Duna Aszfalt itt-ott már felbukkan a Facebookon meg már sok helyen, és úgy tűnik, hogy a Népszabi-sztori csak azért nem tud ilyen szép kerek és egyértelmű maradni, mert valaki nagyon primitív, és nagyon azt hiszi, hogy azzal fog tudni „jobban teljesíteni”, ha belerúg a szódás egyéb iránt már régen megvakult és béna, földön fekvő lovába. Nem szép csendben lövi tarkón szegény jószágot (ahogy érdemelné), hanem szétviszi egy aknavetővel, hadd repüljön a sok hús szanaszét. Nos, ez történt ma, és emiatt a Fityisz és Palpatine körül lebzselő „hűséges körei” újabb súlyos oltást fognak szenvedni egy hétig sem élvezve a 98%-os mámort. Egy jó húzást egy szarvasbaki követ tehát, és ezt a tempót elnézve a „permanens fülkeforradalom” nagy eséllyel hamarosan felzabálja saját gyermekeit is.

Ebből a szempontból külön szerencse, hogy ott volt a Népszabi, amit első körben fel lehetett zabálni.